2023. 05. 24.

„Nem az a fontos, amit én csinálok, hanem az, hogy együtt mit tudunk elérni” – beszélgetés Kerekes Judit matematika professzorral

A mindig kedves és mosolygós, 75 éves kora ellenére szellemileg és fizikailag is hihetetlenül aktív professzor asszonyt Antal-Ferencz Ildikó tavaly ősszel az Amerikai Magyar Iskolák Találkozóján (AMIT) ismerte meg. Akkor megtudta: nemcsak City University of New York (CUNY) matematika professzora és tanszékvezetője, hanem az első Amerikai Magyar Nyári Egyetem alapítója és a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCsSz) Magyar Iskolatáborának volt igazgatója is. Azóta többször találkoztak, rendszerint magyar egyházi vagy cserkészettel kapcsolatos közösségi eseményeken, amikoris mindig újabb és újabb közösségi szerepvállalására derült fény. Ezért miután nemrég Ildikónak ajándékozta a 102 évet élt, szintén pedagógus édesanyjáról készült könyve egyik példányát és elárulta: a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Arany János-érem várományosa, Ildikó megkérte, foglalják össze szerteágazó munkásságát. A beszélgetésre „természetesen” egy közösségi eseményen került sor, ahová Judit – rá annyira jellemzően – nemcsak egy bőröndnyi könyvet hozott a riporthoz „háttéranyagnak”, hanem a szervezők számára is kedveskedett ajándékokkal, és mivel az interjú miatt végül nem tudott részt venni a közös alkotómunkában, elvitt magával néhány filcdarabot, hogy „házi feladatként” pótolja „mulasztását”.
Antal-Ferencz Ildikó helyszíni interjúja.

Az édesanyádról szóló könyvedből kiderül: egy pedagógusdinasztia negyedik generációja vagy. Nagy és értékes családi örökséget kaptál tehát, amit igazán méltó módon viszel tovább. Mit jelent ez neked?

Klasszikust idézve, gyökereket és szárnyakat: mindenkinek kell valami, amiből táplálkozhat – és ez akkor is igaz, ha személyesen nem ismertem felmenőimet vagy azok konkrét örökségét. Két példa: anyai nagyapám meghalt a II. világháborúban, én azután születtem, de a padláson megtaláltam kézzel írt fizikatanári jegyzetfüzeteit, amelyeket középiskolás koromban szívesen olvasgattam. A másik: édesapám a II. világháború idején egy kis jegyzetfüzetet használt, amibe két éven keresztül minden nap beleírta a történteket kézírással, címszavakban. Halála után tíz évvel találtam meg ezeket a noteszeket a fiókjában, és akkor derült ki, hogy anélkül, hogy tudtam volta róluk, egész felnőtt életemben, minden évben egy-egy ugyanilyen formátumú jegyzetfüzetet használtam legfontosabb életeseményeim feljegyzésére…

És mit kaptál tőlük a pedagóguspályádhoz?

Anyai dédapám, báró Schrőder Károly, négy országban tanulva készült a mérnöki pályára, de látásának romlása miatt és megfelelő szemüveg hiányában foglalkozást kellett váltania, így lett a Körmöcbányai Főreál Iskola tanára, majd igazgatója. Tanítványai annyira szerették, hogy amikor az elszakított területeken Trianon után mindent, ami magyar volt, felszámoltak, az ő festményét az iskola falán hagyták – pedig igazán nagy magyar volt. Anyai nagyanyám, Schrőder Gizellát nyelvzseniként tartották számon, Körmöcbánya mellett egy kis faluban tanított, majd a városban polgári iskolai tanárként franciát. Ott találkozott az elismert fiatal szurdopedagógussal, Hribik L. (később Hámory) Aladárral. A családot a történelem Kaposvárra sodorta, ahol nagyapám a Siketnéma Intézetben tanított, majd igazgatója lett. Azért választotta ezt a gyógypedagógiai munkát, hogy segítsen rászoruló gyerekeken, de végül nemcsak rajtuk tudott segíteni. Arra volt ugyanis képes, hogy a beszélni nem tudó, reménytelennek hitt gyermekeket különböző módszerekkel megtanította kommunikálni: szájról olvasni és artikulálva, halló emberek számára érthetően beszélni, tehát nemcsak kézjeleket használva, amivel kivívta a korabeli szaklapok dicséretét. Tehát olyasmit tanított meg a sérült gyerekeknek, ami nemcsak nekik, hanem a társadalom számára is segítséget jelentett. Volt olyan tanítványa is, akiből mérnök lett. Édesanyám, Hribik Charlotte (később Hámory Sarolta), mindenkinek csak Lottyka, a kaposvári Cukoripari Technikum testnevelő tanárja volt; diákjai annyira szerették, hogy amikor 90 évesen már nem vállalta az utazást az érettségi találkozókra, a füredi lakásán találkoztak élete végéig, ahova sokan külföldről jöttek haza. Tőle kapott örökségem: bárhol is tanítottam eddig, a tanítványaim élő kapcsolatban maradtak velem: például első munkahelyemen, a balatonfüredi szőlész-borász szakközépiskolai osztályom tagjai, minden évben megkérdezik, mikor jövök Magyarországra, hogy jelen legyek az érettségi találkozón.

