Vadonatúj podcast sorozat indult A Szív jezsuita magazin és a 777 együttműködésében: ez a Szív 7, amelyben Bellovics Gábor SJ jezsuita szerzetes beszélget Tóth Mártonnal. Az első adás témája a fiatalság, a korral való kibékülés, az, hogy hogyan lehet jól megélni a fiatalságot, de még a Facebook-emojik is szóbakerülnek.
Mit jelent fiatalnak lenni?
Talán a frissességet értjük ez alatt. A kreativitást, a tenni akarást, a nem kiábrándultságot a világból, azt, hogy még vannak terveink, hogy nem hátradőlünk, és most már akkor jöjjön a halál, vagy hogy most már mindent tudunk. Hogyha a fiatalságot valamiféle szellemi, lelki üdeséggel párosítjuk össze, akkor biztos, hogy meg lehet őrizni. Az én nagynénéim, nagybátyáim most lettek pár éve mindannyian nyugdíjasok, és egy új élethelyzetbe kerültek: olyan szuper nézni, hogy bringáznak, összejárnak, meg megalapították a család oszlopos tagjai klubot, és akkor van chatcsoportjuk, meg minden. Rendszeresen találkoznak majdnem úgy, mint ahogy a fiatalságuknak a delén tehették, amikor összejártak bulizni, nem voltak még a gyerekek, és most megvalósítják ezt még egyszer.
Izgalmas kérdés egyébként, hogy a távlatok nyilván egy fiatalnak is a döntései alapján évről évre szűkülnek igazából. Mert azért már hogyha választasz valami egyetemet vagy szakirányt, az behatárolja, hogy merre mész. Azért az, hogy bármi lehetsz, azért már úgy lezárulgat szerintem viszonylag korán.
Mintha burkoltan lenne egy ilyen, hogy aki fiatalabb, az érti jobban a dolgokat. Legalábbis a fiatalabbak részéről. Tehát ez megjelenik azért mondjuk az én és a ti korosztályotok között is. Biztos lennének sokan, akik azt mondják, hogy mi egy korosztály vagyunk, de azért ez nem igaz. Engem szétoltogatnak folyamatosan azért, mert én még használom azt a smiley-t a Messengeren.
A passzív agresszív smiley, igen.
Azért használom ezt, mert hogyha a gépen pötyögök, akkor ezt kettőspont zárójellel sokkal könnyebb megcsinálni, mint hogy kikeresd azt, hogy most akkor piros legyen az arca vagy ne legyen. Szóval lehet, hogy ettől boomernek számítok, de nem érdekel. Ez alapján lennék fiatalosabb, hogy más smiley-t használok? Én nem a smiley-jaikhoz szeretnék csatlakozni a fiatalabb korosztálynak, hanem az ő életükhöz, meg a nehézségekhez.
Mondhatjuk, hogy az egyik része a fiatalságnak, hogy eddigre valahova megérkezik az ember, tud reflektálni saját magára. Van egy érettebb önképe, hozzátartozik egyfajta könnyedség, szabadságvágy. Viszont talán soha nem volt annyi depressziós, a világot negatív színben látó fiatal, mint ma. Ennek mi állhat a hátterében?
Egyrészt az biztos, hogy az önbecsülés deficitjei szinte kivétel nélkül tetten érhetők. A legtöbben ki tudják mondani, hogy a szorongásuknak nagyon sokszor valamiféle külső megerősítés hiánya az oka. Megjelenik a mostani 20-25 éves generációnál az is, hogy már korábban oda lettek ültetve a számítógép elé és hiányoztak a szülők – mert mondjuk szétdolgozták magukat vagy éppen elváltak, és új pár keresésében voltak – amikor a gyerekeknek szükségük lett volna rájuk. 6-8 éves korukban, amikor nagyon fontos lett volna mélyebb kötődésre szert tenni, hiányoztak a szülők, és emiatt nagyon könnyen kialakul egyfajta olyan szorongás, ami pont ennek a megerősítésnek és közelségnek a hiánya. Ez kifelé az esetek többségében természetesen nem látszik, mert azért megtanulják, hogy hogy kell ezt csinálni úgy, hogy ne vegye észre senki. Mert – és ez talán a legnehezebb – az összes ilyen küzdelmünkben, nehézségünkben jellemző, hogy
nagyon kevés emberrel vagyunk olyan mély kapcsolatban, hogy erről tudjunk, hogy neki is fáj, és emiatt azt gondoljuk, hogy ezzel egyedül vagyunk.
