Papp Miklós atya ezúttal a találkozásról ír – természetesen Ferenc pápa magyarországi látogatása kapcsán, és természetesen Tolsztojt idézve!
“Tegnap sok vendég volt: öregek, fiatalok, férjek, feleségek, lányok, gyermekek, s teljesen világossá vált előttem, hogy mindnyájan egyfajta rések: ablakok, amelyeken keresztül Istent látom. Valamennyien egyformán feltárulnak előttem, ha leveszem az őket takaró leplet. S amikor ezt megértem, haragudnom kell rájuk: miért nem értik meg jobban önmagukat?… Imádkozni kell, valahányszor egy emberrel kapcsolatba kerülsz. Emlékezz arra, hogy előtted nem gyilkos, nem romlott ember, nem csendőr, rendőr, király, besúgó áll, hanem Isten egyik megnyilvánulása. Emlékezz arra, hogy ki előtt állsz, s úgy viszonyulj hozzá, mint a legszentebb dologhoz, ami csak létezik a világon. … Valahányszor egy emberrel találkozol, emlékezned kell arra, hogy Isten áll előtted. Nos, ott és akkor, ez az igazi ima.”
(Tolsztoj, Napló, 546. 609. 579.)
Egészen mélyen értjük ezeket a szavakat Ferenc pápa magyarországi látogatása után. Igen, lehet olyan mélység, amikor az ember a másik emberben többet lát a teljesítményénél, a bűneinél, a fogyatékosságánál. Látja benne Istent, az ikont, a szent szikrát. Tolsztoj elevenen ráérzett ennek a mélységére, már fiatalkori naplóiban is megjelennek hasonló sorok. Egyenesen „tolsztoji etikának” nevezzük, melyben a szabályokon túl elsődleges a konkrét felebaráthoz való odafordulás, a végtelen tisztelet a másik ember felé, akár orosz paraszt, akár pétervári gróf a másik. Tolsztojnál már nem is etikának tartjuk ezt az odafordulást, hanem imádságnak: mindig figyelmezteti magát, hogy egyenesen imádság a másik felé való fordulás, nem valami ateista humanizmust hirdet, hanem imádsággal átitatott emberséget. Legnagyszerűbb regényében, a „Feltámadás”-ban, nagyon sok embertelenséget látva ki is jelenti: „soha, semmilyen történelmi körülmény nem ment fel az alól, hogy a másikkal emberségesen bánjunk” – még ha rabokat is kell kísérni a Gulágra, s a törvényt be kell tartani, azt is lehet emberségesen vagy embertelenül.
Az emberségesség alól soha nincs kivétel.
Persze legyinthetnénk, hogy ez csak irodalmi túlzás Tolsztojnál. Ám Ferenc pápa látogatása elképesztően szíven ütötte az egész országot. Azóta nem mondhatjuk, hogy ez „szent odafordulás a másik ember felé” csak valami humanizmus, irodalmi képzelgés, vagy keresztény jámborság lenne. Egyszerűen az a csoda történt meg, hogy mindenki azt érezte: őt meglátogatta a pápa, őhozzá jött el, ő maga személyesen találkozott vele – még ha csak integetni is látta a kis autóból. A pápa magát „a” találkozást hozta el. Mindenkit lenyűgözött, ahogy személyesen fordult a miniszterhez és a cigány zenészhez, a főpaphoz és a fogyatékkal élőhöz, a rangoshoz és az egyszerűhöz is. Azt éreztük, ezek a gesztusok nem egyszerű udvariasságból fakadnak, nem is fotósoknak szólnak, még csak nem is államfői kötelességek, hanem sokkal mélyebb forrása van: a pápában „a” találkozás jött el. Találkoztunk benne a nagy szívű emberrel, ám valami többel is: mintha őáltala, ővele és őbenne magával Istennel találkoztunk volna. Ferenc pápa pontosan azt tette, amit maga Isten tett Jézus Krisztusban: egyszerű gesztusok, mély szavak, emberség, szeretet. Valahogy azt gondolom, a pápa nem egyszerűen „Krisztus földi helytartója”, hanem az Atya atyaságának képviselője – nem véletlenül hívja minden nyelv „papának”.
Persze minden ámulat, öröm, csodálkozás után nem feledjük Tolsztoj nehéz mondatát: akikre valaki ilyen nagy szeretettel tekint, azok önmagukra miért nem? Akiket valaki ennyire felértékel, azok önmagukat miért nem? Valahogy át kellene venni Istennek, a pápának, Tolsztojnak ezt a tekintetét, találkozását, értékelését: végtelenül drága érték az ember, az emberség – múlja már felül az elégedetlenségeinket, bűneinket, társadalmi helyzetünket, fogyatékosságainkat, párthovatartozásunkat, szimpátiánkat! Meg kellene őrizni és folytatni kellene ezt a találkozást, ezt a tekintetet, ezt a szeretetet. Úgy tekinteni önmagunkra és másikra, úgy felülmúlni a szembeszökő sebeket, úgy Isten képmását látni minden emberben.
Persze ehhez nagyon komoly mélység kell. Sem a pápa, sem Tolsztoj nem az emberi jogokra hivatkoznak, hanem a hegyi beszédre, Jézus Krisztusra. Az ilyen találkozás után sejtjük meg, hogy kereszténynek lenni mennyire evangéliumi, mennyire örömteljes.
Papp Miklós
hirdetés