hirdetés

Fotó: MTA díjátadó

Nagyszüleid Trianon után Magyarországon nulláról kezdték újra életüket és a tanítást. A kitartás és az állandó újrakezdés a te erősséged is, jól sejtem?

Igen, nekem is zéróról kellett elkezdeni néhányszor az életemet. Elfogadtatni magadat nem könnyű, mert az európai gondolkodás nem azonos az amerikaival. Ahogy én felnőttem és gondolkodtam, nem olyan volt, ahogy az itteni diákok agya működött, és én nem várhattam el, hogy ők megtanulják az enyémet, nekem kellett megtanulni az övéket. Hiszen akkor tudok jól tanítani, ha tudom, hogy ők mit tudnak, és ez alapján olyan kihívásokat tudok számukra felállítani, amelyek őket tanulásra ösztönzik. Vagyis ha megtalálom a kapcsolatot (angolul: connection) hozzájuk. Nekem itt nagyon sokféle ember gondolkodását kellett követni, ugyanis New York nem egyfajta gondolkodási módot jelent, itt megfordul az egész világ: egy Puerto Rico-i egészen másképp gondolkodik, mint egy egyiptomi vagy az új zélandi tanuló, ezért nekem nagyon sokféle módszert kellett ismerni. Csak hogy jobban értsük, miről van szó: az egyetemünkön összesen 500 ezer diák tanul 26 kampuszon, ebből csak a miénken, a College of Staten Islanden 14 ezren.

A nagyapádtól örökölt kitartás és az édesanyádtól örökölt diákközpontú, szeretetteli hozzáállás segített neked egyetemi oktatóként is helytállni ebben a New York-i nemzetközi környezetben?

Igen. De itt nemcsak egy örökölt hozzáállásról, hanem egy módszerről van szó, amiről én is itt, Amerikában hallottam először, amikor Balatonfüredről kikerültem egy ötéves projekt egyetlen európai résztvevőjeként.

Egyik lényeges eleme, hogy soha nem mondom meg a helyes választ, hanem úgy kérdezek, hogy rávezessem a diákokat a saját megoldásukra. A sikerélményt nem szabad elvenni a diáktól, ha azt akarjuk, hogy meg is szeresse, amit tanul. Mivel a tudást nem lehet örökölni, azt minden generációnak meg kell tanulnia kemény munkával. Ezt a sok időt és munkát nem lehet megúszni, de meg lehet szeretni. A tanárnak pedig az a sikerélménye, ha a tudást a diák meg tudta szerezni. A tanári pálya tehát nem a tanításról szól, hanem arról, hogy olyan környezetet kell teremteni, amiben a diák ki tud bontakozni. És mivel minden gyermek másképp tanul – más az odafigyelési képessége, meglévő tudása, érdeklődése – a tanár dolga, hogy abban és úgy segítse, hogy a legjobbat tudja kihozni önmagából. Mindegy, hogy hány éves és honnan származik.

Ezzel magam is arra ösztönzöm a leendő tanár tanítványaimat, hogy sokféle módszert és gondolkodásmódot megtanuljanak, és ha kapnak egy új nemzetiségű, másként gondolkodó diákot, akkor őt is „tanulják meg”, és amikor majd jön egy hasonló diák, akkor már tudni fogják, hogyan kell megközelíteni és segíteni. A módszer lényege az is, hogy általában kiscsoportokban dolgozunk, és így többféle megoldás is kijöhet, az óra végén egy ún. „matematika kongresszust” tartunk, ahol bármelyik bemutatott megoldáshoz bárki hozzáfűzheti saját megjegyzéseit vagy akár egy teljesen más megoldást, az eredetit ezzel gazdagítva.

