Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa írása a keresztény misztikáról.
„Szobámban Istenhez imádkoztam az Istenanya görög ikonja előtt. Égett a mécses. Kimentem a balkonra, az éjszaka sötét, csillaggal teli. Csillagok, homályos csillagok, csillagok fényes csoportjai, csillámlás, félhomály, halott fák körvonalai.
Ez Ő. Borulj le Őelőtte és hallgass! Minden egyéb ostobaság…”
(Tolsztoj, Napló 105.)
Tolsztojnak valódi misztikus élménye lehetett. A misztika az, amikor érzékeinkkel megragadunk valami különlegeset, s az élmény túloldalán hirtelen valami többet sejtünk meg, a szent Jelenlétet. A misztika egyidős az emberiséggel, már a barlangrajzok is többek a praktikumnál. Misztika létezik minden világvallásban, sőt, minden egyes ember életében. De vajon a keresztény misztika is csak egy a sok közül, vagy vannak sajátosságai?
A keresztény misztika fő sajátossága, hogy nem én észlelem a különleges élményt, hanem fordítva: mintha az ragadna meg engem. Mintha én lennék „megragadott, elbűvölt, megigézett”. Mintha nem én csinálnám a misztikus élményt, hanem az hajol hozzám a csillagokban, a szép esztétikában, a szerelmes szeretetben, a tudomány rendjében, az élettörténetem rendkívüli eseményeiben, sőt, a szenvedésben.
hirdetésNyilván azért, mert az élmény túloldalán nem valami semleges szép, személytelen különlegesség van, hanem az élő Isten, a személyes Szeretet.
Ő keresi az alkalmat, hogy a csillagos ég által megragadja Tolsztojt és engem is. A napokban vizsgáztattam teológiából, s az egyik hallgató ezt így fogalmazta meg: „Isten arra szomjazik, hogy minket megitasson.” A keresztény misztikában tehát Isten a kezdeményező, az embernek egyszerűen éber szívvel és máriás készséggel engednie kell, hogy meglepje az Isten – bárhol, bármikor, bármi által. Ez az Istenre mutató misztikus élmény csak az engedelmes, nyitott szívnek adataik meg.
A keresztény misztika másik sajátossága az alászállás. A világvallások és az ókori görög filozófia misztikusai kedvelik a „létra-modellt”. Eszerint a léleknek fokozatosan kell egyre feljebb emelkednie: először meg kell tisztulnia erkölcsileg, aztán meg kell világosodnia az elméjének, s ezek után következhet az egyesülés az istenivel. A buddhizmus, Platón és Plótinosz tanai hatottak a keresztény misztikára is, csodaszép teológiája van a felemelkedésnek, a tisztulásnak és megvilágosodásnak, az égbe vezető transzcendens gondolkodásnak. Ám a kereszténység mégis érzi: ez a csak felfelé szálló lelki mozgás nem elég. Mintha lenne benne egy testellenesség, egy történelemfelejtés, egy állandó elégedetlenség a tökéletesség felé, mintha ki akarna szabadulni a jelen élethelyzetből. Mintha állandóan csak fölfelé akarna törni az isteni felé – pedig Isten leszállt, testi és történelmi lett. A keresztény misztika iránya nem csak a „felfelé”, hanem „vissza a valóságba”: megérkezés oda, ahol éppen vagyok – csak most már sokkal töményebben. A keresztény misztika olyan, mintha nem egyre feljebb akarnánk lépkedni a létrán, hanem mintha a hullámok befelé tartanának, a középpont felé: oda, ahol most élek, szolgálok, küzdök, szeretek, szenvedek. A keresztény misztika ahhoz a szeretethez akar vezetni, ahogy „az Atya szereti a világot”, itt és most. Mintha nem a nagy elragadtatás, a különleges látomások lennének a fontosak, hanem az alászálló szolgálat, a helyi szeretet, a türelmes kereszthordozás. A szent Jelenlét az én „jelen-létemet” izzítja át.
Ha minden misztikus élményt Isten Lelke mozgat, akkor a Lélek mindenkit az Atyához és a Fiúhoz akar vezetni. Azaz a Lélek nem vezet erkölcstelen dologra, bűnre, a szeretet szétszakítására, egyházellenes „magánkinyilatkoztatásokra”. Ami a Lélektől van, annak mindig egyeznie kell az Atya szeretetével és a Fiú tanításával – különben nem a Lélektől van, hanem valami egyedi pszichés jelenség, vagy egyenesen az ördög játszik velünk. Kétségtelenül a szubjektivitás az ajtó, ahol Isten bekopogtat, mindenki a „maga módján” találkozik Istennel, de a szubjektivitás nem válhat szubjektivizmussá: végülis az abszolút Objektivitás lép be az életünkbe. Szubjektív utakon, de ugyanazon igazsághoz, szentséghez, erkölcshöz, szépséghez utazunk.
Szívből kívánom magunknak nem csak a misztikus felemelkedést a mindennapok kuszaságából, hanem a misztikus megérkezést is oda, ahol éppen küldetésünk van.
Papp Miklós
hirdetés
