Hogyan érdemes kezelni a gyermektelenség témáját, ha a barátaink, családunk körében találkozunk régebb óta gyermekre vágyó párokkal? Mit érdemes mondanunk nekik és mit nem? Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy a másik embert együttérző módon hallgassuk meg, sőt sokkal kevesebb szakemberre lenne szükség, ha megtanulnánk igazán figyelni egymásra.
Haragszom rá, de mégis görgetem a közösségi médiát. Nézem, hogy hol nyaralnak a Szomoriék, vagy milyen édes mosolygós babája van Zoliéknak. Mások meghitt karácsonyi üdvözlőlapokról mosolyognak rám vissza. Tovább görgetek, tehetséges gyermek szmokingban Bachot zongorál, édesanyák tejfog hullásokat posztolnak, és mindenkit boldognak látok. Közösségbe is járunk, végignézhettem, ahogy sok barátomnak megszületett az első, majd sorban a többi gyermeke, végig kísértem a családok gyarapodásait, kisautó, nagy családi autó, nagyobb házba költözés, gyerekzsivaj, élettel teli nappalik, vidámság, családos közösségi kirándulások. Együtt örültem velük, de amekkora örömöm volt, éppen annyira hasadt bele a szívem, hogy nekem ez még nem adatott meg, talán örökre le kell mondanom arról, hogy vérszerinti gyermekem legyen.
A barátokból gondterhelt apukák és anyukák lettek, akik a „hasonszőrű” sorstársakkal fél perc alatt jutnak el a „szia, hogy vagy-tól”, a gyerek székletének részletes kitárgyalásáig, viszont amikor velünk találkoznak, akkor azt érzem, hogy sajnálva kérdezik meg, hogy hogy vagyunk. Miután elmesélem, mi van velünk, viccesen oda böki egyik-másik, hogy majd meg tudjátok, mi az élet gyerekek mellett. Én persze nem mondom el, hogy most vagyunk túl egy újabb veszteségen. A kis magzatot el sem temethettük, csak kidobták a kórház alagsorában, vagy megint újabb hónap telt el „jó hírek” nélkül, csak visszamosolygok, hogy igen, majd megtudjuk.
Ez egy fiktív narratíva arról, ahogyan egy régebb óta gyermekre váró pár megélheti a mindennapjait.
Az Anna–Joachim-program Párkonzultációs Centrumának koordinátoraként és képzésben lévő családterapeutaként szeretnék abban segíteni az olvasónak, hogyan érdemes kezelni a gyermektelenség témáját, ha a barátaink, családunk körében találkozunk régebb óta gyermekre vágyó párokkal. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy a másik embert együttérző módon hallgassuk meg, sőt sokkal kevesebb szakemberre lenne szükség, ha megtanulnánk igazán figyelni egymásra.
Általánosságban elmondható, hogy a gyermekre váró párok két véglettel szoktak találkozni; az egyik oldalon vannak a tapintatlan kérdezősködések és célozgatások; „na mikor jön a baba, Ti nem akartok babát?”, „majd megtudjátok, amikor…” stb, a másik oldalon pedig azok, akik nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, ezért a téma kínos kerülését választják. Mindkét hozzáállásnak egy a vége, a párok elszigetelődnek és magukra maradnak a nehézségeikkel. Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, milyen speciális problémákat hordoz ez az élethelyzet, és melyek lehetnek azok az érzékeny pontok, amelyekkel érdemes komoly tapintattal bánni.
Magyarországon nagyjából minden ötödik pár szenved attól, hogy legalább egy év várakozás után sem jön létre foganás.
Tehát szinte biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van ismerőse, akinél késlekedik, vagy teljesen elmarad a gyermekáldás. Amikor egy párnál ez a helyzet áll fenn, és még az orvosoktól is megkapják a „meddőség” diagnózisát, akkor ez sok olyan pszichés következménnyel jár, amelyek hatással lehetnek a párkapcsolatra, és külön az egyének szintjén a nőre és a férfire is. Alapvetően természetünkbe kódolt a termékenység vágya, az utódnemzés igénye, illetve a Biblia is Isten áldásaként tekint a termékenységre, a sok gyermekre. A meddőség fájdalmával mind biológiai, mind pedig spirituális síkon is szembe kell nézni. A terméketlenség megtapasztalásakor mind a férfi, mind a nő esetén csorbulhat az önértékelés, kompetenciaérzés, férfiasság, nőiesség megélése.
Emellett az érintettekre nagy terhet ró az elszigetelődés családi, baráti kapcsolataikban, de ugyanúgy a pár tagjai között is elindulhat az egymástól való elidegenedés folyamata. Ha már egymással sem tudnak erről őszintén beszélgetni, akkor végső soron nagyon magányossá válhatnak a felek. A kudarcok miatt előfordulhat, hogy csalódnak egymásban, vagy önmagukat vádolják. Ezek nem tudatosan irányított reakciók, hanem természetes érzelmi válaszok a veszteségélményre. A sikertelen próbálkozások, vagy éppen a vetélések, amelyeket nem szoktak nagy dobra verni,
olyan gyászfolyamatokat indíthatnak el, amelyet sokszor nem tudnak senkivel megosztani, így hiányzik a társas támasz.
Az egymástól való elidegenedést tovább erősítheti, amikor gyászukat különböző utakon próbálják feldolgozni.
Amikor a párok mélyen megélik a magányt, és ennek terhétől egymásnak sem tudnak érzelmi támogatást nyújtani, érthető módon sokan szeretnének valami bíztatót mondani, vagy valamilyen jó tanácsot adni, hogy szeretteiknek segítsenek. Sokszor a legjobb szándékkal hangoznak el ezek a mondatok, mégis nagyon fájóak tudnak lenni:
- Imádkozz többet!