Ez nagyon más megközelítés, mint amit a hagyományos európai/magyar oktatásban megtapasztalhatunk, ahol például egy szülő által korábban tanult módszert sem fogadnak el a tanárok, csakis a sajátjukat…

Ez a konstruktivista módszer nagyon különbözik attól, mint amikor a tanár megtanítja az által ismert egyetlen módszerrel a matematikát, utána kikérdezi, jó esetben sikerrel, de a diák pár év múlva semmire sem emlékszik – mert nem „internalizálta”, nem az ő megoldása volt, hanem a tanáré. A megoldás tehát a diákközpontú oktatás. Ha én nem engedném meg, hogy egy Puerto Rico-i vagy egy ázsiai szülő másképp segítsen megoldani egy feladatot a gyerekének, akkor bizonyára elveszíteném őket a matematika számára…

Volt egy Pólya György nevű, a Princeton Egyetemen tanító magyar matematikus, akinek sok nyelvre lefordították könyveit, és aki írt többek között a valós élethelyzetbeli problémák megoldásáról is – vannak tehát magyar példáink is, akik ezt a módszert ismerték. Magyarországon Varga Tamás professzor által megpróbálták bevezetni, de sajnos előtte nem készítették fel a tanárokat – úgy, ahogy minket és aztán mi másokat New Yorkban –, így természetszerűen otthon elhalt ez a szép ügy. Varga Tamás születésének 100. évfordulóján egyébként egy szakmai konferenciát szerveztünk erről a módszerről, ahol én is részt vettem.

Tanítási filozófiád része nemcsak a diákok, illetve tanárok közötti, hanem a tanár-diák együttműködés is. Erről szól az által létrehozott Mathematics Connection Conference is. Miért tartod ezt ennyire fontosnak?

Mert a mi tanári pályánk nem arról szól, hogy az egyetem elvégzése után a diákok eltűnnek a szemünk elől; a mi egyik feladatunk a diákokat segíteni abban, hogy az egyetemi évek alatt és később együtt tudjanak dolgozni. Ezért hoztam létre és vezetem 16 éve az említett konferenciát, amelynek lényege, hogy egykori tanítványaim szoros kapcsolatban maradjanak az alma materükkel, ahol később is otthon érezhetik magukat. A konferencia utolsó napján elhozhatják a gyerekeiket is, amikoris a jelenlegi gyakorlótanár diákjaim személyre szabott (életkor és képesség szerinti) matematikai-logikai játékokat mutatnak nekik. Célunk többszörös: az egykori tanítványaim találkozzanak egymással, gyermekeik is megszeressék a matematikát (és el akarjanak jönni jövőre is), és közben modellt mutatok nekik, hogy a saját iskolájukban is ezt tegyék volt tanítványaikkal és az ottani szülőkkel, hogy azok a gyerekek is megszeressék a matematikát.

Nekünk, tanároknak az jelenti a legnagyobb sikert, ha a tanítványaink sikeresek lesznek – mindegy, hogy hol.

Nagyon sokat kijárok iskolákba, óralátogatásokra, ennyit nem is kellene. De ha a folyosón meghallják a hangomat, behívnak, nézzem meg őket – fontos nekik, hogy lássam, hogyan tudják tanítani az ő gyerekeiket. Írtunk egy könyvet egy egyiptomi matematikus hölggyel, aki a Montessori módszert tanította Egyiptomban, majd férjhez ment és ideköltöztek Amerikába, ahol nem fogadták el az egyetemi diplomáját, így különbözeti vizsgát kellett tennie. Őt úgy kísértem szakmai útján, hogy azóta egyetemi adjunktus lett, és az előbbi említett magyarországi, Varga Tamás emlék-konferencián velem együtt adott elő. Sok ilyen történetem van, de a legkedvesebb az, amelyik már generációkon is túlmutat: egy volt diákom 20 évvel később tanárnőként bekopogott hozzám az egyébként mindig nyitva álló egyetemi ajtómon, hogy segítséget kérjen 18 éves kislánya számára – őbelőle olyan matektanár lett, aki Amerika legnagyobb, 30 ezer tagú matematikatanári szervezet (NCTM) konferenciáján partnereladóm volt, amit az édesanya könnyes szemmel nézett végig.

Koordinátora vagy a LEAP to Teachers Paraprofessional Programnak is. Ez mit takar és miért fogtál bele?

