„Nem tökéletes az életem, de Isten a legjobbat hozta ki a töréseimből is” – interjú Hellinger András dicsőítésvezetővel

Elképesztő az az energia és életöröm, ami árad belőle. A gyülekezete mellett találkozunk egy kávézóban. Minden második ember ismeri, köszön nekik, van hozzájuk egy-egy kedves szava – nem csoda, hogy ennyien szeretik. Vele beszélgetve én is azt érezem, hogy szerethető és elfogadott vagyok – ebből is tudom, hogy Isten embere. Hellinger András neve sokaknak ismerős lehet, ugyanis számos eseményen dicsőít, amellett, hogy gyülekezetében, a Golgota Budapestben másodpásztorrá is kinevezték a zenei szolgálat mellett. Sok személyes élményről, hullámhegyekről és -völgyekről, újrakezdésről, apává válásról és az Istennel való őszinte kapcsolatáról is mesélt.

Amikor felkészülök egy-egy interjúra, meg szoktam nézni a korábbi médiamegjelenéseket és az interjúalanyom közösségimédia-aktivitását is – nálad viszont egyikből sincs túl sok. Tudatos döntés ez?

Valahogy sosem voltam jó abban, hogy nyomjam magam és építsem az énmárkámat.  Szerintem külföldön, hogyha van egy olyasmi előadó, mint én, akkor neki van egy menedzsere, meg van mögötte pár ember, aki ezt csinálja. Magyarországon ha valaki nyomja magát, akkor van bennem egy kérdőjel, hogy ez jó-e így. Nekem fájdalmas egy posztot is kitenni, ötvenszer átgondolom, hogy mit írok bele, meg hogyan. Azt viszont nagyon szeretem elmondani mindig, ha lehetőségem van rá, hogy Isten miatt vagyok ott, ahol vagyok, mind a magánéletemben, mind zeneileg. Az, hogy a Golgota dicsőítésnek vagyok a vezetője, szintén olyasmi, amit nem én raktam össze, meg nem is érzem alkalmasnak magam rá – Isten mégis belevitt ebbe.  

A legtöbben a színpadon látnak, ahogy dicsőítesz, imádkozol vagy tanítasz, de mi történik két ilyen színpadon levés között?

A feleségem kérdezte ezt, még amikor randiztunk, hogy mivel foglalkozik egy dicsőítésvezető, és azt mondtam neki, hogy egyszer a jobb lábamat rakom föl az íróasztalra, aztán a bal lábamat. (Nevet) Nem, valójában az itteni dicsőítés egy 40 fős csapatból áll, és nagyon nagy logisztikát igényel, hogy itt hétről hétre, minden szerdán és vasárnap legyen valaki. Az elején én csináltam az összes beosztást, Excel-táblákkal, telefonálásokkal, minden operatív résszel.

hirdetés

Ma már inkább a pásztorlás, az emberekkel való kapcsolattartás jellemzi a napjaimat a dicsőítésen túl. Leülök velük, beszélgetünk és azt látom, hogy ők rám lettek bízva. Nemrég kineveztek a Golgota másodpásztorának, és először azt éreztem, hogy hú, de nagy ez a kabát. Muszáj, hogy belenőjek, mert látom a szükséget, hogy az emberekkel beszélgessek arról, hogy vannak. „Figyelj, mi van veled? Miért így élsz? Miért azt csinálod?” – ilyen keményebb kérdéseket is fel kell tennem néha. Ez nehéz, sokkal szívesebben játszanék el ezer dalt helyette, de érzem, hogy fontos.

Fotó: Katona Flóra

Trenírozod magad valahogy, hogy ezzel a nagyon sok emberrel beszélgess? Töltődsz ezek között, hogy ne szívjon le teljesen?

Nagyon próbálkozom, hogy ne a pihenésért dolgozzam, hanem a pihenésből. Tehát ne a feltöltődésért, hogy egyszer majd el fogok menni valamikor pihenni, hanem a feltöltődésemből, a túlcsordulásból érkezzenek azok a szavak, amiket mondok másoknak. Kérem Istent, hogy legyen ezekben bölcsesség. Nagyon jó csapat vesz körbe, egyedül nem is tudnám csinálni ezt a sok szolgálatot. Az ember nem bír ekkora terheket elviselni. Ha csak valaki megoszt veled valamit, az veled marad, viszed vele a terhét, érzed a súlyát.

