Kovács Zoltán atya rendszeres vendégszerzőnk ezúttal a közelgő papszentelések kapcsán ragadott billentyűzetet – a mi nagy örömünkre!
„Örömmel tudatom, hogy Isten kegyelméből XY megyéspüspök kézfeltétele és imádsága által áldozópappá szentel” ‒ kaptam meg a júliusi papszentelésre hívó meghívókártyát. Bár már sok papszentelésen voltam, mégis furcsán cseng még ennyi idő után is ez az egy mondat. Ha nagyon modern módon szeretnénk kifejezni ugyanazt, hogy mondjuk „Szeretettel hívom és várom Önt papszentelésemre!”, azzal szintén eljönnének az ismerősök és a barátok. Ugyanakkor, sok lényeges elem kimaradna, amely a papság lelkisége szempontjából fontos és amelyet érdemes megőrizni.
A meghívó szövegében a katolikus terminusok olyan speciális sűrítménye tolul össze, amelyeket a hétköznapi életben nem sokszor pörgetünk szófordulatainkban. Ezek a szófordulatok, mint „kézfeltétel és imádság”, „megyéspüspök” vagy „áldozópap” óriási tartalmakat hordoznak. Ezekben benne van, hogy mi kell egy jó paphoz.
Egy mondatban kerül kifejezésre az univerzumot átívelő szeretetterv személyre szabott változata, amelyben ott áll, hogy ki a meghívó fél, hogy mely az a környezet, amiben a meghívás történik, és hogy ki kapta ajándékba ezt a küldetést.
A papszentelés receptje valahogy így néz ki: Isten, Egyház, papjelölt. Nézzük a hozzávalókat egyenként!
Isten kegyelméből! Más szóval, szűnni nem akaró ajándékozó stílusából. A meghívásélmények sokrétűsége jól illusztrálja, hogy Isten olykor teljesen random embereket választ ki. Mózes dadogós volt. Dávid a legkisebb testvér, akit a többiek számba se vettek igazán. Ámosz próféta fügetermelő és pásztor, aztán az apostolok közül halászok voltak. Paptestvéreim között van, aki korábban szobafestő, hentes, orvos vagy mérnök volt, és úgy érte a hívás. Isten választása mindig egy misztérium. Istenről azonban tudjuk, hogy szeretetből választ. Azért választ, mert szorosabb követésre hív és azért választ, hogy ez másoknak is ajándék legyen. Nem fatális, megkérdőjelezhetetlen sorsot ad a papi meghívással, hanem ajándékot.
A meghívással lehet boxolni, lehet rá haragudni, lehet félni tőle. Isten azonban jó társ. A vele töltött időben meg akarja válaszolni aggályainkat, meg akarja mutatni szívünk legmélyebb vágyait és érlelni akarja, amit elültetett. Ő az az Isten, aki szól. Isten szűnni nem akaró ajándékozó stílusa, amennyiben a papjelölt megmarad ennek befogadásában, megszilárdítja a papi hivatást. A szeminárium évei, mintegy „jegyességi” periódusként, még bármiféle fogadalom vagy elköteleződés nélkül további ajándékot jelentenek, hogy elmélyüljön ez az egyedül fontos kapcsolat. Amikor valaki házasságra készül, fontos, hogy sok különféle helyzetben megtapasztalja, hogy szeret-e a másikkal együtt időt tölteni. Felmerül, hogy a leendő házastársak bébiszitterkedjenek együtt vagy szolgáljanak szegénykonyhán azért, hogy megtapasztalják a másikat egy-egy olyan helyzetben, amiben van kihívás, amely életszerűbb, mint a Facebook vagy egy szuperrandi. Isten azt szeretné, ha a spontán helyzetekben és a nehézségek közt is megtapasztalnánk, hogy miként van jelen. A kápolnában töltött imaórák egyrészt segítenek megtölteni lelki naplónkat, olykor Isten önmagunkról is tanít valamit, másrészt a hétköznapi megéléseket is új fénybe helyezik.
Richard Sipe pszichoterapeuta bencés szerzetes szerint „nincs lehetőség a megérni a cölibátusra vagy elérni a cölibátust, ha nincs meg a megalapozott imaélet. […] Pozitívan megfogalmazva a cölebsz élet megfelelő imaalapokra helyezehető csak…. Éppen ezért, épp úgy, mint bárki másnak, a cölibátust vállalóknak fel kell fedezniük saját útjukat az imádságban. […] Az imádság abban áll, hogy szembesülünk azzal, akik valójában vagyunk, biztonságban, szívünk privát légkörében. Az imádság az egyik elem, amely a szexuális integrációhoz és a szeretet helyes gyakorlásához vezet.” (Sipe, Celibacy 54–55).
