2023. 07. 06.

Azért élek, hogy találkozzak Jézussal – két olasz barát, akiket együtt avathatnak szentté

„Az élet nagyon rövid, ezért nem érdemes olyasmivel vesztegetni az időt, ami nem szeretet” – vallotta Alberto és Carlo, akik mindketten fiatalon, huszonéves korukban hunytak el, radikális szeretetükkel mégis átformálták környezetüket, és ma is példaképek sokunk számára. Már folyamatban van mindkét fiú boldoggá avatása, és egészen rendkívüli módon egy peren belül kezelik a két barátot, akik ugyanahhoz a csoporthoz tartoztak közösségükön belül, és közös vágyuk volt, hogy Jézusért éljenek. Az Új Város magazin egy cikkét szemlézzük.

Alberto Michelotti 1958-ban született Genovában. Mérnökhallgató volt, egy intelligens és tehetséges fiú, aki a Fokoláre Mozgalom fiataljainak egy csoportjáért felelt. Szeretett szolgálni és segíteni, önmagát a legutolsó helyre helyezve. Carlo Grisolia, Alberto csoportjának egy tagja, 1960-van született Bolognában. Mezőgazdasági diplomát szerzett, és Genovában élt. Városukat akkoriban társadalmi különbségek, valamint magas bűnözési és kábítószer-fogyasztási arány jellemez. Mint ahogy az összes fiatal, ők is a boldogságot és a szeretetet keresik. Megtapasztalják a magányt, a bizonytalanságot, saját gyöngeségük érzését. Egy nap azonban felfedezik a titkot, mely mindent megold: az Evangélium szerinti életet. Néhány tanúvallomásból és a fiúk ránk maradt leveleiből idézzük most fel a két fiatal példamutató életének pár pillanatát!

Alberto egy nap határozottan érezte Isten hívását az igazi megtérésre. A fiú nem habozott; elhatározta, hogy csatlakozik katolikus fiatalok egy csoportjához. Itt találkozott össze Alberto és Carlo életútja. Alberto és Carlo egy lenyűgöző kalandra indulnak: mindennapi életüket Isten parancsai szerint és az Evangélium törvényei szerint kezdik élni: „szeressétek egymást”, „bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire”, „szeressétek ellenségeiteket”. Esténként barátaikkal összegyűlnek, és elmesélik az élményeiket, azt, hogy hogyan élték meg Isten igéjét a konkrét élethelyzetekben. Az eszmecsere megerősíti őket; „versenyeznek” az Evangélium szerinti életben, s a szeretet örömöt szerez nekik.

Carlo eleinte zárkózott. Az ebben az időben írt leveleiben így ír önmagáról: „Biztosítalak róla, hogy nem törődtem semmi mással, valóban semmi mással magamon kívül. Folyton magamba zárkózom a problémáimmal, melyek naponta törnek rám. Nem tudok megnyílni.” De a szeretet, amit fokozatosan megvalósított, minden felett győzedelmeskedett. Carlo engedi, hogy átalakuljon. Isten igéje ezt mondja: „A halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket”.

hirdetés

A szeretet megszabadítja Carlot önmagától, segít neki, hogy meglássa mások szükségét, és ajándék lehessen számukra.

Az ifjú kibontja szárnyait; különféle rendezvények kezdeményezője lesz, barátaival csomagokat készít azoknak, akiknek nincs semmijük és senkijük, sok időt tölt a nyugdíjasotthonokban, foglalkozik az utcagyerekekkel. Aktívan részt vesz a plébániaközösség szentségimádásain, musicaleket is ír. Unokatestvérének így ír levelében: „ha önmagamra gondolok, hogy milyen önző, gyáva, lusta és beképzelt vagyok, az az érzésem, hogy egyetlen lépést sem vagyok képes megtenni, de az életünk megváltozhat – szerethetünk. Ha csüggedés vesz rajtad erőt, és nem vagy képes mosolyogni, teljes erődből szeress, szeress, szeress.”

Fotó: Carlo (Facebook)

A mindennapi szeretetteljes életben Carlo és Alberto nagyon kreatívak voltak. Nem akartak kihagyni egy lehetőséget sem abban, hogy a másik ember felé közeledjenek, hogy elfeledkezzenek önmagukról és szolgáljanak. Sok ilyen lehetőség adódott: jelenlét, egy jó szó, mosoly, vigasztalás, konkrét segítség, alamizsna. A szeretetnek ezek a kis cselekedetei kitágítják a szívet, és képessé teszik az embert arra, hogy feláldozza magát másokért.