Az egyetemen mi voltunk a második kampusz, akik bevezették és ma már 12 helyen fut ez a program, aminek lényege: azokat, akik tanárok szeretnének lenni, de nincs pénzük az igen drága egyetemi kurzusokra (például friss bevándorlók), tudjuk alkalmazni a speciális szükségletű, mozgásban és/vagy tanulásban akadályozott gyerekek mellé, akikkel a tanárnak nincs ideje egyenként foglalkozni. (Az otthoni megfelelője a munkakörnek talán a pedagógiai asszisztens.) Az amerikai állam fizet a leendő tanároknak, így kapnak teljes fizetést, minden juttatást, egészségügyi biztosítást, mitöbb kifizetnek két-két kurzust három szemeszterben, amiért 18 kreditet kapnak – ez óriási segítség. Ezeknek az embereknek az álma, hogy tanárok legyenek, enélkül nem valósulhatott volna meg, ráadásul ezekkel a speciális igényű gyerekekkel foglalkozva megértőbb és tapasztaltabb tanárok lesznek. Egyszer egy fiatal, Argentínából jött takarítónő odajött hozzám és elmondta, hogy mindig is az volt az álma, hogy tanár legyen, de három gyermeke van, spanyol akcentusa és nem tudja megengedni magának. Segítettem kitölteni a jelentkezési lapot, bekerült, sikeresen elvégezte és saját óvodát nyitott, segítségre szoruló gyerekeknek – tudom, mert büszkén elhívott, hogy megmutassa.

Már régóta tervezem megkérdezni, most végre megteszem: hogyan kerültél ide és miért maradtál?

Ugyanazért, amiért dédapám körbejárta a világot tanulni és amiért a régi céhmesterek elküldték inasaikat másokhoz… Amikor én fiatal voltam, ez a világjárás nem működött, nekem kellett megtalálnom a saját utamat, hogyan nézhetek szét a világban. Egyetemista koromban idegenvezetőként dolgoztam, bejártam Európát, és amit nyáron megismertem, télen faluról falura mentem és elmeséltem, és ezért is kaptam pénzt, sőt – falun mindig, városon soha – vacsorát is. Amikor Szegeden elvégeztem az egyetemet, kitettem magam elé az ország térképét és választottam két olyan helyszínt, ahol hegy és víz is van: ez volt Balatonfüred és Esztergom. Mindkét helyre pályáztam, de előbbibe hívtak be hamarabb és azonnal fel is vettek. Az igazgató azt mondta akkor nekem: „Hölgyem, lesz még idő, amikor az iskola előtt várom majd magát a kapuban…” Később, amikor már nem ott tanítottam, és többször kineveztek érettségi bizottsági elnöknek, az igazgató valóban a kapuban várt… Ebben a balatonfüredi szőlész-borászati szakközépiskolában tanítottam öt éven át, és úgy éreztem, otthon vagyok és innen fogok nyugdíjba menni. Korrepetálással elég sok pénzt kerestem, annyira, hogy öt év alatt egy kis lakást is tudtam építeni, ami ma is megvan. Emlékszem, a villanyt úgy szereltettem be, hogy – mivel már nem maradt pénzem – a villanyszerelő gimnáziumban megbukott fiát korrepetáltam. Apja bevezette az áramot nálam, a fia egy év múlva az osztály legjobbjai közé tartozott, két év múlva matekversenyekre járt, három év múlva felvételi nélkül bejutott a miskolci egyetemre mérnöknek.

Amíg Füreden tanítottam, ledoktoráltam az ELTE-n Budapesten, és elmentem a Kecskeméti Tanítóképző Főiskolára matematikát oktatni. A német tanszéket vezető kollégám-barátnőm megkért, kísérjem el vele a hallgatókat tanítási gyakorlatra az ausztriai Krems-be. Ott nemcsak a diákok, hanem kísérőtanárként én is bemutattam egy tanítást, amit az egyetem rektora is megnézett, és utána azt mondta: javasolni fog egy amerikai egyetemi projektre. Valóban megtette, behívót kaptam, New Yorkban meginterjúztak és felvettek. A projekttel az volt az egyetem célja, hogy kiválasztanak nyolc földrészről nyolc tanárt, akik megtanulják az említett konstruktivista módszert Hollandiában az utrechti (ma Freudenthal) Egyetemen, levizsgáznak és New Yorkba visszatérve megtanítják az egyetemi tanároknak is ezt a módszert. Öt év után véget ért a program, mindenki hazament, én is. Kecskeméten a főigazgató örült nekem, de már a tanév kezdete előtt, a gólyabál napján kaptam egy hívást, hogy lenne egy másik, két éves projekt… Megnyertem és visszamentem. Kecskeméten ekkor sem szüntették meg a munkaviszonyomat, visszavártak, viszont

New Yorkban a második évben meghirdettek egy teljes tanári állást, és a 32 főből engem választottak. Akkor már kint maradtam.

Ez ’88-ban ugyanis egy óriási szakmai lehetőség volt: olyan konferenciákra jutottam el, olyan kutatásokat végezhettem és olyan szakemberekkel, akiket Magyarországról valószínűleg sohasem ismertem volna meg. Ugyanakkor megint nulláról kellett elkezdenem az életem. Hét évig kellett bizonyítanom – minden évben megnézték, mit és hogyan tanítok, mit és hol publikálok, mit és milyen konferencián adok elő – ahhoz hogy tenor, azaz állandó professzori megbízást kapjak a legalsóbb szinten. Ezalatt kollégáim közül nagyon sokan kiestek. Éppen ezért összesen tíz évig csak albérletben laktam, mert nem tudhattam, vajon beválok-e.

