A Veletek vagyok podcast legújabb adásában Acsainé Földes Ibolya életét ismerhetitek meg. A reptéren dolgozó Ibolya élete egyetlen mondat hatására változott meg teljesen, onnantól lett értelme a szenvedéseknek és nehézségnek – és azóta tudja, hogy mit jelent igazán boldognak lenni. Riporter: Martí Zoltán.
„Nem is tudom, hogy tudtam úgy élni, ahogy éltem. Kerestem, hogy ki vagyok, hogy hogyan fogadtassam el magam az emberekkel: ez egy nehéz feladat, főleg fiatal korban” – emlékezett vissza Acsainé Földes Ibolya, aki a Veletek vagyok podcast – amelyet a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatával együttműködésben készítünk – vendége volt.
„Úgy gondolom, nagyon jó családból érkezem, szeretetteljes, egymás iránti tiszteletben teljes családból. Nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel, akik pont most ünnepelték az 51. házassági évfordulójukat” – emelte ki. „Becsületben és emberségben nagyon jó példák voltak előttem.”
A hit egyáltalán nem volt tabutéma a családjukban, bármikor felhozhatta a témát gyerekként is. „Édesanyám, mondhatom, hogy büszke református, édesapám pedig katolikus. Ez nem volt köztük soha ellentét. Nekik nem volt egyházi esküvőjük, még az 50. házassági évfordulón szerették volna, viszont édesapám stroke beteg, ami miatt ez nem jöhetett létre. Imádkozom értük, hogy majd még a hatvanadik, azaz a gyémánt lakodalmon jöjjön össze az egyházi esküvő is, nagyon jó lenne megerősíteni ezt az egyébként is Isten által összetartott házasságot.”
„Mindig hangoztatom, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megyéből való vagyok, karcagi. Ahonnan jövünk, ahova Isten bennünket teremtett, azt az identitást őrizni kell. Nagyon fontos, hogy megmaradjanak az emlékek.”
,,Az iskolás éveimben lázadó voltam. Elkezdtem keresni az identitásomat, hogy miért vagyok én ezen a földön, mi a dolgom. Nagyon sok mindent szerettem volna. Az egyik célom az volt, hogy egyszer majd divattervező leszek, de hamar beláttam, hogy ez nekem nem fog menni. A ruhaipari szakközépiskola négy éve szenvedés volt, úgy érzetem, hogy nem vagyok a helyemen. Aztán feljött bennem az irodalomszeretetem, nagyon szeretek olvasni. Kitaláltam, hogy akkor lehet, hogy inkább Szegedre szeretnék menni, de igazából ismét abba a csapdába estem bele, hogy majd én tudom, hogy nekem mi a jó.”
Acsainé Földes Ibolya szerint mindig nehéz feladat, hogy felfedezd az identitásod.
„Számomra az a fontos, hogy Isten mit gondol rólam, tehát nem az, hogy akárki más mit gondol.”
Gimnazistaként nagyon sokfelé kerestem, hogy ki vagyok. Elkezdett érdekelni a keleti kultúra, a buddhizmus, olvastam például Lao Ce írásait, bíztam benne, hogy abban megtalálom a válaszokat. De ugyanígy olvastam az indiai védák tudományáról is. Mindenbe egy kicsit belekóstoltam, de nem volt az igazi” – vallotta. „Minden ellen lázadtam. Azt gondoltam, hogy én tudom a legjobban, hogy nekem mi a jó.”
Arra a kérdésre, hogy Ibolya megkapta-e azt a szeretetet, amelyre vágyott, egyből Mikó nevű barátját hozta fel, aki nagyon fiatalon halt meg egy súlyos betegség miatt. „Vele voltak nagyon hosszas, mély beszélgetéseim, és mikor betegen látogattam, megtapasztalhattam fiatalként, milyen, amikor fájdalommal küzd egy ember, akit nagyon-nagyon szerettem, és próbáltam neki segíteni, de nem tudtam. 25 éves volt, amikor elment. Ez biztos, hogy meghatározó volt a továbbiakban is, a mai napig is szeretettel emlékszem rá.”
A hite miatt ma már jobban tudna segíteni egy olyan fiatalemberen, aki ilyen súlyos betegségben szenved. „Hiszem, hogy Isten gyógyító Isten. De amikor anno feltettem magamnak a kérdést, hogy Isten miért enged meg ekkora szenvedést, azt gondoltam, az volt a válaszom, hogy én ateista vagyok, mert ha Isten ezt megengedi, akkor ő nem létezik” – fogalmazott Ibolya a könnyeivel küzdve.
