Melyek a papság legégetőbb problémái, és mit tesz az egyházi vezetés, mit tehetnek a hívek a papok lelki jóllétéért? Erről szól egy izgalmas interjú Tóth András görögkatolikus pappal, aki a Váci Egyházmegye spirituálisaként a papok lelki egészségéért munkálkodik. András atya egyszerre mentálhigiénés szakemberként és egyházi személyként nagy segítséget tud nyújtani paptestvéreinek a krízisek megelőzésében, feloldásában. Az interjú során – mely a Váci Egyházmegye honlapján jelent meg- arról is beszélt, milyen pozitív változások érzékelhetők munkája nyomán.
Mi pontosan a munkája egyházmegyei spirituálisként?
Az egyházmegyei spirituális feladata a papok, diakónusok, adott esetben nős diakónusok családjainak, illetve a püspökség munkatársainak lelkigondozása. Itt a püspökségen van egy beszélgetőszobám, ahol tudom fogadni azokat, akik szükségét érzik a négyszemközti beszélgetésnek. Elméletileg minden egyházmegyében létezhet ez a munkakör, viszont én ezt itt főállásban végzem. Egyházmegyés papként, plébánia és más feladatok mellett nehéz ezt ellátni, odafigyeléssel, sok utazással és ráfordított idővel jár. Marton Zsolt püspök atya fontosnak tartotta, hogy ilyen keretek között foglalkozzak lelkigondozással, és ez valóban szükséges, mert egyre nagyobb a teher a papokon.
A gyarapodó feladataik mellett a társadalmi nyomás is nő; igen sok kritika és támadás éri a papságot,
akik folyamatosan szolgálatban vannak, szinte a nap 24 órájában, hétvégén is, és az állandó készenlét következtében ki vannak téve a túlterhelődés, a kiégés kockázatának. Hiába van szabadnapjuk, ha gyakran akkor kell menniük beteget látogatni vagy temetni. Nehezen valljuk be, hogy mindannyian segítségre szorulunk, hiszen mind hordozunk fájdalmakat, sérüléseket, kereszteket, eközben pedig folyamatosan segítenünk kell másoknak az ő fájdalmaik enyhítésében, keresztjeik hordozásában.
Egyházmegyei spirituálisként milyen módon segíti a papok jóllétét?
Személyesen látogatom a papokat, igyekszem, testvéri, bizalomteljes kapcsolatot kiépíteni, tehát nem csupán azokhoz megyek, akiknek komolyabb nehézségük van. Fontos hangsúlyozni, hogy egyházmegyei spirituálisként nem ellenőrző szerv vagyok, hanem egy segítő személy, akit titoktartás kötelez. A látogatásokon túl papi és diakónusi csoportot vezetek. Létrehoztuk a papi szupervíziós csoportot, ami egy olyan fórum, ahol a papi szolgálat során felmerülő kérdéseket, problémákat együtt meg tudjuk beszélni. Ez egy zárt csoport, ahol nevek nélkül, de adott esetben konkrét történeteket hozhatnak be a papok, hogy azokat átbeszéljük lelkiségi és mentálhigiénés szempontból. A szemináriumban nem tanulunk kifejezetten lelkivezetést, és ha igyekszünk is empatikusan a hívők mellé állni -hiszen papként „lelkivezetők” is vagyunk-, a lelkivezetés egy külön tanulandó készség.
Ezért hozott létre az egyházmegye egy rekreációs keretet, ami minden egyes pap rendelkezésére áll, képzésekre is fordíthatják, és egyházmegyénkben ki is alakítottunk mentálhigiénéhez, lelkivezetéshez kapcsolódó képzéseket, hiszen a hívek sokféle problémával jönnek hozzánk, és ha valaki felénk fordul, fontos, hogy jól tudjunk mellé állni, ne ártsunk, hanem segítsünk.