Ezt az Egyház is megerősíti: A szentségimádásnak, az Oltáriszentségben jelenlévő Jó Pásztorral folytatott, adoráló párbeszédnek mindennél nagyobb elsőbbséget kell élveznie… ezt gyakorolnia kell, hogy belsőleg ki ne száradjon, s ne váljon elapadt patakká, mely már senkinek sem tud nyújtani semmit ‒ írja a 2002-es vatikáni dokumentum. Az imaidő értékelése és szeretete egy olyan szükséges dolog, amely segít benne maradni a kegyelmi sodrásban, amely a szentelés után is elengedhetetlen. Az élet néha igen kemény helyzetek elé állít. Az viszont nem fog változni, aki először meghívott.
Az Ő szeretetében nyer értelmet a tegnap, a ma és a jövő.
A következő hozzávaló: XY megyéspüspök kézfeltétele és imádsága által! A recept második összetevője a püspök kézfeltétele és imádsága. A megyéspüspök, mint az egyházmegye vezetője egy adott közösség szolgálatára szentel fel. Ez a közösség már segít a papi hivatás megkülönböztetésében is, hiszen a papszentelésig számos közösségben részt vesz egy szeminarista. Minden egyházmegye egy óriási közösséget jelent, plébániák és templomok sokaságát Magyarországon 12 egyházmegye van. A felszentelt pap ennek egyikébe kapcsolódik bele. Sokszor kérdezik a fiatal paptól, hogy akkor most téged „bárhova” helyezhetnek? Egy Győrött szentelt papot, Pécsre nem helyezhet a püspöke, se fordítva. Ahogy a fiatal papok egy adott terület közösségéből érkeznek, úgy állnak a szentelés után annak szolgálatába a püspök munkatársaiként.
A kézfeltétel és az imádság a pappászentelés feltételei. Amellett, hogy a szertartáskönyv és az egyházjog is kiemeli ezt a két mozzanatot, igazából egy apostoli hagyományról van szó. A Szentírásban a diakónusszentelésnek van konkrét leírása, miszerint a választott férfiakat „az apostolok elé állították, azok imádkoztak és rájuk tették kezüket” (ApCsel 6,6). Ez a gesztus megmaradt és rögzült az évszázadok során. Az apostoloktól elindult közösség természetesnek tartotta, hogy ha valamilyen feladatra kinevez, akkor imádsággal és kézfeltétellel kísér. Antióchiai Szt. Ignác (püspök a 100-as évek környékén) a magnésziaikhoz írt levelében említi az Egyház eme három rendjét, amelyben az egységet a püspök, a presbiterek és a diakónusok alkotják. A presbiter szót már az Újszövetségben is megtalálhatjuk, de nem ilyen egyértelmű hármas tagolásban. A püspök, pap és diakónus közül a diakónus őrizte meg magyarban a görög formáját. Mindhárom papi szintet egy szentelő imádság kísér.
És íme a harmadik elem, a cél: Áldozópappá szentel. A katolikus pap szentmiseáldozat felől megközelített elnevezése az áldozópap. Arról a papról beszélünk, aki ünnepelheti az Eucharisztiát. A szentmisében nem Jézus újbóli feláldozásáról van szó, hanem arról, hogy a tér és az idő függönye mögül újból megjelenik közöttünk Jézus keresztjének és feltámadásának ereje a kenyér színe alatt. A magyar fogalom miszerint „áldozunk” az angolban taking communion, azaz közösségre lépés Jézussal. A magyar felfogás szerint közösségre lépünk Jézussal azzal, hogy hálaáldozatunkat, életünk küzdelmeit és keresztény életünk gyümölcseit vele egyesítve felajánljuk az Atyának. Jézus elsőbbsége domináns, hisz az Ő áldozata egyszer és mindenkorra eltörölte a bűnöket és megbocsátást szerzett nekünk, viszont a mi áldozataink hozzájárulnak, hogy az Ő megváltásának ereje tovább áradjon a világban. A pap közösséggel együtt halad azon az úton, amelyben szüntelenül befogadja a kegyelemet és aztán tovább adja a világnak. Végül pedig együtt halad a közösségével azon az úton, amelyen Jézus járt, s ahol végül a Golgotán kimondta. „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet!” Minden egyes áldozáskor tudatosíthatjuk Isten ajándékozó erejét, amivel megtisztít bennünket bűneinktől, de egyúttal megfogadhatjuk Szent Péter tanácsát: „épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.” (1Pt 2,5).
Az elkövetkezendő pár hétben új papokkal bővül az egyházunk. Ha tehetjük vegyünk részt az egyházmegyéink papszentelésén, mert rólunk is szól. Isten értünk hívja a munkatársait. Ahogy egykor Pétert és társait elküldte a föld végső határára, úgy hív ma új fiatalokat, hogy elérjenek közösségeinkbe Isten szabadító erejével. Ez a történet nem csupán róluk szól, az Ő személyes megélésükről, misztikus tapasztalatukról, hanem egy nagyobb tervről, amelyet Isten örömhírként szeretne nekünk ajándékozni.
Imádkozzunk ebben az időszakban a papokért és a lelkészekért is bármely felekezetből!
Kovács Zoltán atya
hirdetés