Beváltál, de szoros kapcsolatban maradtál az otthoni intézményeiddel is. Gyakran vagy meghívott előadó konferenciákon, közös kutatásban is részt veszel. Kinek és miért jó a CUNY és az ELTE együttműködése?

Itt maradtam, de egyik otthoni szálat sem vágtam el, a múlt évben például a Tudomány napján a kecskeméti egyetemen tartottam előadást, folyamatosan publikálják az írásaimat, magukénak éreznek és én is őket: én oda hazamegyek. Balatonfüred és Kecskemét olyan fontos mérföldkövek az életemben, amit nem felejtek el.

De nemcsak azért akartam kapcsolatot tartani a magyarországi tanítóképzéssel, mert onnan jöttem ide, hanem azért is, mert tudtam, hogy a logikus gondolkodás tanításában Magyarország nagyon jó, Amerika viszont a diákok önbizalmának növelésében, önállóságra nevelésében, az elmélet gyakorlatba ültetésében jó. A Bolyai János Matematika Társulat egyik konferenciáján, Dr. Szitányi Judit matematikaprofesszorral megosztottuk egymással elemi iskolai tanárképzési tapasztalatainkat és azok hatását a diákjainkra. Ennek nyomán együttműködési pályázatot adtunk be és elnyertük az Erasmus Plus Pályázat ötéves ösztöndíját. A logikus gondolkodás és a számfogalom kialakításáról szóló közös kutatásában több mint 400 diák vett részt, és a kapott 16.000 adatot feldolgozva kiderült: ugyanaz könnyű, illetve nehéz a magyarok, mint az amerikai diákoknak, ugyanakkor a 24 témakörből húszban előbbiek jobbak. Az eredményt magas szintű nemzetközi konferencián mutathattuk be, például az European Early Childhood Education Research Association (EECERA) Konferencián, ami a legnagyobb és legjelentősebb óvoda- és alsó tagozatos gyermekpedagógiai tudományos fórum Európában, az egyik Psychology of Mathematics Education (PME) konferencián Dél-Afrikában, Pretoriában, nemrég pedig az American Hungarian Educators Association (AHEA, Connecticut) konferenciáján. A pályázatnak részei a féléves diákcserék is, kölcsönösen elfogadott kreditekkel. Egy közepes tudású afroamerikai diák is jelentkezett a programra, és amikor visszajött Magyarországról, ahol Lénárt professzortól tanult, hatalmasat ugrott a tudásszintje és országunk legjobb „nagykövete” lett. Emellett oktatócseréket is lebonyolítunk: nyolc-nyolc előadást tartanak a professzorok a partner egyetem diákjainak.

Úgy tűnik, számodra a matematika „csupán” egy (tudományos) eszköz a közjó érdekében. Az Arany János-érem indoklásában ez áll: „társadalmi, ismeretterjesztő és szervező munkájáért”, és nemcsak az egyetemi, hanem a magyarság iránti, ugyancsak sokrétű munkásságodat is felsorolták. Bár a díjat az MTA adta, ez sem csak a tudományos eredményeidről szól, hanem arról, mire használtad fel az eredményeket, igaz?

Valószínű, de biztosan nem kaptam volna meg, ha nem végeztem volna tudományos kutatómunkát. (nevet) Ehhez csak annyit szeretnék hozzátenni: a tudás a tied, de ha megtartod magadnak, akkor ott a vége. Ha viszont továbbadod másoknak, attól neked nem lesz kevesebb, miközben másoknak több lesz. Mert

nem az a fontos, amit én csinálok, hanem az, hogy együtt mit tudunk elérni.

Ezért mindazt, amit én itt Amerikában megtanultam – merthogy rengeteg mindent tanultam – mindig igyekeztem továbbadni; itt és otthon is.

Említetted az albérletet, ami itt volt, Passaic-on. Ez jó apropó lenne áttérni az itteni magyarságért tett szolgálatodra, amiről egy interjúban azt vallottad: bár a tanítás a szenvedéllyel végzett munkád, amiből élsz, ez a szíved. Ez is rendhagyó módon alakult, például a színészetnek köszönheted a cserkészetet is.