A rekreációs keret a képzések mellett másra is felhasználható, például nyaralásra, sporteszköz vásárlására, vagy szakember segítségének igénybevételére.
Működik a papi párbeszéd csoport is, melynek lényege egyrészt, hogy a papi szenátusban felmerülő kérdéseket, a meghozott döntéseket az atyák megvitassák, kifejtsék a véleményüket, illetve, hogy közösségben legyenek, ne szigetelődjenek el egymástól és a püspökségtől. Ahogy a társadalomban tapasztalhatjuk az egyre növekvő bezártságot, úgy a papok között is. A megfelelő kapcsolódások híján nehezebben kérnek segítséget vagy jelzik a bajt. Ennek mintájára Paszternák Tamás helynök atyával és a képzésekért felelős Jakobszen-Tátrai Zsófiával, az egyházmegye HR vezetőjével és a pasztorális irodával papi jólléti csoportokat szerveztünk, ahol olyan előremutató kérdéseket is átbeszélünk, mint például, hogy hogyan segíthetnénk elő a papok lelki-testi jóllétét. Sokkal üdvösebb és célravezetőbb, ha ők maguk fogalmazzák meg, mire van szükségük. Egy-egy ilyen találkozó során Tamás atya, egy civil szakember és jómagam veszek részt. Egyik fő célunk, hogy megérezzék azt az atyák, hogy velük együtt akarunk értük tenni, és keressük azt, hogyan tudjuk őket preventív módon támogatni. Ugyanakkor ezeket a közös alkalmakat bizalomteli, testvéri együttlétnek szánjunk. Nagy öröm számomra, hogy ezek a csoportok elindultak, és hogy van is rá nyitottság.
Sokan azt gondolják, hogy ha valaki hívő, akkor nincs szüksége pszichológusra. Mit gondol, miért fontos mégis külön a mentális egészséggel foglalkozni, hogyan tudja ez a két terület kiegészíteni egymást?
Ez egy nagyon fontos kérdés számomra, és először a saját tapasztalataimból kiindulva szeretnék választ adni. Amikor papként elkezdtem a mentálhigiénés képzést, elsősorban azért jelentkeztem, mert úgy éreztem, nekem személyesen szükségem van arra, hogy megerősödjek, hogy előrehaladjak az önismeretemben, hogy a papi életből fakadó nehézségeket fel tudjam dolgozni, gyógyuljak a sebeimből. Továbbá azért, hogy papként eszközöket kapjak híveim lelkivezetéséhez. Mi hiszünk a lélek létezésében, a test-lélek egységében és tudjuk, hogy a pszichével komoly tudomány foglalkozik, tehát fontos, hogy ismereteink is legyenek erről. A hit és a tudás kiegészítik egymást, nem mondanak egymásnak ellent. Az egészet az adja ki, ha Isten teremtett világáról minél többet tudunk, és van lelki kapcsolatunk a Mindenhatóval.
Hiszem, hogy a gyógyulást Isten adja, a gyógyításhoz ugyanakkor eszközökkel lát el bennünket.
A pszichológia, a mentálhigiéné tudomány, ami pontosan ilyen eszköz lehet, így a lelkiség és a pszichével foglalkozó tudományok együtt segíthetik az ember jóllétét és a megelőzést. Hangsúlyozva továbbra is azt, hogy az imádság a legfontosabb, az élő istenkapcsolat elengedhetetlen, hiszen a spirituális erőforrások nélkül nincs igazi élet, de ezen túl szükség van a saját erőforrásainkra és a kapcsolati erőforrásainkra is; társakra, barátokra, testvérekre. Így mi magunk, segítők és szakemberek is eszközök vagyunk az empátiánkkal, a kedvességünkkel, a szeretetünkkel. Ahhoz pedig, hogy az Úr gyógyítani tudjon, oda kell vinni hozzá a beteget. A munkám a prevencióról, a megelőzésről is szól, hiszen a célunk, hogy megelőzzük a kríziseket, ha pedig valaki már nehéz helyzetben van, testvéri módon álljunk mellé, nem ítélkezve.