Gondolj bele, amikor egy teljes gyülekezetből, ezerfős közösségből folyamatosan találnak meg emberek, nehéz történetek. Ezeknek van súlya – ezért fontos, hogy vessük Istenre a terheket. Mert

ez az iga, amit az Isten nekünk adott, akkor könnyű, ha Vele együtt csináljuk.

Úgy érzem, hogy ez működik, mert a nap végére mindig békesség, nyugalom van bennem.

Ez azért óriási dolog. A zenélés hogy került az életedbe, és mikortól?

Egészen kicsi voltam, amikor a szüleim beírattak csellóra, és tizenhat évet csellóztam, tehát komolyzenével kezdtem az életem. Volt egy pont, amikor el kellett döntenem, hogy professzionálisan a zenével foglalkozom, vagy lesz valami „normális állásom”. Akkor elmentem gazdasági irányba, és műszaki menedzsernek tanultam az Óbudai Egyetemen, és ott is végeztem. Nekem nincs zenei papírom, csak amit a csellóval csináltam. Minden mást autodidakta módon tanultam, tehát gitározni és énekelni is. A Covid óta kezdtem csak énektanárhoz járni. Korábban jártam a Budafoki Baptista Gyülekezet énekkarába, itt megtanultam szólamozni, harmóniát érteni, sokat megértettem ezáltal is a zenéből.

Számodra mit jelent a dicsőítés?

Egy jó kávé, egy nagyon finom steak, egy hegytető, ahonnan látom az alattam úszó felhőket, és éppen megy le a Nap, vagy egy gyönyörű tengerpart, kék-zöld színekkel. Szóval nekem igazából maga az élet a dicsőítés. Az, ahogyan látom és megélem azt, hogy milyen gyönyörű minden, amit Isten teremtett. Például amikor kimegyek Vajtára – ahol nincs fényszennyezés – és felnézek a csillagokra, az valami gyönyörű. Ilyenkor hirtelen összemegyek és megdöbbenek, hogy kik vagyunk mi, mit csinálunk itt ezen a földön, mennyire kis porszemek vagyunk! Van egy adott időszakunk ezen a földön, ami igazából nem sok, de nagyon is fontos, hogy miben hiszünk ez alatt az idő alatt.

Rajtam áll az, hogy a buszról jobbra vagy balra nézek, hogy Mordort látom vagy a csodálatos teremtett világot – ez az én döntésem. Mert Mordor mindig ott lesz, de a gyönyörű teremtett világ is. A zene egy kifejezőeszköze ennek, de maga a dicsőítés nekem az Istennel való állandó kapcsolat. Ha fölkelek, ha alszom, ha otthon vagyok, ha itt ülök veled egy kávézóban és interjút adok, minden egyes rész az életemben: maga a dicsőítés.

Érdekes, hogy minden kép, amit említettél, erőlködésmentesnek tűnik. Hogy nézed a naplementét, hogy ott ülsz a víz mellett. Neked ez valóban ilyen? Soha nem érzed azt, hogy bele kell adnod az emberi erőt?

Amikor a gyülekezeti dicsőítésre gondolok, akkor azért van olyan része, amelyet erőből kell csinálni, mint ahogy néha mindannyiunknak nehéz felkelni és bemenni dolgozni, nehéz megtenni az első lépést az ágytól a fürdőszobáig, és van, hogy kihívást jelent továbbmenni.

Alapvetően nagyon szeretem, amit csinálok. Őszintén. Hét évig dolgoztam banki közegben, és nagyon monotonná vált. Épp egy új feladatot akartak rám bízni, ami nagy ugrás lett volna számomra, de akkor jött a kérés, hogy legyek itt teljes állásban dicsőítésvezető. Nem tudom, hányan vannak Magyarországon, akik teljes állásban csinálhatják ezt. Nagyon kiváltságos vagyok.

Fotó: Katona Flóra

Hogy születik meg egy dalod, mi inspirál? El kell mondjuk vonulnod a városból, hogy tudj dalokat szerezni?

Bennem dallamok állandóan születnek, és ezeket fel is veszem mindig a telefonomba hangjegyzetként, tele vagyok ilyen dallamötletekkel. Szövegben Süss fel nap szintűeket írok, nem vagyok benne jó, de a gondolat mögötte viszont mély, csak nem tudom megfogalmazni versszerűen még. Ezért mindig valakivel együtt dolgozom egy dalon, aki a szöveget írja hozzá.

