Ki ne vágyna arra, hogy teljesen szabad legyen? Szabad az emberek véleményétől, szabad az aggódástól, szabad a megfelelési kényszertől. Az ehhez vezető út azonban – hiába nem akarjuk – fájdalmas. Sok „kis halál”, az egónk széttörése, a szívünk meghasadása vezethet el oda, hogy tényleg önazonosakká, tűzben edzett, bátor nőkké és férfiakká váljunk. Mindez azonban önmagunk erejéből nem, csak Istennel szövetségben működhet.
Meghalunk, amikor elutasítanak, elfordulnak tőlünk. Meghalunk, amikor kirekeszt egy közösség, amelyhez tartozni akarunk.
Meghalunk, amikor fizikai szenvedést élünk át. Meghalunk, amikor annyira fáj valami, hogy nem tudunk semmi másra gondolni.
Meghalunk, amikor nem figyelnek ránk. A szüleink, a barátaink vagy épp saját magunk. És – azt hisszük – Isten sem figyel.
Meghalunk, amikor összetörik a szívünket. Amikor nem szeret viszont az, akit szeretünk. Vagy egyszerűen amikor nem tud úgy szeretni, ahogy arra szükségünk lenne.
Meghalunk, amikor a félelem lebénít. Amikor tudnánk, merre kéne lépni, de egyszerűen gyengék vagyunk.
Amikor belátjuk, hogy nem megy, eddig bírtuk.
Meghalunk, amikor megszégyenít valaki – egy felnőtt, egy szülő, egy tekintélyszemély.
Ezek fájdalmas tapasztalatok, de egy biztos: meghalni önmagunknak nyereség. Az egó porba hullik, szétesünk, de ez egy lépéssel közelebb visz valódi önmagunkhoz.
Jézus azt mondja: „Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.” (Mt. 10:39) Olyan sokáig nem értettem, miért akarja, hogy elveszítsük az életünket! Főleg mert annyira ragaszkodtam a kontrollhoz. Hogy kérheti, hogy veszítsük el? Miért akarja azt elkérni, amit éppen Ő adott nekünk?
Ahogy most látom, ez sokkal inkább az egónk meghalásáról szól. Arról, hogy
elengedjük az ambícióinkat, a törtetésünket, a versengési vágyat, azt, hogy mindenki szeressen és figyeljen ránk,
hogy sikeresek legyünk vagy valamiben teljesen egyedülállót alkossunk és ünnepeljenek. Ezek a törekvések abban a percben válnak kipukkadó szappanbuborékká, ahogy meghalunk önmagunknak.
Miután szenvedtünk, összetörtünk, darabjainkra hulltunk, megismertük a gödör mélyét és a völgy árnyékát, miután rájöttünk, hogy az emberek véleménye rólunk teljesen esetleges, és sokkal inkább róluk szól, miután beismertük, hogy emberek vagyunk – tehát törékenyek és gyengék –, tehát miután jó sokszor meghaltunk: akkor jön a szabadság és az önazonosság. A kettő azt hiszem, majdnem ugyanaz. Mindez nem egyszeri, hanem sorozatos esemény, nem egyik napról a másikra történik, hanem újra és újra, sokszor és még többször.
Fotó: Dreamstime.com
Fáj? Persze, nagyon. Kikerülnénk? Még szép. Muszáj? Igen, nélkülözhetetlen – ha azokká szeretnénk válni, akiknek Isten elgondolt minket. Olyan ez, mint a tűz, amely eléget mindent, ami valójában nem hozzánk tartozik. Mindent, ami nem tiszta, nemes vagy szép bennünk. Minden salakanyag, kosz és rozsda elég a tűzben, ha hagyjuk. Minden keménység, amihez ragaszkodtunk, lágysággá válik, ha engedjük Istennek, hogy dolgozzon a szívünkben.
Minden szenvedésnek, érthetetlen zavarodottságnak, összetört álomnak lehet értelme – ha a Mindenható kezébe adjuk, aki tényleg mindenek felett áll.
Ha ennyiszer meghalunk, talán a fizikai haláltól sem kell félnünk – valahol ismerjük már. Tudjuk, milyen az, ha nem szorongathatjuk tovább az életünket, tudjuk, milyen, ha az ökölbe szorított kezünket ki kell nyitnunk.
Jézussal szenvedni egészen más, mint nélküle. Ő eljött a Földre, és velünk, sőt helyettünk szenvedett. Jézussal meghalni egészen más, mint nélküle. Ő meghalt azért, hogy Vele együtt feltámadhassunk. „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal. 2:20)
Szilágyi Anna
hirdetés