Minden ember életében vannak normatív krízisek, így a papok életében is, erről nem feledkezhetünk el.
A krízisekben azonban van megoldás, van segítség. Kapcsolatra születtünk, nem arra, hogy önmagunkba bezárkózzunk, és egyedül oldjuk meg minden problémánkat.
Melyek a papság legégetőbb problémái?
A régebbi egyház-berendezkedésben egy-egy egyházközség családként vette körül az atyákat, a mai társadalomban azonban sokkal individualistábbak vagyunk, mindenki a saját családjának él, nincs kapcsolódás. A papok körében nagy probléma a magára maradottság, a magány vagy a túlterhelődés, a stressz. Vannak, akik azt gondolják, hogy a pap otthon ül, minden nap elmond egy misét, és nincs is más teendője. Közben azonban rengeteg feladat hárul rá az egyházközség vezetésében; például menedzseri feladatok, foglalkozik a hívek problémáival, az egyházközség ügyeivel, keresztel, temet, esket, és ráadásul, mivel kevés a pap, egyre több települést kell ellátniuk.
Minél nagyobb terhelést kap egy ember, minél nagyobb stressznek van kitéve, annál nagyobb a veszélye is annak, hogy a depresszió, a kiégés felé haladjon.
A pap az életét arra szentelte, hogy másoknak a szolgája legyen, adni akar, segíteni minden helyzetben. De ahhoz, hogy hosszú távon segíthessen, testi-lelki egyensúlyban kell maradnia, törődnie kell saját magával is.
Egy másik fontos tényező, hogy míg korábban a leginkább megbecsült emberek közé tartozott egy pap, és ez őt magát is tartotta, emelte, mostanra megfordult a helyzet. Az őszi papi rekollekción egy felmérés eredményeit mutatták be nekünk, itt hangzott el, hogy 20-30 évvel ezelőtt a hivatások társadalmi megbecsültségének rangsorában az első tízben szerepelt a papi hivatás, most azonban a több mint 100. helyen van, még az utcaseprők is jobb helyezést értek el. Tehát a társadalom nem értékeli a papok munkáját, inkább csak negatív kritikával, támadással illeti. Ha 100 pap közül 95 jól végzi a dolgát, 5 azonban nem, az ki van hangosítva, és a negatív vélemény minden papra rávetül. Ebben a médiának nagy szerepe van. Gondoljuk csak el, mekkora terhet jelent úgy vinni egy hivatást, hogy közben nem kapunk megbecsülést. Ezért kiemelten fontos, hogy az egyházmegye vezetése értékelje, segítse az atyákat, és hála Istennek, Marton Zsolt püspök sokat tesz ezért.
Fotó: Tóth András atya (Váci Egyházmegye)
Bár érzékelhető a fentebb említett jelenség, a konkrét eredményeket megdöbbentő hallani. Hívekként mit tudunk tenni a papok jóllétéért?
Ha látjuk, hogy valaki nincs jól a családban, odamegyünk hozzá és megkérdezzük, hogy hogy vagy? Mi a baj? Épp így, ha látjuk, hogy egy pap nincs jól, ne ítélkezzünk felette, hogy ő egy rossz pap, nem készült a beszédre, vagy látszik, hogy fáradt, biztos sokáig fent volt, hanem álljunk mellé, szeressük és segítsük.
Sok pap arról panaszkodik, hogy még a füvet is neki kell nyírnia a plébánia kertjében, mert nincs, aki segítsen. Régen voltak önkéntes segítők, házvezetőnők vagy egy-két idős néni, aki a mosásban, vasalásban, takarításban segédkezett. Persze, ne értsük félre, a pap is sok mindent szívesen megcsinál, a fűnyírást is, de van, amire a munkája miatt nem marad ideje, vagy inkább lelki ember, kevésbé gyakorlatias, így esetleg nem veszi észre, mit kell maga körül rendbe raknia. Tehát röviden megfogalmazva:
legyünk a papunk családja! Vegyük észre, ha segítségre van szüksége! Tartsuk testvérünknek, atyánknak, és akkor meg tudjuk tartani.
