Napjaink egyik legismertebb pszichológusa, Tapolyai Emőke szerint szenvedéseink és próbatételeink ellenére mindannyian szabadok lehetünk, és kiteljesedett életet élhetünk egyénileg és kapcsolatainkban is. A kolléganője, Orvos-Tóth Noémi által kutatott transzgenerációs elmélet és a felvidéki magyarok elmúlt száz évének meghurcoltatásaiból adódó tragikus lelkiállapotok közötti párhuzamról, a tapasztalatokból való merítésről, valamint az értékteremtő közösségi munka erejéről beszélt – a Ma7 interjúját szemlézzük.
Hogy vélekedik a bevezetőben felvetett párhuzamról?
Amikor én ezt a kérdésfelvetést ilyen formában meghallom, érzem, hogy ez a téma nincs a helyén. Mert a pszichológia tényállása szerint igaz ugyan, hogy sejtszinten örököljük a hajlamot a szorongásra, depressziós vonásokat, és ezeknek az emlékeit is. Ráadásul sokkal többet hozunk magunkkal, mint amit mi felismerünk. De hát én keresztény ember vagyok, így szerintem a megoldás nem abban van, hogy tovább nézegetem, hogy hol voltam áldozat, és milyen áldozati sorsot örököltem. Fontos, hogy szélsőségektől mentesen vizsgáljuk önmagunkat, életünket, sorsunkat. Tehát a cím majdnem jó, hogy örökölt sors, de élettörténetünknek van egy másik oldala is, ami ebből a címből hiányzik: a szerzett sors, ez a keresztény ember szemlélete. Ez a szerzett sors drága áron lett megvéve. Ez a Krisztus által szerzett sorsunk, amely folyamatos újrakezdésekre nyit nekünk kapukat, ezért nem nézhetjük úgy a történelmünket, mint áldozatok, mert az áldozati sorsra ítél minket.
Akkor mi a megoldás?
Hogy képes vagyok-e ebből tovább tekinteni, változást remélni: bár a történelmünket átszövi egy vörös átokfonal, de Krisztus vére, az Isten kegyelme ezt a fonalat képes úgy elvágni, hogy az átok tehetetlenül hulljon a földre.
Jézus üzenete az újrakezdés üzenete.
Fontos, hogy ismerjük a történetünket és történelmünket, mert nagyon sok mindent megmutathat, de önmagában nem elég. Látnunk kell, milyen új kezdetet kínál nekünk az Isten, s a jövőben akkor tudunk reménykedni, ha látjuk, miként volt hozzánk hűséges mindazok ellenére, amit eddig átéltünk. S most gondolok az elszakított területek magyarságára is: még mindig élünk, s nincsen végünk. Ez egy hatalmas erőforrás, és mégsem élünk vele. Ha állandóan arra fókuszálunk, hogy mit örököltünk, az depresszívvé, szorongóvá tesz minket. De ha látjuk, hogy te jó ég, ennek ellenére, és ezzel együtt még mindig magyar a magyar, az világtörténelmet ritkító csoda. Szóval ezt a szívósságunkra való rácsodálkozást nem szabad elfelejtenünk, mert akkor mindig áldozat-szereposztásban maradunk, s nem lesz jövőképünk.
Létezhet akkor külön felvidéki, délvidéki, kárpátaljai örökölt sors, vagy nincs értelme ezeknek a megfogalmazásoknak, hiszen a magyar nemzet egységében is tele van traumákkal?
Úgy, ahogy minden kicsi családi trauma egyedi, úgy a különböző elszakított területek drámái is egyediek. Mindannyiunknak megvannak az egyedi fájdalmai, amelyeket tényleg úgy él meg az ember, hogy azokat senki nem érti meg. Ezt én is megtapasztaltam Amerikában, politikai menekültként.
Pontosan hogyan?