Roberto, Carlo barátja így emlékezik vissza: „egyik nap felrobbant egy gáztartály a házukkal szomszédos épületben. Augusztusban történt, mikor a ház lakói szabadságon voltak. Tűz keletkezett, de a tűzoltóknak még nem sikerült odaérniük. Carloval együtt felrohantunk a lépcsőkön, és eloltottuk a tüzet. Alig végeztünk, Carlo gyorsan elszaladt. Nem sikerült visszatartanom, hogy várja meg a tűzoltókat és az újságírókat, és learassa a megérdemelt babérokat. Nagyszerű tettet vittünk véghez, ő meg csakúgy elment! Nem értettem. Később megmagyarázta: ’az volt a fontos, hogy megtettük, nem az, hogy az újságokban benne legyünk’.”

Szeretetük ragályos volt, másokat is megérintett, és meg akarták ismerni a titkot, amely így megváltoztatta a fiúkat. Orietta, Alberto barátnője felidézi, hogy amikor elkezdtek járni, a fiú nem kereste azokat a pillanatokat, amikor kettesben lehettek volna. „Arra törekedett, hogy másokkal együtt, főleg velem, megélje a kereszténységet, melyet olyannyira szeretett”. Nem vesztegették az idejüket. Gyakran megtörtént, hogy egy egész napot otthoni betegápolással töltöttek öregekkel vagy egy depressziós lánnyal, akinek odafigyelésre volt szüksége. Alberto ismerte a szép kapcsolat receptjét:

tudta, hogy az igazi szeretet nem zárja el a szerelmeseket másoktól, hogy csak saját maguk maradjanak, hanem arra ösztönzi őket, hogy továbbadják szerelmük gyümölcseit – az erőt, az örömöt, a lelkesedést és a békét.

Nem volt könnyű kialakítani egy ilyen kapcsolatot. Nekik is, mint más fiataloknak, nem egy belső harcot kellett megvívniuk a tisztaságért. Ebben a küzdelemben Carlo és Alberto kölcsönösen buzdították egymást. Egyikük sem futott a cél felé egyedül, a másikról megfeledkezve, hanem mindig segítették egymást a gyengeség és a megpróbáltatás perceiben. Alberto ezt írja egyik levelében Carlónak: „Gondolok rád, hogy milyen nehéz tisztaságban élned. Szívemmel átérzem a nehéz időket, melyeken most keresztülmész. Jézus ismételgeti nekem, hogy nem szabad megállnunk; szeretni, szeretni kell mindenkit, kitárni szívünket, és szabadon kiengedni belőle az igazi szeretetet, mely a szenvedésből születik meg. Tudok a saját gyöngeségeimről, és a tieidről is, ismerem őket. Talán éppen ma jön a kísértés, hogy feladjuk, de Jézus arra kér engem, és arra kér téged is, hogy továbbra is szeressünk.”

A szeretetnek hatalma van legyőzni a gyöngeségeket és a kísértéseket, visszaadja a tisztaságot, és mély értelmet ad neki. Azokat pedig, akik szeretnek, radikálissá teszi, mert a szeretet nem ismer kompromisszumot. Alberto így vall erről: „Pár nappal ezelőtt egy bizonyos lány világosan a tudtomra adta, hogy ha akarom, megkaphatom őt. Nem! Ezekben a pillanatokban megérted szabadságodat, melyet senki sem ismer. Carlo, segíts nekem, hogy mindig megőrizzem a szabadságomat, és benne éljek.”

Fotó: Alberto egy barátjával (Facebook)

Mario atya, a fiúk lelki kísérője ismerteti meg velük a Fokoláre Mozgalmat, melynek lelkiségébe Alberto szinte azonnal belemerül. Részt vesz a közösség egy találkozóján, ahol megállapítja: „kezdem érteni, hogy az élet az állandó megtérés folyamata, százszázalékos döntés Jézus mellett.

Érzem, hogy Jézus arra kér engem, hogy mindenekelőtt két dologban változzak meg radikálisan: a tisztaság megélésben és Jézus befogadásában minden szenvedésben, ami csak ér engem.

Gyönyörű, amikor érzékeled, hogy sok téren kell megváltoztatnod a hozzáállásodat. Otthon, a barátaiddal, a barátnőddel, a közösségedben már nem Alberto vagy, hanem Jézus. Vagy Istent adod mindenkinek, vagy inkább hagyd az egészet! Jézus úgy hívott meg engem, ahogy azt tenni szokta – maradéktalanul.”

