Jézus életének utolsó előtti szava volt ez: „Szomjazom.” De mit is jelent nekünk ez a felkiáltás, amely sokkal mélyebb üzenetet hordoz a fizikai szomjúságnál?
Kissné Berta Rita vendégszerzőnk nagyszerű írása.
Az evangéliumok szerint Jézus életének utolsó előtti szava ez volt: „Szomjazom” (Jn 19:28), mire ecettel kínálták. Akik akkor jelen voltak a kereszt tövében, ismerték a jövendölést: „Ételembe mérget tettek, szomjúságomban ecettel itattak.”( Zsolt 69,22), együtt értelmezve az igaz ember szenvedéséről és szabadulásáról szóló 22. zsoltárral: „Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.” (Zsolt 22, 16). Jézus ezen felkiáltásával tehát a zsoltár szavait idézte, „hogy egészen beteljesedjék az Írás” (Jn 19, 28), mintegy utolsó bizonyságul a jelenlévőknek, hogy Ő a Messiás. Ezután be is teljesedett megváltásunk.
De mit is jelent Jézus felkiáltása nekünk? Mint ahogy szava a jelenlévők számára is többet jelentett pusztán annál, hogy szomjas volt, számunkra is sokkal mélyebb üzenetet hordoz ez a felkiáltás.
Ő, aki az Élő Víz forrása, aki a vizet borrá változtatta a kánai menyegzőn, szomjazik?
És ránk, emberekre van utalva, hogy adunk-e neki inni? Fizikai szomjúságában teljes mértékben kiszolgáltatta magát. Nem a saját akarata szerint cselekedett, hanem Atyjának engedelmeskedett: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely.” (Mt 26, 39). „Atyám, ha nem lehet, hogy elmúljon ez anélkül, hogy kiigyam, legyen meg a te akaratod.” (Mt 26, 42).
Ez a szomjúság azonban nem csak fizikai, sőt, főleg nem az. Ez az Isten vágyakozása szeretett teremtménye, az ember iránt, és az ember vágyakozása az Isten iránt. Jézus isteni és emberi valóságában is szomjazott, egymagában ölelte át az Istenre szomjazó embert és az emberre szomjazó Istent.
Mit jelent az Isten szomjúsága? Mire vágyhat az, Aki maga a teljesség? Arra, hogy ezt a teljességet odaadhassa nekünk. A Szeretet csak adni tud, és nem tud nem adni. Ő ránk vágyik, hogy elfogadjuk, hogy befogadjuk Őt, hogy szerethessen minket. Krisztus ezt fejezte ki a kereszten isteni minőségében, arra vágyik, hogy olthassa Iránta való sóvárgásunkat: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szerint, élő víz forrásai fakadnak.” (Jn 7, 37-38)
Az ember minden evilági hiányérzetével végső soron az Istenre szomjazik, akár tisztában van vele, akár nem.
Vágyunk vissza a teremtett lét természetes állapotába, a paradicsomba, ahol Isten közvetlen közelében, az el nem múló végtelen szeretetben élhettünk (volna).
De ha megvan ez a kölcsönös vágyakozás, akkor miért nem találkozik össze a vágy a tárgyával? A szeretetre vágyó ember a szeretni akaró Istennel? Mi az az akadály, amely elválaszt minket Tőle?
Az eredendő bűn és az engedetlenség szakította el Tőle az embert, és ez az akadály áll köztünk a mai napig. Hogyan juthatunk vissza Hozzá? Csakis Krisztus által. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6) Ahogy viszont Krisztus megdicsőüléséhez is a kereszten át vezetett az út, úgy a mi üdvösségünkhöz is a földi megpróbáltatásokon át vezet. Azt, hogy ezt az utat hogyan járjuk végig, Jézus megmutatta: mindhalálig hűséges maradt Atyjához. Jézus is kísértést szenvedett, tudjuk az evangéliumokból, de a bűntől mentes maradt. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna együttérezni erőtlenségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de a bűntől mentes maradt.” (Zsid 4,15). A kísértőt kell legyőznünk ahhoz, hogy találkozhassunk Vele. Ez nagy és folyamatos munka, pusztán emberi erővel ezt lehetetlen véghez vinni. Krisztus viszont kereszthalálával és feltámadásával utat nyitott nekünk az Atyához, az Ő erejével, a Vele való közösségben kitartva mi is eljuthatunk Hozzá.
Az Istenre szomjazó ember lényegét Ferenc pápa foglalta össze 2016-os nagyböjti üzenetében, melyben arról ír, hogy a megfeszített Krisztus mindenkit szeretett, értünk is meghalt és feltámadt: „Csak ez a szeretet lehet válasz a boldogság és szeretet iránti végtelen szomjúságra, amelyet az ember a tudás, a hatalom és a birtoklás bálványaival képzel csillapítani.” Azt hiszem, a sort bőven tudnánk folytatni, hogy mi mindennel igyekszik betölteni az ember a természetes létállapotba, a szeretettség biztos tudatába való vágyakozását. Aki ismeri Őt, tudja, hogy
csak Ő képes maradéktalanul betölteni ezt a hiányt. Semmi más.
Évtizedekkel ezelőtt találtam egy hűtőmágnest ezzel a felirattal: „Egyetlen boldogság van az életben: szeretni, és tudni, hogy szeretnek.” Nagyon megtetszett, a mai napig megvan. Akkor, fiatal egyetemistaként természetesen a szerelmet értettem bele ebbe a mondatba. Az évek múlásával azonban ez a szeretettség megváltozott, és tágabb értelmet nyert. Egy kedves lelki atya olyan sokszor elmondta prédikációiban, hogy Isten mindenkit szeret, olyannak, amilyen, hogy egyszer csak elhittem. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 13)
Jézus érted is életét adta, mert téged is szeret. Te is megváltott vagy. Rád is szomjazik. Hiszed ezt?
Kissné Berta Rita
hirdetés