Hiába magyaráztam nekik, hogy honnan jöttem, s mit éltem át, fel nem foghatták, mert nincsen magyar történelmi ismeretük, így nem is lehetett emlékük arról, ami itthon van. Nem tudtam elmagyarázni senkinek, hogy nekem valami fáj, hiányzik, mert itt vagyok egy idegen hazában, egy idegen otthonban. Ezek egyedi sorsok, egyedi történetek, egyedi fájdalmak. Ha én bármit átadhatnék ennek a nemzetnek, az az, hogy nem állhatunk meg a drámánál és a múltnál, mert különben hamis identitásunk alakul ki.
Az áldozatiság megéléséből pedig szégyen alapú identitásunk lesz.
Az áldozatok pedig csak szégyenkez(het)nek, hisz áldozatok. Ebből föl kell emelkedni!
Mert a szégyen alapú identitásból nem lehet építkezni.
Igen, illetve egyféleképpen lehet: görccsel, ez pedig agresszívvé tesz minket. Ebben a szégyenben állandóan attól félünk, hogy visszarántanak az áldozati szereposztásba, ami nem szabadság. A szabadságérzet ott kezdődik, amikor felismerem a drámámat, a tragédiámat, és azt is, hogy ez milyen depresszív, szorongó, szégyenvonásokat táplált bennem, és ennek ismeretében jelentem ki, hogy én ebből igenis tovább akarok lépni. Meg akarom találni azt, hogy ki vagyok én ezekkel együtt, illetve ezek ellenére. Ez egy fókuszváltás. És ha ezt meg tudjuk lépni, akkor él nemzet e hazán.
Globálisnak is mondható jelenség, hogy a kollektivizmus-individualizmus skálán a társadalmak egyre inkább ez utóbbi felé tolódnak. A múltban még erősebbek voltak a közösségek, a közös célok, és az emberek több áldozatot voltak hajlandóak hozni egymásért, ma viszont az egyéni karrier és a jólét fontosabbak számukra. Amikor a külföldi letelepedés lehetősége ez utóbbiak ígéretével kecsegtet, akkor egyre nehezebb a fiatal generációkat arra bátorítani, hogy saját szabadidejük rovására tegyenek a közösségért; hogy időt, energiát fektessenek a közös célokért való tevékenykedésbe. Ön szerint mit tehetünk ennek érdekében?
Élménnyé kell tenni a közösséget. Igazi élménnyé. De a közösségi élményt nem valami szenzáció, hanem a közösség fogja megadni. Sokan ott tévednek, hogy pizzapartit, nagy bulit akarnak szervezni, mert azt gondolják, hogy ez közösséget formál. Persze részben igen, mert jó együtt enni, s jól érezni magunkat, de ez önmagában nem elég.
Az igazi közösséget – ezt újra kiemelem – az alkotás öröme tudja megadni,
és az erre való – jó értelemben vett -büszkeség. A nemes célért való közös alkotás az egyik legerősebb megtartó erő, ami létezik!
Hogyan tudnánk ezt az érzést felébreszteni a közösségünkben? Ön mit tenne a helyünkben?
Én csinálnék egy sorozatot, amiben megmutatnám, hogy miért jó felvidéki magyarnak lenni. A sorozat címe ez lenne: „Áldást örököltünk”. A kincsekre fókuszálnék, nem az árnyoldalakra. Annak is van rendelt ideje, és ugyanúgy az örvendezésnek is. Amikor a gyerekeimnek mesélek a nagyszüleikről vagy a dédszüleikről, mindig azt mondom nekik, hogy „Sose felejtsétek el, hogy áldást örököltetek!”. És ha így néznének a felvidéki magyarok – és az összes többi elszakított terület magyarjai – magukra, hogy áldást örököltünk, az egy csodálatos dolog lenne. Mert nekünk nemcsak örökölt sorsunk van, hanem áldást is örököltünk, nem is keveset! Van miért hálásnak lennünk!
A teljes interjú a Ma7 oldalán olvasható.
hirdetés