Alberto nem elégszik meg a szavakkal – aszerint él, amit felismert. Egy este bizalmasan megosztja Oriettával a felfedezését. Orietta így emlékszik vissza erre a pillanatra: „ezt mondta nekem: ’megértettem, hogy bár nagyon szeretlek téged, most nem lehetünk együtt. Érzem, hogy szabadnak kell lennem, hogy jobban megértsem, mit akar tőlem Isten. Egészen Istené akarok lenni. Érted?’ Pontosan ezt mondta nekem, nem többet, nem kevesebbet. Ugyan felfogtam a mélységét annak, amit mondott, nem tudtam egész szívvel elfogadni azt, amire kért, bár nem éreztem, hogy kevésbé szeretett volna.” Később azonban eljött a megvilágosodás, mikor közösségük találkozóján részt vett a lány. A tanúságtevő elődaó elővett egy papírzsebkendőt, és azt mondta: „ha elkéred tőlem ezt a zsebkendőt, és én neked adom, de az egyik csücskét még mindig tartani fogom, nem szolgálhat se neked, se nekem. Istennel ne viselkedjetek így; adjátok oda neki az egész életeteket.” Orietta megértette Alberto döntésének forrását, s a legnagyobb szeretet bizonyítékát látta benne.

Attól kezdve Alberto, mintha gyorsabban futna, és Carlót is magával rántja. Százszázalékosan foglalkoznak a szegényekkel, a kitaszítottakkal, kábítószerfüggőkkel és a bevándorlókkal.

Jézus iránti szeretetből teszik mindezt, akinek arcát felfedezik a szenvedőkben. Carlo ebben az időben így ír egy barátjának: „értsd meg, hogy minden a nagy kaland része, mert Jézus a barátod. Igen, a barátod, aki soha nem okoz csalódást. A szemed megnyílik, és mindent új módon fogsz látni – a szeretet szemüvegén keresztül, és úgy tűnik majd neked, hogy az egész világ velünk együtt dicsőíti az Istent. De ne feledd: a szeretet nem csak öröm, vidámság, szépség és béke. Fájdalom is, szenvedés, meg nem értés, zűrzavar, felhő, sötét éj. A megfeszített és elhagyott Jézus is a szeretet. Jézus arra kér minket, hogy válasszuk őt, a megfeszítetett és elhagyottat, mert Ő az egyedüli és abszolút kulcs, amely minden ajtót megnyit, s minden egyes embernek és az egész emberiségnek választ ad minden miértjére. Hinned kell!

Ne várj, ne vesztegesd az időt! Ki tudja, mennyi ember, mennyi testvér vár arra, hogy általad rátaláljon az Istenre.”

Fotó: Carlo (Facebook)

„Az életem lassan megváltozik – írja Alberto –; van ’Valaki’, aki egyre inkább bekerül a napjaimba, ő Jézus. Vannak napok, amikor fel-alá rohangálok a városban, hogy ráleljek a nap utolsó szentmiséjére valamelyik templomban: ott találkozhatok Jézussal a szentáldozás során. Valamivel korábban eljövök az egyetemről, rohanok, hogy elérjem a buszt és mehessek misére. Hirtelen arra gondolok: Alberto, te senkiért sem tennél ilyet, még az egy hónappal ezelőtti barátnődért sem.”

A szeretet melletti radikális döntésük azzal jár, hogy minden más fényben látszik. Erőt ad ahhoz, hogy szeressenek a legnehezebb körülmények között is, még akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Amikor Bruno nevű barátja katonai szolgálatát töltötte, ahol nem könnyű keresztényként, keresztény értékek szerint élni, Alberto ezt írta neki:

„semmit se várj el másoktól, szeress mindenkit, szeress elsőként, légy szolga, s akkor örömre és őszinte barátságra lelsz.

Csodálatosnak tűnik nekem a szeretet a hadseregben. Isten valóban azt akarja, hogy mustármag légy, mely, bár a legkisebb mind közül, beárnyékolja majd az egész erdőt. Egyenesen a szívemből mondom neked: szeress mindenkit, szeress elsőként!”