Ma a kritizálás, a hibáztatás és a megbélyegzés kultúráját éljük. Ehelyett inkább becsüljük meg a papunkat, nyújtsunk neki konkrét segítséget például a plébánia körüli teendőkben, vagy hívjuk meg egy ebédre. Legyünk leleményesek és tapintatosak! Nem kell ráerőltetni a papra a támogatásunk, hiszen neki is szüksége van magányra és imádságra, hogy Istennel időt töltsön, ugyanakkor szüksége van kapcsolatokra is. Kezdeményezzünk! Az pedig már nekünk, papokért felelős személyeknek a feladata, hogy az atyákat érzékenyítsük arra, hogy elfogadják a segítséget, és kérjenek, ha kell.
Érzékelhetők pozitív változások?
A papok többsége nyitott és örömmel üdvözli az új kezdeményezéseket, de természetesen van, aki elzárkózik, van, aki bizalmatlan. Őket is meg tudom érteni, hiszen lehet, hogy rossz tapasztalataik vannak, lehet, hogy a korábbi sebeik miatt nehéz nyitottnak lenniük. De idővel ez is oldódhat. Negyedik éve szolgálok itt, és emlékszem, amikor idekerültem és elmentem az első rekollekcióra, sokkal merevebb volt a légkör. Meghallgattuk az előadást, volt esetleg egy-két kérdés, a kávészünetben azok a papok, akik már egyébként is jóban voltak, elbeszélgettek. Majd a hivatalos hirdetések következtek, ebédeltünk és hazamentünk. A mostani rekollekciókon érzésem szerint már jóval fesztelenebb, nyitottabb, oldottabb a légkör. Kezd kialakulni a kapcsolódás, a testvériség kultúrája. A módszerek is változtak, ebben nagy szerepe van a pasztorális helynökség munkatársainak, az előadás után kicsoportos feldolgozás következik, így a papok nem vesznek el a nagy, száz fős tömegben, ehelyett azt tapasztalhatják meg, hogy fontosak, hogy figyelnek rájuk, hogy szabadon hozzászólhatnak a beszélgetéshez. Olyan témákat választanak a lelkinapokra, amelyek személyesen érintik őket.
Négy éve, mikor meghirdettem egy papi csoportot, hogy bizonyos témákat együtt dolgozzunk fel, csupán öt-hat érdeklődő volt. Most, a Bevezetés a lelkivezetésbe kurzus meghirdetésénél több mint húszan jelentkeztek, két csoportot kellett indítani. Látható tehát, hogy a papok részéről kezd növekedni az igény a segítség elfogadására, a képződésre, kezd a bizalom kiépülni. Ezeket mind gyümölcsöknek tartom.
Sok pozitív visszajelzés érkezik a papoktól, hogy milyen jó, hogy személyes törődést és gondoskodást kapnak. Mérhető az is, hogy egyre többen kérnek segítséget.
Ugyanakkor sok pozitív változást nem lehet számszerűsíteni. Arra vagyunk szocializálva, hogy a rosszat vegyük észre; ha egy pap otthagyja a hivatását, az hosszú ideig téma lesz az emberek között. Ezzel szemben azt nem vesszük észre, ha egy pap megmarad, megújul a hivatásában, annyit látunk, hogy végzi tovább a munkáját. Tehát a pozitív eredmények kifelé nem annyira látványosak, mint egy-egy bukás. De még ha a negatívnak erősebb is a hangja, érezhető a szelíd, pozitív változás.