Amerikában élek, innen kapom a fizetésemet, de szívemben-lelkemben magyar vagyok. Sose panaszkodom, mert mindent, amit csinálok, szívesen teszem. Nagyon szerettem például színészkedni, otthon is az életem része volt, az otthoni középiskolában is volt színjátszó csoportom. A New York-i Magyar Színházban Cserey Erzsi igazgatónál jelentkeztem, hogy szívesen vállalok bármilyen feladatot. Kaptam is huszadrangú szerepet, de 20 év alatt az első embere, szellemi partnere lettem. A főszerepeket általában hivatásos színészekkel játszatta, nekem viszont nincs színészi diplomám, de a végén már komoly szerepeket is kaptam, például a Liliomban én voltam a Marika. A cserkészethez pedig úgy kerültem, hogy Erzsi indított egy Pódium nevű műsort a 69-es utcai református templom színpadán, ahol riportokat készítettünk híres magyarokkal. Amikor Bodnár Gáborral, a KMCsSz alapítójával beszélgettem, ő végig állt – pedig már beteg volt, ez volt az utolsó élő interjúja –, és tulajdonképpen „vizsgáztatott”: ugyanis a végén elmondta, hogy a Magyar Nyári Iskolatábor egy éve megszűnt, de jövőre újraindul és én fogom vezetni. A megszűnés oka: elfogyott a gyerek és a tanár is, így fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Végül kaptam egy magyarországi férfi tanárt – aki megérkezett két horgászbottal, oda, ahol nincs egy tó sem – és toboroztam 16 gyermeket. Tíz év múlva átadtam 24 vezetővel és 120 gyerekkel. Mivel iskolatábort csak cserkésztisztként vezethettem, így előtte cserkésztiszt lettem. Mivel Gábor akkor már nagyon beteg volt, kérésére Lendvai-Lintner Imre kötötte a nyakkendőt a nyakamba. Passaic-ról korábban nem is hallottam, de Bodnár elvárta, hogy ideköltözzem.

Fotó:  A Szent László Társaság és Rend lovaggá avatása

Az iskolatábor célja, hogy a szórványban élő gyermekeknek is legyen lehetőségük a magyar nyelv és kultúra megismerésére és gyakorlására. Hétvégi magyar iskola csak a nagyobb magyar közösségekben, ma 22 állam 33 városában van, de akik két-három órára vagy messzebb laknak a legközelebbi magyar iskolához, nem fognak tudni odajárni. De nyáron elküldhetik a gyerekeiket két-három hétre Fillmore-ba, ahol délelőtt rendes iskola, délután úszás-kirándulás-kézműveskedés, este tábortűz van. Őrsvezető és segédtiszti tanfolyamokat – magyarságismereti felkészítést és vizsgát – is tartottunk, megfelelő képzettségű tanárokkal. A hagyományőrzés magyar népszokások megélésével zajlott: tojásokat festettünk eredeti magyar mintákkal, volt locsolás, eljátszottunk egy lakodalmat is – a magyar nyelvet és a történelmet eszközként használtuk.

A Magyar Iskolatábor azóta is működik, az Első Amerikai Magyar Nyári Egyetem viszont már megszűnt. Arra miért volt szükség és miért nem létezik már?

A Nyári Egyetemet azokért a gyerekekért hoztam létre, akik 14 évesen kiesnek a hétvégi magyar iskolából: van nyelvismeretük, de nincs elég irodalmi, történelmi hátterük. Azért, hogy ők később is megmaradjanak magyarnak, történelmet, irodalmat és néprajzot tanítottunk; nyári egyetemi szinten: egyetemi tanárokat hívtam, például Ludányi Andrást, akik szívesen jöttek és maradtak végig, részt vettek a tábor végi színházi előadások – például Tamási Áron Ábelje – próbáin és a fellépésen. Ez is egyfajta tanár-diák együttműködés, amit mindkét fél szeretett. A tábortűzre meghívtuk a környékbeli magyarokat, bevonva őket is a tábor életébe. Az az érdekes, hogy az eredeti céllal szemben, azok az ’56-osok is, akik nem tanultak magyarul, eljöttek az egyetemre, amire korábban nem volt alkalmuk – számukra jelképes fontosságú volt ez a program.

A nyári egyetem helyszíne Pennsylvania államban volt, ahol a reformátusoknak volt egy nagy táborhelyük, amit még Nt Bertalan Imre passaic-i református lelkész szerzett meg és aztán a fia vitte tovább. Sajnos azóta elvesztettük a helyet, anyagi okokból kifolyólag. Az a baj, hogy amit az első generációs magyarok építenek, a második generáció megtartja, a harmadik vagy megtartja vagy nem, a negyedik leginkább elveszíti. Mi most itt tartunk; hamarosan el fogjuk veszíteni a passaic-i református templomot is, és sok más létesítményt sem tudunk fenntartani, mert nincs hozzá elég magyarunk. Pontosabban vannak, de nem jönnek. Mi akkor egy kicsit továbbvittük ezt az ügyet, de a továbbélésnek két feltétele van: a helyszín és a következő generáció, aki folytatja. A fillmore-i táborban sok esemény zajlik, nem lehet azt a helyszínt még ezzel is megterhelni.