A mások iránti hősies szeretet nem lett volna lehetséges a Jézussal való személyes találkozás nélkül, a szentségi élet és a mindennapi Eucharisztiába vetett szilárd horgony nélkül. „Egyik nap – meséli Mario atya – este 10 óra után csengett a házi telefon. Ő volt az. Azt mondta: ’Atyám, én vagyok az, Alberto. Tudnál engem még szentáldozásban részesíteni?’ Lementem és megáldoztattam. Utána egy kicsit beszélgettünk, s megkérdeztem tőle, miért nem jött el a szentmisére 19.30-kor. Azt felelte, hogy találkozott egy fiatal kábítószerfüggővel, és vele maradt, hogy beszélgessenek. Utána meghívta őt egy étterembe, vett neki valamit enni, és neki adta a pénzt, ami a zsebében volt. Ezért jött csak most, és kérte, hogy áldoztassam meg. Hozzátette még: ’Atyám, az eucharisztikus Jézus nélkül, akit mindennap magamhoz veszek, nem bírnám. Jézus valóban az én erőm.”

Fotó: Alberto

A gyónás is különleges alkalom volt, mikor Alberto megtapasztalta Isten szeretetét. Vito atya, a gyóntatója, így emlékezik vissza: „Alberto gyakran eljött a plébániatemplomba, hogy meggyónjon nálam. Különleges pillanatok voltak ezek, azt mondanám, a közösség pillanatai. Nyilvánvalóan, nemcsak azért jött, hogy meggyónja esetleges vétkeit, hanem azért, nehogy újra bűnbe essen.” A fiatalok gyakran vettek részt szentségimádáson is, melyet ők maguk készítettek elő a plébániaközösségben. És soha nem hagyták el, még a nyári szünet alatt sem, a rózsafüzér imádkozását.

Alberto nagyon szeretett hegyet mászni. Így tett 1980. augusztus 18-án is, mikor egy barátjával, Tizianóval az Alpokba ment. Reggel fél 5-kor indultak. Csodálatos volt az út fel a hegyre, bár minél magasabbra értek, annál veszélyesebbé vált. Egyszer csak Tiziano azt látja, hogy Alberto elveszíti az egyensúlyát, és lezuhan egy 600 méter mély szakadékba…

Alberto temetésére rengetegen gyűlnek össze. Eljönnek a barátai és ismerősei is az utcáról. Az életszentség hangulata érződik.

Egyedül Carlo hiányzik – őt ugyanis kórházba szállították. Katonai szolgálata alatt rákkal diagnosztizálták. A kórházban pedig olyan, mintha forradalom törne ki; Carlo jelenléte új, addig ismeretlen légkört teremt. Vidám és jó kedélyű marad, és most sem vesztegeti az időt. Még ebben a helyzetben is hisz Isten végtelen szeretetében, és válaszol rá. Jézusnak ajánlja fel a szenvedését, és gyakran mondja a kórházban, hogy Alberto lélekben ott van mellette, támogatja őt. Egyik barátjának bizalmasan elmondja: „Fogytán az erőm. Azt akartam neked mondani, hogy legyünk készek ebben a pillanatban feláldozni az életünket egymásért. Felajánlom az életemet mindannyiótokért, de főleg a szenvedő emberiségért. A fiúkért a lakótelepünkön. Mindenkiért, akit ismerek.”

Minél jobban közeledett a vég, Carlóban annál erősebb lett a vágy, hogy egyesüljön Jézussal: „Csodálatos, hogy Jézushoz mehetek – mondta. – Teljesen Istené akarok lenni.”

42 nappal Alberto után Carlo is elindul a legfontosabb találkozóra. Egész életében készült rá: „azért élek, hogy találkozzak Jézussal”. Ezek voltak szinte az utolsó szavai.

Alberto és Carlo különleges üzenetet hagyott ránk: „az élet Isten tulajdona, s Ő akkor vesz minket magához, amikor akar. Az a fontos, hogy készek legyünk.” Már folyamatban van mindkét fiú boldoggá avatása.

Alberto és Carlo közbenjárását kérő imádság

Megfeszített és elhagyott Úr Jézus, Aki az életed, halálod és feltámadásod által minden embernek kinyilatkoztatod végtelen szereteted, add meg nekünk, Alberto és Carlo példájára, hogy növekedjünk a Veled és köztünk való barátságban, míg elérjük a keresztény élet tökéletességét. Közbenjárásukra add meg nekünk a kért kegyelmeket (itt fogalmazzuk meg a kérésünk), de főképp add, hogy sok gyümölcsöt hozzunk mindazok számára, akiket ránk bíztál. Ámen.

Forrás: Új Város Magazin

Egyéb
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás