Ismételten egy mesét hoztunk nektek, méghozzá Varga Emese tollából. Még ősszel küldte el nekünk a “Mesék élni tanítanak” című meseíró pályázatunkra. Fogadjátok szeretettel ezt a kedves mesét a gyász feldolgozásáról.
Történt egyszer egy baleset. Fenn a mennyben mókáztak az angyalok, és az egyik kis komisz, ahogy egyik felhőről a másikra ugrott, lepottyant a földre. A zuhanás sebességét fékezte a szárnyával, de egy idő után annyira gyorsan kezdett forogni, hogy végül puff, éppen a szárnyára esett. Letörött mindkettő, és ő ott ficánkolt a hátán kapálózva, mint a páncéljára fordult teknős. Arra járt egy férfi, nézte a pöttöm teremtményt, de haza nem vihette. Megfogta, bebugyolálta a kabátjába, és betette a legközelebbi babamentő inkubátorba. A kis angyal zavartan nézett körbe a dobozban. Érezte annak melegét, így lassan elnyomta az álom.
Szerencsés érkezésnek mondható az övé ebbe a világba, mert rögtön egy szerető család vihette haza. A kicsi meglepődve pillantott a gyönyörű szobára, mely csak az övé volt. A kedvencei a rácsos ágy fölött forgó felhők voltak. Ahogy nézte, és anyukája énekét hallgatta, egészen otthon érezte magát ebben a világban is. Csak azt furcsállta, honnan is tudtak földi szülei arról, hogy ő éppen úgy fog ugrándozni egyik nap a felhőkön, hogy végül hozzájuk érkezik? Úgy érezte, anyukája és apukája egész életükben rá vártak.
Ahogy teltek az évek, a kis angyal megtanult szárnyak nélkül közlekedni, földi játékokat játszani és beszélni. Vidám kisgyermekké cseperedett, aki akkor húzta legnagyobb mosolyra a száját, amikor rokonok vagy ismerősök azt suttogták a háta mögött, ez a gyerek olyan, mint egy kis angyal. Összességében jól érezte magát ebben a világban, de ahogy nőttön nőtt, egyre több mindent nem értett. Miért veszekednek annyit a felnőttek? Miért feszült anya hónap végén, ha boltba kell menni? Miért nevetik ki a suliban a többiek, ha kilyukad a cipője? Mit jelent az a szó, hogy “csóró”? Hiszen, ő soha nem csórna el semmit, nem veszi el a másét. Más dolgokat magyarázni sem kellett neki, szavak nélkül tudta, hogy működik a szeretet, milyen jólesik annak, aki elesik, ha felsegítik. Együtt örült mások sikerének, segített megírni a házit annak, aki lemaradt az órán és semmit nem értett. Egy nap azonban győzött benne az értetlenség ezzel a világgal kapcsolatban.
Reggel megcsörrent a telefon, anya felvette, majd ijedten ejtette a készüléket a padlóra. Csak sírt és sírt, órákon át zokogott. Apa sem ment aznap dolgozni, és mire összeszedték magukat, mindketten feketébe öltöztek. A kérdésére, mi történt, csak azt a feleletet kapta, hogy nagymama elköltözött. Jó, de ettől miért fordult fel az egész világ? A mérhetetlen szomorúságon túl sokáig nem értette meg, valójában mi történt. Egy rokon szavai segítettek, amikor azt mondta, sajnálom, hogy meghalt a nagymamád, úgy szerettük. Azt is megtudta, hogy másnap lesz a temetés, amikor mindenki eljön, hogy elbúcsúzzon a nagymamától, pedig már nem is él. Nehéz volt a levegő azon a napon a lakásban. Hiába kérte, sajnos őt nem vitték el a temetőbe, pedig még soha nem járt ott, és nagyon érdekelte, milyen helyen búcsúzkodnak a meghaltaktól. Estére hazaértek a szülei, és látta, hogy anya szemét vörösre marták a könnyek. Amikor anya lefekvésnél betakargatta és éppen énekelni kezdett volna, a kisgyermek megállította. Tudod anyu, nem kellene ilyen szomorúnak lenned! Ismerem azt a helyet, ahol most nagymama lakik. Elköltözött csupán, éppen, ahogy te mondtad a telefonhívásos napon. És azt is tudom, hogy nagymama már készült erre a szárnyak nélküli utazásra, mert azt mondta nekem a születésnapomon: “Kisangyalkám, örülök, hogy megismerhettelek. Én már nem sokáig leszek köztetek, megnézem, milyen is az a hely, ahonnan közénk estél.”
Varga Emese
Kép: Vasyl Dolmatov | Dreamstime.com
hirdetés