Vannak dalírói napjaink, ilyenkor bejövünk reggel fél nyolcra, ott van egy producer, egy dalszövegíró meg egy dallamíró, és mindenki a saját területén elkezdi írni a dalt. Félóránként  összeülünk, összerakjuk azt, amink van, és onnan megyünk tovább. A nap végére kész van egy teljes dal. Van, amikor meg csak úgy összeülünk, ilyenkor csak annyi van, hogy figyelj, van egy tök jó gondolatom, írd már le szövegbe. Mondjuk valami, amit most tanultam az Istentől, ilyen volt a Legjobb helyen című dal is. Ez arról szól, hogy a múlt még visszahúz, de bármi is történt velem az életben, valahogyan idekerültem, tudom, hogy Isten hozott ide, tehát itt vagyok a legjobb helyen.

Mennyire érzed magad maximalistának ezekben, hogy ha kiállsz a színpadra, akkor milyen legyél, hogy ha írsz egy dalt, az milyen legyen? Vagy egyszerűen elengeded a kontrollt, és hagyod, hogy Isten működjön?

Nagyon sokat foglalkoztam ezzel, hogy mennyire kell a professzionalitásra törekedjek. És szerintem nagyon is kell törekednünk rá, mert a világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését – és az Isten fiai nem jelenhetnek meg akárhogy, hiszen a világ sem jelenik meg akárhogy.

Jézus olyan ember volt, akivel jó volt együtt lenni, akivel akartak az emberek találkozni, ott akartak mellette maradni. Nem azért volt jó Jézussal lenni, mert mekkora csodákat tudott tenni. Igen, az is vonzotta a tömegeket, de aztán ott akartak mellette maradni, ami megmutatja, hogy milyen a jelleme. Szerintem itt a karakter a legfontosabb. Én ezen a földön Hellinger Andris legjobb verziója szeretnék lenni addig, amíg itt vagyok. Szeretném a zenei oldalából kihozni, amit csak lehet. De ahogyan vége van a próbának, túl vagyunk a technikai felkészülésen és kiállunk, már csak az a fontos, hogy az Isten előtt állunk és Őt dicsérjük.

Van, hogy nehéz Isten jelenlétébe kerülni?  

Akkor nehéz, hogyha technikailag valami nem úgy alakult, vagy nem úgy szól. Ilyenkor tudatosan ki kell zárni, hogy jó, oké, ez van, de most az Egy Isten előtt játszunk, nem a tömegnek.

Nekem van egy szokásom: azt csinálom, hogy

a gyülekezet plafonját leszedem fejben, és elképzelem, hogy mikor elkezdünk játszani, hirtelen itt van a menny velünk,

lebegnek az angyalok. Lehet, hogy ez szentimentálisan hangzik, de nekem ez tényleg segít mentálisan abban, hogy a materiális része helyett a lelki oldalát lássam a dicsőítésnek.

Fotó: Katona Flóra

Egyébként keresztény családba születtél?

Igen, baptista családban nőttem föl, és a gyülekezet volt a második otthonom. Két bátyám meg egy nővérem van, őt örökbe fogadták. A szüleim pedig mind a ketten zenészek, és ezzel is foglalkoztak.

Akkor tényleg kiskorod óta ez vett körbe.

Kötelező volt mindannyiunknak valamilyen hangszeren megtanulni, de mindig mondták, hogy figyeljetek, ne ezzel foglalkozzatok, látjátok a mi életünket, hónapról hónapra élünk, inkább legyen valami normális munkátok.

Ezért is mentél gazdasági szakra?

Igen, hogy legyen valami „rendes munkám”. És akkor mellette hobbiból mehetett a zenélés.

A szüleid sem sejtették gondolom, hogy főállású dicsőítő leszel.

Egyáltalán nem, velük is beszéltem erről, és ők nem nyomtak, hogy csináld, hanem óvatosak voltak. Azt mondták, figyelj, azért a családot el kell tartani, és mégis, az Isten mindig gondoskodik.

A pénztárcámat is odaadtam Istennek, nem csak az időmet, és Ő tényleg mindig gondoskodik.

Félelmetes nagy megtapasztalásaink vannak. Egyedül is az volt, aztán a feleségemmel, Lillával is az lett, és most már kisbabástól is ezt éljük meg.

Felmerül a kérdés annál, aki keresztény családba születik, hogy van-e egy pont, ahol személyessé vált a hited?

