„Na jó, ezt én elengedtem” – bosszankodva, keserűen sóhajtunk, mikor egy helyzet már reménytelennek tűnik. „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik” – írja a Biblia.
Feladom. Elengedem ezt az egészet, mert az erőfeszítéseim eredménytelenek, a gondolataim nem találnak megértő fülekre, az elhintett magvak nem hoznak virágot. Ennél többet már nem tudok tenni! Van még értelme próbálkozni? Nem úgy tűnik.
Lemondani valamiről, elengedni valamit, Istennek odaadni. Úgy tűnhet, mintha szinonimák sorakoznának egymás mellett. Ha viszont közelebbről vizsgálódunk, rájövünk, hogy nem egészen így van.
Milyen üzenetet közvetít ugyanis a valamiről való lemondás? Azt, hogy a helyzet reménytelen, és mivel, bár próbálkoztunk, pozitív eredmény nem született, valószínűleg megoldás sincs, nem lesz változás és előrelépés sem, hiszen a tőlünk telhetőt megtettük. Valóban lehet sok elkeserítő, vagy legalábbis aggasztó, a reménytelenség terhével nyomasztó helyzet az életünkben. De nem lehet, hogy valami másról van itt szó? Hogy a képletből kihagytuk a legfontosabb elemet; Istent? Nem inkább a kicsinyhitűségünk, az Istenbe vetett bizalmunk hiánya vagy annak gyengesége, esetleg a kontrollvágyunk bukkan elő ezekben a helyzetekben?
Milyen üzenetet közvetít ezzel szemben az, ha Istenre bízom egy ügyemet? Azt, hogy tiszteletben tartom Őt, és Vele együtt saját magamat is – mert nem erőltetek magamra egy olyan szerepet (mindenhatóság), amely nem az enyém, nem hozzám tartozik. Azaz, hogy mindenről és mindenkiről gondoskodjak, hogy minden helyzetre megoldást találjak, hogy addig teperjek, mígnem kimerülök, kiégek, majd csalódottan elengedjem: a helyzetet, a feladatot, a tanulást, a munkát, egy embert, egy kapcsolatot, egy közösséget, vagy bármi mást.
Ha Istennek odaadom az ügyemet, azzal kifejezem az iránta való bizalmamat, hitemet és reményemet.
Nem elkeseredett leszek, hanem tudok optimista és nyugodt maradni, mert tudom, hogy már nem nálam pattog labda, hogy az Úr munkálkodik, én pedig pihenhetek a tenyerén.
„Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Péld 3,5-6) A bizalom. Micsoda érték! A Bibliában csilliószor (de legalább 365-ször) jut kifejeződésre valamilyen módon ez az erény. Néha az a benyomásom, hogy vannak azok a szerencsés emberek, akik Isten iránti bizalomteljes szívvel érkeztek világra, és vagyunk mi, többiek, akik sóvárgunk a bizalom után, de birtokolni soha nem fogjuk tudni. Arra kell azonban rájönnöm, hogy ebben az esetben is gyakorlat teszi a mestert. Úgyhogy erre hívlak most meg téged is. Nem az erőlködésre szeretnélek biztatni, nem arra, hogy menj túl a fizikai, lelki, pszichés határaidon. Hanem arra, hogy add oda Istennek, ami már nem a te ügyed, aminek már nem bírod a terhét! Hogy imádságban vidd elé azt az ügyet, amely téged foglalkoztat, nem hagy nyugton, amelyről már inkább lemondanál! Hogy Benne bízz, és ne a magad vagy mások erejében. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1)
Ki az az ember, mi az a helyzet, ügy, feladat vagy dolog az életedben, amit itt és most jó lenne a mindenható Isten kezébe letenni, ahelyett, hogy lemondanál róla?
hirdetés