- Sportolj többet!
- Ne stresszelj annyira/túl stresszes életet élsz!
- Majd csak lesz babátok, ami késik, nem múlik!
- Ne görcsöljetek rá!
- Az ismerősöm szomszédjának anyósának unokája ilyen vitaminokat szedett, próbáld ki te is!
- Miért nem lombikoztok?
- Miért nem fogadtok örökbe?
A környezet emellett szívesen bocsátkozik pszichológiai, vagy spirituális okmagyarázatokba, amelyben végsősoron a párt teszi felelőssé a gyermektelenségért. („Biztosan tudat alatt megakadályozza a teherbeesést, túl sokat stresszel, stb.”) Ugyanakkor a tudományos kutatások egyáltalán nem támasztják alá a „népi pszichológia” ilyen jellegű hiedelmeit.
Az első és legfontosabb szabály, hogy
a rokonodnak/barátodnak nem okos mondatokra, hanem az együttérző meghallgatásodra van szüksége, ha megosztanak veled valamit.
De ezen kívül nekik is van életük, hobbijuk, munkájuk, örömük, tehát furcsa lenne, ha velük mindig „sajnálkozó” hangnemet kellene megütni, az örömeidet eltitkolni, hogy nehogy fájdalmat okozz vele. Nyilván érzékeny téma a gyermekek születése, és a velük kapcsolatos örömök, de ezeknek a témáknak az együttérzésből való kínos kerülése sem hoz megoldást, csak feszült beszélgetéseket.
Mit tehetsz a gyakorlatban?
Ne izgulj, hogy mit kérdezel a pártól, hagyd, hogy ők szabályozzák, mit osztanak meg magukról. Neked elég csak megkérdezni, hogy hogy vannak, illetve meghallgatni őket. Ha valóban érdeklődve hallgatsz, akkor az számukra jelzés, hogy be tudod fogadni azokat az érzéseket, amelyeket hordoznak. Innentől fogva ők eldöntik, hogy Te vagy-e az a személy, akinek mesélnének, vagy sem. Nem kell semmi okosságot mondani, pusztán a figyelmes meghallgatás által leveszel egy terhet a vállukról. Amikor „okosságokat” mondunk, tulajdonképpen a tehetetlenség feszültségéből beszélünk, és azt jelezzük, hogy nem vagyunk képesek befogadni a másik fájdalmát. Az okoskodás önvédelmi mechanizmus, kihátrálás az együttérzés teréből. Az együttérzés pedig egyszerűen annyit tesz, hogy teljesen jelen vagyok a másik számára, érdeklődve figyelem, hogy mik az örömei, nehézségei, megengedem magamnak, hogy ezek az érzések megjelenjenek a testemben, gondolataimban, teljes valómban. Kifejezem a másik számára, hogy milyen érzések csapódtak le bennem, arról, amit mesélt. Ha idáig eljutottál, már ezerszer többet adtál szülőként, testvérként, barátként.
Egy baráti beszélgetés folyamán sok különböző mélységű és tartalmú téma villanhat fel. Szóba jöhet az időjárás, a politika, magánéleti örömök és nehézségek, rajtunk is múlik, hogy melyik témára, érzésre reagálunk. Ezeket a segítő beszélgetésekben „ajtóknak” hívjuk, amelyeken beléphetünk, vagy csukva is hagyhatjuk őket. Ha elhangzik egy politikai utalás, bekapcsolódhatunk abba a témába is, kifejthetjük a véleményünket, de akkor a beszélgetés abba az irányba fog kanyarodni, ha viszont a másik érzéseire próbálunk ráhangolódni, akkor azokon az ajtókon érdemes belépnünk, ahol az érzések jelennek meg. Nem érdemes azon gondolkodnunk, hogy mit fogunk kérdezni, vagy válaszolni, mert a beszélgetést elsősorban az együttérzés mélyíti el, nem az okosan megszerkesztett kérdéseink. Ha mindig a következő kérdésen töprengünk, akkor nem is tudunk igazán arra figyelni, amit a másik mond, vagy érez. Ha viszont kitűzzük magunk számára, hogy most a másikat szeretnénk úgy meghallgatni, megérteni, ahogy egyszerűen csak itt van előttünk,
hagyva, hogy ő bontsa ki saját érzéseit, gondolatait, akkor a másik azt fogja érezni, hogy szeretik, figyelnek rá, hogy számít valakinek.
Ez a legtöbb embert örömmel tölti el, és a kapcsolatainkban gyógyítóan hat, éppen ezért tud a beszélgetéseink alapjául szolgálni a nehéz témákban is.
Ha valamelyik ismerősödön látod, hogy jót tenne neki egy mentálhigiénés jellegű beszélgetés családterapeutákkal, és vagytok olyan kapcsolatban, hogy a lehetőséget megoszd, akkor az Anna–Joachim-programot bátran ajánld nekik, ahol díjmentesen részt vehetnek három alkalmas hétvégéinken, valamint öt alkalmas párkonzultációs lehetőségeinken.
Az Anna-Joachim Program ( www.annajoachim.hu) 2019 óta a gyermekáldásra vágyó pároknak nyújt átfogó és intenzív pszichológiai és mentálhigiénés segítséget. A program a főiskola keresztény szellemiségével és értékrendjével harmonizáló módon, több formában támogatja a Házaspárokat. ( Hétvégi programok, párkonzultáció, önsegítő csoportok.) A program tapasztalatai alapján 2022-ben szakirányú továbbképzést indítottunk.
Asztalos Dániel, párkonzultációs koordinátor
hirdetés