Volt egy dicsőítőalkalom, pont itt voltam a Golgotában egy vasárnap estén, és annyira elkapott az, hogy Isten engem szeret így, ahogy vagyok. Tudtam, hogy azt mondja nekem: „Andris, szeretlek téged”. Nem hallottam semmit, nem volt nagy tűzijáték, egyszerűen a szívemben átkattant valami, és azóta nem is tudom, hogy lehet Nélküle élni. Olyan nehézségek, tragédiák vannak ebben az életben, a halál árnyékának a völgyén mindannyiunknak át kell menni. Nem tudom, hogy csinálja ezeket végig valaki Isten nélkül.

Most 37 éves vagy, már majdnem két évtizede élsz Istennel. Voltak olyan hullámvölgyek a hitedben, hogy azt érezted, hogy nagyon haragszol Rá vagy nem érted, miért enged valamit? Tehát mennyire volt stabil vagy hullámzó a hited?

A hitem végig stabil volt: azt, hogy Isten van, soha nem kérdőjeleztem meg. Gyerekkorom óta teljesen biztos vagyok benne, hogy itt van valaki – egy Higher power, ahogy a Coldplay énekli –, aki ezt az egészet összepakolta. Nem opció, hogy csak úgy a semmiből valami lett, ilyen nincs.

Az, hogy én Istenre mérges vagyok, megint egy másik dolog, attól még hiszek. De volt egy-két ilyen élethelyzetem, amikor tényleg dühös voltam Rá. Az egyik, amikor az első házasságom válással ért véget. Nem értettem. Azt mondtam Istennek: „Én Veled kezdtem el ezt az egész házasságot, bíztam Benned. Miért lett vége? Hogy kerültünk ide?” Azt imádkoztam 21 évesen, hogy „Istenem, hadd lehessek példa. Hadd lehessek olyan ember, akire azt mondják, mint Pál mondja magáról, hogy nézzetek rám, mert én követem a Krisztust. Hogy nézzetek Andrisra, benne ott van az Isten, és hadd élhessek a Te dicsőségedre!”.

23 évesen házasodtam, és négy meglehetősen nehéz év jött. Korábban nem ismertem ezt a fájdalmat. Amikor elment a feleségem, összeomlottam. Azt mondtam:  „Akkor mégsem vagyok példa. Én kértem valamit, Istenem. Azt láttam, hogy adsz is egy utat, hogy ez lesz a családom és gyönyörű lesz az utunk. És marhára nem az lett.”

A gyülekezet vezetőitől is kérdeztem, hogy figyeljetek, ez mi? És akkor Jani (Németh János, a Golgota vezető pásztora – a szerk.) azt mondta:

lehet, hogy most abban kell példának lenned, ahogyan ezen végigmész.

Utáltam ezt a választ, de ez a jó válasz igazából. Nem az a kérdés, hogy min megyünk át, hanem az, hogyan megyünk át rajta. Az biztos, hogy nem az az ember lennék, aki most itt ülök, ha ezen nem megyek át akkor.

Fotó: Katona Flóra

Volt más hasonló törésed is?

Volt még egy komolyabb hullámvölgy, amikor a befogadott nővérem kisebbik fia egyik napról a másikra stroke-ban meghalt. 11 éves volt. Ott sem értettem, hogy mi van. Akkor volt egy nagyon komoly istenélményem. Nem tudom, hogy álmodtam-e, de egy angyal jelent meg az ágyam végén, ahogy sírtam, és a kisfiú fogta a kezét, és hátrafordult, integetett. Onnantól kezdve tudtam, hogy jó helyen van, és nyugalmam lett. A mai napig nem értem, hogy ez miért kellett, hogy így legyen. Tehát az istenélményem nem magyarázat semmire, de a békességet elhozta.

Hihetetlen, hogy az Isten útjai mennyire kifürkészhetetlenek, mennyire nem sablonban, nem úgy gondolkodik, mint mi. Nem mondja azt, hogy „Na, őt kövessétek, mert neki tökéletes az élete!”. Valójában senkié nem tökéletes, senki nem úgy él, mint ahogy azt tervezte, de visszanézve látjuk, hogy Isten a legjobbat hozta ki belőle. Hiszem, hogyha tényleg Istent követjük, akkor minden a javunkra válik.

A házasságról alkotott képed változott a válásod hatására vagy ugyanúgy tekintesz rá?

Nem is a házasság intézményében csalódtam, hanem a saját párválasztási képességemben. Azt gondoltam, hogy nekem ezek szerint rossz választási procedúrám van, rosszul gondolkodom a másik nemről, meg magamról is, hogy ki illik hozzám. Magában a házasságban azért nem csalódtam, mert láttam a szüleimet és azt, hogy ők min mennek át, hogy milyen áldásos az életük, és azóta is ezt látom az egyedüli igaz útnak. Férfi, nő, házasság és abból jön a következő generáció.

