Vezet minket Isten a párkeresésben? Ha igen, hogyan? A lélektan ismeri a „Nagy Ő” fogalmát? Honnan, milyen jelekből lehet tudni, hogy egy párkapcsolatban eljött az ideje az eljegyzésnek? Ezekről és más izgalmas kérdésekről beszélgetett Martí Zoltán a Válaszkeresők podcast legújabb adásában Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus, család és párterapeutával.
Isten vezet minket a párkeresésben? Elküldi nekünk az igazit?
Hitünk szerint a Jóisten útmutatásokat ad az életünkben, azonban azt hiszem, ennél fontosabb a hétköznapjainkban magunk tenni erőfeszítéseket. A munkánkért, a családtagjainkért, a képződésünkért, és ugyanez igaz a párkapcsolatra is. Érdemes folyamatos párbeszédben lenni a Jóistennel, és hallgatni a hitünk által érkező hiteles válaszokra, azonban fontos nyitott szemmel és nyitott szívvel járni, az általunk megismert személyek felé érdeklődéssel fordulni, és hogyha valamelyikőjükkel szorosabb kapcsolat szövődik, akkor ahogy érik, gazdagodik, fejlődik a kapcsolatunk, ebben jóhiszeműen és odafordulóan részt venni. Szóval azt hiszem, hogy sokkal inkább számít a magunk érdeklődése, odafordulása és erőfeszítése egy-egy kapcsolat alakulásában.
A pszichológia ismeri a „Nagy Ő” fogalmát?
Ismeri, de inkább kételyekkel fogadja. Lélektani értelemben a Nagy Ő olyan valaki lenne, aki száz százalékig olyan, amilyen nekünk kell, a kislábujja hegyétől a feje búbjáig minden egyes porcikája pont olyan, ami nekünk tetszik. Nyilván az értékei, a szokásai, a gondolatai is nagyon tetszenek, ugyanazokat az ételeket szereti, ugyanúgy szeret kirándulni, ugyanannak a csapatnak drukkol, ugyanazt az újságot olvassa, ugyanahhoz a felekezethez jár templomba. Ráadásul a lélektani logikából még az is következik, hogy nem csak ő számunkra, hanem nyilván mi pedig az ő számára lennénk „gyárilag” úgy elkészítve, hogy minden tökéletes.
Ez azt feltételezi, hogyha megtaláltam ezt a Nagy Őt, akkor nem lesz semmi dolgunk a párkapcsolatban, mert minden passzol.
Az a tapasztalatom, hogy ilyen Nagy Ő-re várni, az leginkább annak a bebiztosítása, hogy szinglik maradunk, míg a világ világ. Sokkal inkább „közép Ő-k” vannak. Ez olyan személy, akivel a legfontosabb értékekben, szándékokban egyezünk, és érdeklődéssel, egymás felé fordulással, nyitottsággal, rugalmassággal, alkalmazkodással, kompromisszumkereséssel, nyílt direkt kommunikációval össze fogunk tudni csiszolódni. De ez leginkább a szándékunkon és az erőfeszítéseinken fog múlni. Ilyen „közép Ő-ből” pedig több is lehet, tehát nem gondolom, hogy egyetlen személy van számunkra kijelölve, és akkor őt kell mindenáron megkeresnünk.
A Jóisten ad támpontokat, hogy milyen értékeket keressünk egy párkapcsolatban, és nyilván azzal fogunk tudni egyenrangú, egyenjogú, harmonikus kapcsolatot kialakítani, akivel ezek az értékeink, amik nagyrészt a hitünkből fakadnak, egyeznek, vagy meg tudunk benne egyezni, tiszteletben tartjuk egymás ezen sarkalatos értékeit.
„Nem tudom eldönteni, hogy a párommal az igazi vagy sem. Félek, hogyha elhagyom, akkor nem kapok jobbat, és félek, hogyha nem hagyom el, akkor azért nem kapok jobbat.”
Nem nagyon hiszek abban, hogy érdemes várni a jobbra, mert ha az alapértékek, a legfontosabb, életútról alkotott elképzeléseink stimmelnek, van közöttünk vonzalom, akkor az, hogy a kapcsolatunk harmonikus lesz-e hosszú távon, elsősorban rajtunk múlik. Tehát
ha mi igaziként tekintünk egymásra, akkor igaziak leszünk egymás számára.
Ha nem igaziként tekintünk egymásra, akkor meg fogjuk találni a másikban azt, ami elválaszt bennünket egymástól. Mindenkiben lesz olyan, ami egy idő után bosszantani fog bennünket, sőt paradox módon általában ezek olyan dolgok, amik az elején nagyon vonzóak, aztán egy év, jó néhány év vagy évtized után elkezdünk tőle falnak menni.