Visszatérve a kezdetekhez, te akkor nemcsak Cserey Erzsihez kopogtál be, hanem Harkay Péterhez is…

Igen, ő volt a New York-i Arany János Iskola igazgatója. Azóta elköltöztek Floridába, de három gyermekét visszahozta a Magyar Iskolatáborba, ami a hatalmas távolság miatt nem kis dolog. Ezt is annak bizonyítéka: akivel én elkezdek egy kapcsolatot, azt megtartom, akár generációkon át is. Szóval bekopogtam hozzá, hogy szívesen tanítanék, és ő örömmel bízta rám a legidősebbeket, az őrsvezetői vizsga előtt álló osztályt, mert ott épp nem volt tanár. Sok jelenlegi cserkészvezető volt akkor a diákom. Egy darabig ott tanítottam, aztán a New Brunswick-i Széchenyi Magyar Iskolának és a Montessori Aprókfalva Magyar Óvodának szüksége volt szakmai tanácsadóra, és én szívesen elvállaltam mindkettőt, hisz jól ismertem Gorondi János iskolaigazgatót és feleségét, Enikő óvodaalapító-vezetőt. Később a passaic-i Szent István Magyar iskolában is tanárhiány volt, így Kerkay Emese vezetése alatt itt is tanítottam, majd jóval később visszajöttem igazgatóhelyettesnek.

Sok helyen és sokféleképpen szolgáltál tehát magyar pedagógusként is. Honnan jött az AMIT ötlete?

Kétszer voltam választott vezetője az AMIT elődjének, az Kanadai-Amerikai Magyar Iskolák Szövetségének. Volt Amerikában is Kanadában is, összeolvadtunk, Zadubán György után én lettem az elnök, majd átadtam egy fiatalembernek, akinek viszont nem volt energiája Amerikára. Az Arany János Iskola akkori igazgatójával, Petreczky Katalinnal eldöntöttük, hogy újraélesztjük és együtt létrehoztuk az AMIT-ot, ami ma 22 államban 33 iskolához ér el, ami több mint ezer gyereket jelent. Célunk a kapcsolattartás, tudásmegosztás és szakmai támogatás, továbbképzés azon magyar tanárok számára, akik önkéntes munkában hétvégén tanítják magyarul a gyermekeket, hiszen adni azt tud, aki kap is. Évente egyszer találkozunk a New York-i Magyar Konzulátuson, évközben pedig különböző online szakmai megbeszéléseket tartunk, tehát folyamatosan élő kapcsolatot tartunk az iskolák vezetőivel és a tanárokkal, sőt én személyesen is eljárok ezekbe az iskolákba.

Fotó: AMIT-kitüntetés 

A 115 éves Amerika Magyar Szövetség (American Hungarian Federation) főtitkára, 12 éves Magyarország Barátai Alapítvány alapító tagja is vagy. És még lehetne sorolni… E feladatok miért fontosak számodra?

Az amerikai emigráns magyarok szervezeteinek, egyházi közösségeinek és intézményeinek szövetsége a legnagyobb amerikai magyar szervezet és az itt létrejött legelső emigráns nemzeti szerveződések egyike. Az emigráció különböző hullámaiban érkezett magyarokat és szervezeteiket fogja össze ernyőszervezetként, ami időnként nehézségekkel járt, azok nagyon eltérő felfogása és helyzete miatt, de az összmagyar szemlélet máig jelen van tevékenységében. Volt idő, amikor az emigránsok álláshoz juttatásában, később a szakmai előrejutásukban, majd a magyar nép ismertté tételében, később a magyarok jó hírének védelmében volt szerepe, rendszeresen fordult az amerikai kongresszushoz beadványokkal, sokat tett a washingtoni magyar kápolna létrejöttéért és a Kossuth-szobor elhelyezéséért a Kapitólium rotundájában – egyszóval mindig azzal foglalkozik, amivel a magyarságunkat az amerikaiak számára ismertté és értékessé tehetjük. Főtitkárként a rendezvények „mozgatása” van a kezemben, például közgyűlési és egyéb események meghívóinak intézése.