Előfordult olyan eset, mikor megkért a Püspök atya, hogy egy krízisben lévő papot látogassak meg. Mikor felhívtam a papot, hogy meg fogom látogatni, rögtön mondta, hogy ne jöjjek. De én akkor már úton voltam. Beléptem hozzá, elkezdtünk beszélgetni. Három órát voltam nála, és a végén megköszönte, hogy elmentem, majd felhívta külön a püspöki titkárt, hogy neki is megköszönje a látogatásom, holott először elutasítóan reagált. Nagyon fontos, hogy nem hivatalból eljáró személy vagyok, hanem paptestvér.
A kispapok képzésében ma mennyire jelenik meg a mentálhigiénés szemlélet?
A képzésben, úgy tudom, nincsenek kifejezetten mentálhigiénéhez kapcsolódó tárgyak, bár bizonyos szemináriumok már kezdenek ebbe az irányba mozdulni. A fiatalok kultúrájában jobban jelen van ez a szemlélet az idősebb generációkhoz képest, és igényük is lenne arra, hogy mentálhigiénét tanuljanak. Jómagam is örülnék, ha a képzés része lenne az önismeret, a pszichológiai ismeretek, nyilvánvalóan azt hívő, keresztény módon átadva. A híveink nagyon olvasottak, hiszen úton-útfélen, a különböző médiumokban rengeteg lelki egészséggel foglalkozó cikkel találják szembe magukat, és erre nekünk, papoknak tudnunk kell válaszolni, otthon kell lennünk a témában.
Azt gondolom, leginkább a fiatal felszentelt papok a veszélyeztetettek, mert a szeminárium biztonságos közegéből kikerülnek az élet viharos és nehéz terepére, és hirtelen rengeteg problémával, nehézséggel találják szembe magukat. A nagy váltásra nincsenek igazán felkészítve lelki szempontból, pedig a kispapnevelés során fontos lenne erre hangsúlyt fektetni. Terveink között szerepel, hogy hangsúlyozottan álljunk a fiatal papi generáció tagjai mellé, mert
a szolgálatuk elején még nagyon lelkesek, nagy hittel, hivatástudattal rendelkeznek, de szükségük van támogatásra, hogy a kezdeti lelkesedésből ne egy nagy csalódás legyen, hogy ne törjenek meg.
Vagy, még ha csalódnak is, át tudjuk őket segíteni a krízisen, hogy érettebb személlyé váljanak. Más hivatásoknál is így van ez; át kell menni a buktatókon ahhoz, hogy egy bölcs, érett hivatás alakuljon ki.
Milyen gyümölcsei lesznek az Egyházban annak, ha a papok mentális egészsége javul?
Ha a pap, mint atya, mint közösségvezető mentálisan egészséges, óriási lendületet tud adni a híveknek. A motorja, a szíve lehet a közösségnek, a tagok javát szolgálja. Ha a papot lelki értelemben emeljük, tartjuk, azzal hívekként magunknak is jót teszünk, mert egy olyan embert kapunk, aki törődik velünk.
Egy beteg, megfáradt, leterhelt pap sokat árthat a közösségnek, a krisztusi Evangélium-hirdetésnek, és inkább akadály az istenkapcsolat kialakításában.
A pap Istent közvetíti, így az, hogy ő mit sugároz, mit képvisel, befolyásolja a hívő ember istenképét. Ha lelkileg rendben van, az építi az istenkapcsolatunkat és a közösségünket is, így valóban pásztora lesz a rábízott híveknek, és hiteles lesz a kereszténység. Azt mondták az első keresztényekről, hogy annyira vonzó volt az, ahogy megélték a hitüket, hogy tömegek tértek meg. Az a cél, hogy mi, papok is vonzóvá tegyük az Egyházat, hogy az embereket a szeretet vonzásával Istenhez vezessük, ehhez pedig szükséges, hogy magunkkal is törődjünk.
Az interjú teljes terjedelmében ide kattintva olvasható el!
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