Szóval ez a várni a jobbra egy olyan gondolat, amely nem segít bennünket benne lenni a kapcsolatban. Leginkább egy csapda, nem visz előre, viszont rágódni nagyon jól lehet rajta. Pál Feri idézett egy kutatást, hogy mi választja el azokat, akik boldogok, azoktól, akik nem boldogok ugyanolyan sikeres életúttal, és az egyik legfontosabb tényező, hogy a boldog emberek ragaszkodnak a korábbi döntéseikhez. Tehát ha valakit választottam, valaki a társam, és én elköteleződöm mellette, akkor utána megállapodok ebben a kérdésben.
Honnan, milyen jelekből lehet tudni, hogy egy párkapcsolatban eljött az ideje az eljegyzésnek? Mennyi ideig ajánlott várni?
Ismerek rá támpontokat, azt is, hogy bizonyos ideig érdemes várni, és nem érdemes a végtelenségig halogatni. A párkapcsolatnak van egy természetes fejlődése. Erről lehet egyébként olvasni, tavaly jelent meg egy könyv, A szerelemtől az érett párkapcsolatig címmel. Szóval a párkapcsolat elején szerelmesek leszünk, ez egy csodálatos állapot. Minél több időt szeretnénk együtt tölteni a másikkal, szeretnénk hozzá nagyon szoros közelségbe kerülni érzelmileg, a gondolataink körülötte járnak, ez így van jól, ilyenkor tankolunk föl azokból az érzelmi élményekből, amikből aztán a hátralévő 40-50-60 évben vissza tudunk nyúlni.
Aztán a párkapcsolat következő életfeladata, ami általában a kapcsolat harmadik-negyedik évében érkezik el, hogy elkezd a figyelmünk egymásról magunk felé fordulni, és elkezdjük az értékeinket összecsiszolni és egyeztetni. „Édesem, mindig vedd le a cipődet, amikor bejössz a nappaliba, meg erre ne költs pénzt, erre én nem szeretnék, így kell tölteni a hétvégét, ez a pihenés…” Ez egy nagyon fontos életszakasz, de általában konfliktusosabb, mint az előző, mert amikor ez a bizonyos rózsaszín köd van rajtunk, és lángolóan szerelmesek vagyunk, akkor nem keressük ezeket a vitapontokat. Itt viszont pont életfeladatunk lesz ezeket megtárgyalni. Ilyenkor alakítjuk ki ugyanis a hátralévő közös életünk szabályrendszerét. Azt hiszem, az elköteleződésről hozott megalapozott döntést ezen szakasz közben vagy után érdemes meghozni. Ugyanis, amíg lélektani értelemben egyek vagyunk, szerelmesek vagyunk, addig az elköteleződés arról szól, hogy naná, hogy veled akarok élni, hát te vagy az én másik felem. A differenciációban, vagyis amikor már megküzdöttük ezeknek a szabályoknak a kialakítását, akkor már úgy tudok rád tekinteni, hogy igen, már látlak téged, a minket összekötő értékeiddel, és látlak azzal, hogy mit látsz máshogy, és erre tudok igent mondani.
Azt hiszem tehát, hogy
három-négy év együttjárás után lehet nagyon megalapozott és egyértelmű döntést hozni, mert akkor már az oltár előtt pontosan fogom tudni, hogy mire mondok igent.
De hát persze mindig vannak kivételek. Volt egy kedves egyetemi barátom, akinek a szülei mély hitű keresztény emberek három hónap együttjárás után összeházasodtak, és azóta is együtt vannak 40 éve, kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek. És olyanokat is ismerünk, akik sokkal hosszabb ideig érlelték, és akár utána sem tudtak megalapozott döntést hozni.
Néhány év után már túlhúzni viszont nem érdemes. Olyan kultúrában élünk, ahol körbebástyázzuk magunkat mindenféle kritériummal: majd ha meglesz a diploma, a szakvizsga, az autó, a saját lakás, a kertes ház stb, akkor majd összeházasodunk. Mire jól fizetett közalkalmazottként a három szakvizsgát, a nagy házat, meg a két családi autót összeszedjük, esetenként évek, akár évtizedek is eltelnek, szóval nem érdemes így gondolkodni.
A következő adás témáit Ti alakítjátok – írjatok bátran kérdéseket, amit továbbra is anonim módon tehettek. Ide kattintva tudsz kérdést írni, szavazni a már meglévő kérdésekre!
A teljes adást ITT meghallgathatod:
hirdetés