A Magyarország Barátai Alapítvány célja tájékoztatni – számos helyi magyar szervezettel tartva a kapcsolatot – a nyilvánosságot az országgal és a világban élő magyarokkal kapcsolatos eseményekről, eredményekről. Emellett világszerte figyelemmel kíséri és dokumentálja a magyarok társadalmi, kulturális, tudományos és gazdasági sikereit, erősíti a kapcsolatot az anyaország és a diaszpóra magyarjai között – és ezáltal hozzájárul ahhoz, hogy a világ Magyarországot és a magyarokat eredményeihez méltó elismerésben részesítse. Híd a tudományos világ, az otthoni és a külhoni közélet szereplői között. A közösség tagjai külföldön élő magyar származású, vagy Magyarországgal szimpatizáló személyek, olyan sikeres emberek, akik saját hazájukban, közösségükben véleményformálónak számítanak, így számomra hatalmas megtiszteltetés, hogy én is köztük lehetek. Én ugyanis elsősorban magyar vagyok és az is maradok, függetlenül attól, hogy hol élek.

Bizonyára ennek az elkötelezettségnek köszönhető a rengeteg elismerés, amit kaptál az évek során. A KMCsSz-től két érmet, a Szent László Társaság és rend lovagjává avattak két fokozatban, és a Magyar Máltai Lovagrend is kitüntetett, ami nők számára nagyon ritkán adatik meg. Mi ezeknek a története?

A cserkészektől 2000-ben kaptam a Szent István-érmet, 2005-ben a Nagy Lajos-érmet a külföldi magyar cserkészetért végzett tevékenységemért, a korábban említett iskolatábor és nyári egyetem kapcsán. A Szent László Társaság és Rend először lovaggá, majd lovagkeresztes lovaggá avatott, a hivatalos indoklás szerint a Magyarországért és a magyarságért teljesített kiváló szolgálatom elismeréséért. Az első fokozatot 2018-ban, a második fokozatot 2021-ben vitéz Falk Viktor nyújtotta át, a clevelandi Magyar Napon. A Magyar Máltai Lovagrendtől kapott kitüntetést a magyar máltai cserkész lelkigyakorlat felélesztéséért és éveken keresztül tartó szervezésért adták. Ehhez tartozik egy konkrét történetem. A KMCsSz Intéző Bizottságának egyik ülése után a Kanadában élő Dr. Gláser János lelkész nálunk ragadt a nagy hó miatt. Nálam aludt, és az esti beszélgetés alatt, amelyen Sándor István cserkészparancsnok is jelen volt, szóba jött, hogy a Magyar Máltai Lovagrend lelkigyakorlatán felélesztésén dolgozunk. Sokáig volt állandó helyszíne, de lebontották, így végül a korábbi résztvevők meggyőzésével és János vezetésével újraindítottuk: vetésforgóban hol Passaic-on, hol New Brunswick-on, hol New Yorkban tartottuk; mindaddig amíg élt János. Nagyböjti lelkigyakorlatként ma is tovább él Passaic-on Balogh Laci atya és New Brunswick-on Juhász Imre atya vezetésével.

Fotó: Sándor István cserkészparancsnokkal 

Ezeken a helyszíneken szoktunk találkozni. Hova tartozol, hol vagy otthon? És mit jelent számodra a hit?

Nekem a hit sokat jelent. Édesanyám az angolkisasszonyoknál tanult, én a háború utáni világban születtem, amikor a hitet nyilvánosan megélni nem lehetett, viszont a „négy fal között” mindent megkaptunk, ami a hithez szükséges – amit persze gyerekként nem feltétlenül értettünk, de ami felnőttként és a tengerentúlon is megmaradt. Amikor New Yorkban éltem, az akkor még létező Szent István római katolikus templomba jártam, és ott bekerültem a helyi magyar közösségbe, tőlük hallottam mindenről, ami utána következett: magyar iskola, színház és cserkészet. Az amerikai magyar életbe való bekapcsolódásom tehát annak a közösségnek, név szerint Votin Katalinnak köszönhető. Később, amikor Passaic-on laktam, illetve dolgoztam, az ottani Szent István templomba jártam és háromszor három évig voltam a helyi egyháztanács választott tagja. Amióta pedig a New Brunswickhoz közeli Monroe-ban vettem magamnak házat, azóta a Szent László római katolikus templom magyar közösségéhez tartozom, de mindhárom helyen otthon érzem magam.

 

Antal-Ferencz Ildikó

Interjú
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Tizenegyedik hetünk Amerikában, avagy iskolai élmények minden mennyiségben - Így írok én 2023. 09. 22. 05:17

    […] a hagyomány és a művészet megtartó erejéről beszélt, majd az AMIT egyik társelnöke, Dr. Kerekes Judit, illetve Marshall Tamás oktatási vezető meséltek a teljes gyermek tanítása szemléletének […]