2023. 03. 26.

Engedjük búcsúzni haldokló szerettünket

Papp Miklós vasárnap esti lelkiségi írása örökségről, búcsúról – és ennek húsvéti párhuzamáról.

„Arra kérem örököseimet, hogy halálom után adják át földjeimet a parasztoknak, és adják át írásaimat is, nemcsak azokat, amelyeket magam adtam át, hanem valamennyit, valamennyit tegyék közkinccsé.”
Tolsztoj, Napló 618.

Van úgy, hogy haldokló szerettünk már életében elkezd beszélni leendő haláláról – nehéz ilyenkor jó beszélgetőtársnak lenni. Az életösztön el akarja hessegetni az ilyen beszédet, mert csak az életről akar beszélni. Még akár valami babonás félelem is dolgozhat bennünk, mintha az ilyen beszéd bevonzaná a halált. Sőt, mintha a szeretet azt jelentené, hogy erősítsük a másikban az élni akarást, a szeretet nevében kímélni akarjuk az ilyen fájdalmas beszédtől. No, meg a saját tanácstalanságunk is tabuizálja a témát, nem tudjuk, mit mondjunk, torz humorral elvetjük a megoldhatatlant. Ám ha nem válunk jó beszélgetőtárssá, ő is maga marad kimondatlanságaival, és én is. Nem tudja elmondani szorongásait, utolsó önrendelkezési terveit, s nem tud a reményéről, a hitéről sem hitvallást tenni. A haldoklás egyszeri: súlyos fájdalom magányossá válni ebben a folyamatban, mert élő gyerekeim nem akarnak a halálról, a temetésről beszélni, és súlyos fájdalom lesz utána a gyászolóban, hogy miért volt ilyen érzéketlen.

Van úgy, hogy haldokló szerettünk akkor is elkezdi a búcsúzást, ha mi csendre intjük.

Elkezdi osztogatni kedves dolgait, elkezdi életbölcsességeit megfogalmazni, és töményen a következő generációnak átadni. Feladatokat oszt ki, jövendöléseket mond a legkisebbekről, félrevonul a harsány családi ünneplésekről. Ismertem valakit, aki még életében szétosztotta az örökséget, mondván: „Még életemben szeretném látni a mosolyt a gyermekeim, az örömöt az unokáim arcán – a hagyatéki tárgyaláson én már nem leszek ott.” A búcsúzó akár rejtekben is előveszi elhunyt anyja imakönyvét, a régi keresztet, már hozzájuk készül… A búcsúnak olyan gesztusait teszi, amit csak a halála után értünk meg. Milyen sokszor áll össze a kép a halála után: „Hát persze, ezzel már ő azt mondta, ezzel már búcsúzott…” Milyen sokszor állnak össze a kis szavak, szentenciák, szimbolikus gesztusok az élet hátoldalán tett búcsúfolyamattá. Tűélesen maradnak bennünk az elhullajtott szavak, összesűrített életbölcsességek, az utolsó kézfogás. Soha nem feledjük, amikor utoljára ránk nézett a kórházi ágyról.

Nagypéntek felé közeledve Krisztus is beszél a haláláról. A tanítványok rossz hallgatók: nem akarják meghallani. Le akarják beszélni, ne menjen oda! Ám Jézus sokszor megjövendöli halálát, nyíltan beszél is a gyilkos szőlőművesek példabeszédében a saját drámájáról, és isteni ötletként hátra akarja hagyni az utolsó vacsorán a kenyér megtörésének és a kehely nyújtásának „túlélő” gesztusát. Csak a húsvét fényében áll össze a kép: mindezt előre megmondta, szándékosan vállalta az ószövetségi jövendölések drámáját, a szent kenyeret és bort tudatosan hagyta hátra a történelem végéig.

Hívőként szeretnénk Krisztus-formájúvá válni ebben is. A nagypéntek és a húsvét felé lépegetve finomítja lelkünket Krisztusnak a saját haláláról szóló beszéde. Szeretnénk nem érzéketlen hallgatók lenni haldokló szeretteink mellett. Szeretnénk életükben teret adni az őszinte búcsúnak. Szeretnénk észlelni finom gesztusaikat, szimbolikus tetteiket. S szeretnénk a húsvét fényében értelmezni hitüket, drámájukat, életbölcsességüket. Lám, a nagypéntek és a húsvét megünneplése nem emlékünnep: az életnek és a haldoklásnak ennek a nagyon kényes területére is képes emberséget vinni.

Krisztus ezt a torokszorító helyzetet is megváltotta.

Papp Miklós

Borítókép - Fotó: Dreamstime
Lelkiség
hirdetés