„Ma már azt gondolom, hogy Istennek mindannyiunkkal van terve, és mindannyiunknak adott szabad akaratot. Az, hogy hogy élünk az ajándékainkkal, nyilvánvalóan rajtunk is múlik. Annyi időt adott Isten Mikónak itt, a földön, hogy az ő lényével így is olyan emléket adott, amelyen keresztül mégiscsak megmutatkozott Ő, hiszen a mai napig emlékszem rá és a szeretetre, amit tőle kaptam” – hangsúlyozta.
„A családom anyagi helyzete miatt úgy döntöttem, feljövök a fővárosba és dolgozni fogok. Nehéz volt, mert onnantól önállóan, albérletben kellett élnem. Azt fent kellett tartani, munkahelyre eljárni, étkezést megoldani. Amennyit tudtak, a szüleim segítettek természetesen, de azért eléggé magamra voltam utalva itt, a fővárosban. De az én saját döntésem szerint jártam el, így már jobban felnőttnek éreztem magam. Egy ruházati üzletben kezdtem el dolgozni, és mivel barátságos, könnyen beszélgetésbe elegyedő ember vagyok, ez jól jött a kereskedelemben is.”
Ekkor is erősen foglalkoztatta a kérdés, hogy akkor tényleg van Isten, vagy nincs. „Gyermekkoromban a nagymamám tanított meg a Hiszekegyre. Mindig, amikor ott aludtam, elmondtuk az esti imádságot. Nem értettem, ez hogy fér össze ez azzal, hogy közben nem vagyok megkeresztelve, anyukám mondta, hogy nem volt abban az időben ez divat. Azt mondta, majd eljön a nap, amikor eldöntöd, hogy szeretnél-e megkeresztelkedni, vagy sem.”
De mégis miből fakadhatott ez a sóvárgás Isten felé? „Szerintem boldogtalan voltam. Tudtam, hogy valami hiányzik, hogy nem vagyok teljes egész. Most meg már tudom, hogy már nem hiányzik.”
„Volt egy olyan párkapcsolatom, amely végül elválással végződött. Nem voltunk házasok, de együtt éltünk.
Szeretettel gondolok vissza erre az emberre, de azt gondolom, nem volt jó döntés, ahogy életünk, össze kellett volna házasodnunk.
Amikor szakítottunk, az mélypont volt, ott kezdődött a még mélyebbre kerülés” – mondta el Ibolya. „Vállalom azt, hogy ez nem egy keresztényi életmód volt, és hogyha ma bárki megkérdezi tőlem, azt mondom, hogy semmiképp ne csináljon ilyet, ha teheti. Én nagyon sokat sérültem ebben az egészben. Sokan azt mondják, hogy a házasság nem fontos – dehogynem! Azt gondolom, hogy Isten ezt az egészet azért találta ki, hogy az a két ember, akit Ő egymás mellé teremtett, az Ő dicsőségére tudjon együtt élni, és olyan nemzedéket tudjon létrehozni, amelyik ugyanúgy az Ő nevét tudja majd a magasba emelni.”
Utána következett nyolc év, amikor a repülőtéren dolgozott, úgynevezett check-in-agentként, utasszolgálatban. „Ez az egyik kedvenc munkám volt, sőt valójában szolgálat volt nekem. Úgy éltem meg, hogy azért ülök ott, hogy elindítsam az embereket, hogy eljussanak a végső úti céljukig, ahova mennek. Pedig akkor még nem volt szoros kapcsolatom Istennel, mégis úgy éreztem, az a szolgálatom, hogy az embereknek segítsek abban, hogy békésen és nyugodtan tudjanak elindulni. Eközben persze gyászoltam a szakítás miatt, de igyekeztem a munkába ezt nem bevinni. A reptéren valahogy biztonságban éreztem magam, mindig szerettem bejárni, sok barátra leltem ott. A mai napig van hat volt kollégám, aki nagyon közel áll hozzám, ők erősen támogattak a lelki mélypontokon is” – mesélte.
Fontos, hogy a repülőtéren, ahol Ibolya dolgozott, van egy ökumenikus kápolna, ahova bárki bemehet. A szakításától kezdve négy év telt el, mire ide bement, és ezalatt hol jobban, hol rosszabbul volt, összességében nagyon nehéz időszakként emlékszik vissza rá.