Nekem hála Istennek nem lett gyerek az első házasságból, tehát nem lett tört családom. Persze a szívem szanaszét repedt, de az Isten a kegyelméből újra összepakolta. Azt is Isten rakta rendbe bennem, hogyan tudok jól választani, mi az, amire nekem van szükségem és mi az, amire a másiknak, és ezt hogy tudom megadni? Ezenkívül elmentem pszichológushoz, fél évet jártam, és dolgoztam magamon, hogy ezt jól csináljam.

A válásod miatt értek ítélkező mondatok keresztényektől?

Meglepően jól reagált a környezetem, és szerintem a legnagyobb vádlásokat önmagam felé én lőttem. A környezetem sokkal elfogadóbb volt, mint ahogy én hittem. Persze olyanokkal találkoztam, akik nem tudtak mit kezdeni a helyzettel és furcsa, sőt ostoba tanácsokat adtak. Megértem, mert hogyha ezen nem mentem volna át, én sem tudnám, hogy mit mondjak a másiknak, ami bölcs és ami őt tényleg segíti.

Fotó: Katona Flóra

Azóta viszont boldog házasságban élsz, és ahogy már említetted, született egy gyereketek. Milyen érzés apának lenni, mi az, ami esetleg nagyon más, mint ahogy képzelted?

Azt hittem, hogy amikor még ennyire pici a babánk, akkor kevesebb kapcsolódásom lesz vele. Ezt olvastam mindenhol, meg ezt mondták mások is, hogy majd később, amikor idősödik, akkor már jobb lesz az apukának is. De az az igazság, hogy engem megvett kilóra ez a gyerek, mert állandóan mosolyog, nagyon cuki, jófej. Sokkal többet alszunk, mint ahogy azt terveztük, azt hittem, zombi leszek az első időszakban.

És tényleg van kapcsolódásom vele. Belenézek a szemébe, és azt látom, hogy ő az Istennek a lánya, és Ő nekem odaadta, hogy vele foglalkozzam. Annyira más így az egész szülőlét, hogy ő nem az enyém, nem birtoklom, hanem Istené elsősorban. De most az enyém a felelősség, hogy a lányom milyen felnőtté válik. Azt is tudom, hogy

az apakép az első istenkép – fontos, hogy én hogyan szeretem őt feltétel nélkül.

Mi az, amire különösen akarsz figyelni ebben az új életszakaszban?

Az én felelősségem most és a jövőben is, hogy hogyan szeretem a feleségemet. Az, hogy őt akármilyen állapotában, a legfáradtabb időszakaiban is szeretem. És fontos, hogy ebből mit lát a lányunk, Lídia. Hogy az anyukáját nemcsak a színfalak mögött szeretem, hanem ott, előtte is megölelem, megpuszilom, mutatom neki, hogyan bánok vele.

Mi ad motivációt, hogy újra és újra folytasd a dicsőítést, az elhívásod?

Van egy különleges erő abban, amikor Isten népe együtt megy oda az Ő lábához. Már nincsen szent sátor, nincsen elválasztó kárpit, mert az Jézus halálakor kettéhasadt. Tehát már nincs egyetlen hely, ahova kell menni, hogy az Istennel találkozzunk, de kell egy kiszakított, Neki odaszánt idő, ami arról szól, hogy csak Vele legyünk. Isten azt mondja: közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok, és hogy Ő a dicséretek között lakozik. Ez azt jelenti, hogyha elkezdjük Őt dicsérni, akkor biztosak lehetünk abban, hogy Ő ott lesz. És

ha Ő ott van, akkor ott emberi életek változnak meg, gondolatok, szívek, tettek, tervek formálódnak.

Ebben a mai keszekusza, eltévedt világban egy ilyen biztos pontot találni kincs.

Nagyon fontos az egyedül, belső szobában töltött imádság is, de az az igazság, hogy ez nagyon hullámzik mindenkinél. Nálam is van olyan, hogy hú, most nagyon jó időszakot élek meg, és minden nagyon király. Valamikor meg egyszerűen azt sem tudom, mikor vettem elő utoljára a Bibliát. Épp ezért a közös istentiszteletek is fontosak, mert emlékeztetnek arra, hogy ki az Isten, meglátod a bizonyságok fellegét. Egyszerűen ez begyújt egy rakétát, motivációt ad, ami aztán segít a futást elvégezni.

Szilágyi Anna

hirdetés