Ibolya azután tért be a kápolnába, hogy 2012-ben megszűnt a szeretett munkahelye. „Több állásom is volt, az utazási asszisztensen kívül a repülőtéri segíítő szolgálatnál is dolgoztam díszpécserként. Azoknak segítettem, akik kerekesszéket igényelnek a reptéren. Később az orvosi szolgálattal együttműködve dolgoztunk, tehát hogyha kényszerleszálló repülőgép volt, vagy valaki rosszul lett, ő is hozzánk került. A harmadik állásom pedig arról szólt, hogy az American Airlines és a Delta Airlines, tehát a két nagy amerikai légitársaság védelmi feladatait láttuk el. Ez azt jelenti, hogy mondjuk beszélgetünk az utasokkal a jegykezelés előtt védelmi szempontból. A 2001-es terrortámadás után a védelmi ellenőrzést kötelezővé tették a kontinenseket átszelő repülőjáratokon. Volt, hogy a csapatunkkal például kiszűrtünk fegyvert valakinél. De azt is fel kellett ismerni, hogy van olyan, aki pusztán nagyon ideges, mert fél a repüléstől, viszont nem akar semmit elkövetni. Sokan a környező országokból érkeztek, mondjuk Románia, Szlovákia, Szlovénia, akik Budapestről indulva az Egyesült Államokba akartak menni, és egyáltalán nem beszéltek angolul. Velük nagyon nehéz volt kommunikálni, és kideríteni, hogy most rejtegetnek-e valamit, vagy megkérte-e őket bárki bármire, hogy kárt tegyenek a repülőgépben. Szóval ezeket kideríteni nem könnyű dolog. De nagyon szerettem, és emiatt hagytam ott a többi állásomat, nagyon fárasztó volt ugyanis a három munkahely egyszerre. Miután a légitársaságok nem üzemeltek tovább Budapestről, ez az állás 2012-ben megszűnt teljesen” – mondta el Ibolya. Ekkor ismét nagyon mélyre került, úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj. Cikáztak benne a kérdések. Miből fizeti ki az albérletet, mit eszik, mit fog csinálni?
„Akkoriban egyedül éltem egy albérletben, és teljesen azt éreztem, hogy itt a vége, és én öngyilkos leszek inkább, mert ezt nem fogom tudni csinálni. Szerintem az a sok stressz és fájdalom akkor jött ki rajtam. Nagyon elkeseredtem, összetörtem. Egy barátom akkor szállást adott nekem, és rajta keresztül ismertem meg Istent. Sok-sok mély beszélgetésünk volt, és neki is elmondtam, hogy inkább eldobom az életem, mert egyszerűen nem jutok egyről a kettőre. Nagyon sok tartozást halmoztam fel. Ültem az ágyon, és mondta nekem, hogy Isten szeret téged. Az egy olyan változás volt az életemben, amit mindenkinek kívánok.
Akkor, ott elkezdtem sírni, és azt kérdeztem: „Biztos, hogy szeret engem? Akkor miért történtek ezek a dolgok?” Mégis azt éreztem, hogy ez nem lehet hazugság.
„Én akkor azt éreztem, hogy ennél mélyebben talán nem is lehetek, ennél mélyebb már csak az elmúlás lehet. Isten engem ebből a mélységből felemelt azzal, hogy megmutatta magát, azt mondta: én vagyok a válasz. Onnantól kezdve nem valamit kerestem, hanem valakit. A repülőtéren találtam egy új munkát, jegyeladóvá váltam, és itt volt az a bizonyos kápolna. Eleinte csak azért szerettem odajárni, mert jó volt az akusztikája, szerettem ott énekelni. Legtöbbször az Amazing Grace című számot. Már régebb óta ismertem ezt a dalt, de valahogy elkezdett értelmet nyerni: arról a csodálatos kegyelemről szól, amelyben részesülhettem” – fogalmazott Ibolya a hitének alakulásáról.
A kápolnában egy nap összefutott a református lelkipásztorral, Krasznai Andreával, aki ott a lelkészséget vezeti. „Szóba elegyedtünk. Kérdezte, hogy mi újság, miért vagyok ott. Elmondtam, hogy azért vagyok ott, hogy Istent jobban megismerjem. Nem sokkal később már a keresztségemre készültem vele, kaptam tőle egy Bibliát is. Bizonyságot tett, és így derült ki számomra, hogy nekem Jézus Krisztus a Megváltóm.
Megértettem, hogy akkor tudjuk felfogni igazán Isten üzenetét, ha befogadjuk az Ő Szentlelkét”
– összegezte Földes Ibolya, aki azóta református teológiát végzett és mint mondja, az élet hullámhegye-és völgyei közepette nagyon szoros a kapcsolata Istennel.
hirdetés