Talán ez a csomag, amit én úgy látok, hogy a legnehezebb.
Tehát nem elég, hogy nehéz az, hogy sokan azt élték meg, hogy nem voltak ott elérhetőségben azok a referenciaszemélyek, vagyis a szülők, barátok, akikre szükségük lett volna. Ezt valahogy el kellett rendezni és túl kellett élni. Amikor már felnőttek vagyunk, akkor ezekre jó lenne ránézni, és akkor meg azért megy ez nehezen, mert azt gondoljuk, hogy mindenki másnak ez sokkal jobban megy. Nagyon sokszor a megnyugvás, a fellélegzés valahogy azzal jön össze, hogy ezzel egyáltalán nem vagyok deficites, hogy ezzel én nem vagyok beteg.
Minél több emberrel vagyok kapcsolatban, minél több gyónást hallgatok meg, annál inkább tényleg ez a meggyőződésem, hogy nem feltétlenül az a trauma, hogy valami rossz dolog történik valakivel, hanem hogy akkor nem tudnak egészségesen kapcsolódni valakihez, akivel ezt át tudnák élni, tehát egyedül maradnak. Tehát nem feltétlenül a nagyapa halála lesz a trauma egy hatéves gyereknek, hanem az, hogyha ettől befeszül a szülő, nem tudja, hogy kellene kezelni, és ezért nem beszélnek róla. És ez már ott kódolni fogja azt, hogy ez később is ki fog hatni. De hogyha van egészséges felnőtt, aki tudja, hogy hogyan kell a gyerekekkel bánni nagyjából, és tudja azt, hogy ilyenkor nem szabad egyedül hagyni, mert ha nekem nehéz, akkor neki még nehezebb, akkor ott van, és akkor lehet, hogy ez nem fog akkora sebet okozni, nagyon érdekes.
Ezt a közösségi média mennyiben nehezíti meg még jobban?
Ott meg pláne azt látjuk, hogy mindenki még rátesz egy lapáttal, hogy kifelé azt mutassa, hogy minden oké, meg minden szuper. Ezen szoktam nevetni, mikor mmondják, hogy ne legyünk boomerek és ne instagramozzunk, mert az már annyira kiment a divatból, hanem inkább a BeReal alkalmazást használjuk. Ez arról szól, hogy egész Európában ugyanabban az időpontban minden nap jön egy értesítés és akkor megmutathatod, hogy épp mit csinálsz. Valamiféle igényt a kapcsolódásra minden közösségimédia-oldal mutat. Nagyon szeretnénk valahol kapcsolódni is egymáshoz, de azért szeretnénk a távolságot is megtartani.
Nagyon keressük a kapcsolatot, de félünk is tőle, hogy megmutassuk a valóságot, mert akkor mi lesz, hogyha az olyan, ami nem tetszik a másiknak, amivel nem tud mit kezdeni, ami megijeszti.
Szerintem nagy szükség van arra, hogy ebben az időszakban lévő emberek mellé nagyon komolyan oda tudjunk állni. Mert hogyha meg is tapasztalták gyerekkorukban egy-egy ilyen traumatizáló helyzetben azt, hogy egyedül maradtak, azért létezik olyan az önismereti munkában, hogy átdolgozás. Tehát újra lehet fogalmazni ezeket a történeteket, újra át lehet élni, el lehet akár siratni, vagy fel lehet dolgozni, és ezzel az átgyúrással el lehet jutni egy egészségesebb működésmódra. Persze nehéz meglépni azt a lépést, hogy elhiggyem, hogy tényleg meg lehet mutatni azt, ami a valóság. És ez nagyon klassz, ha ez párkapcsolatban, barátságokban, családban isműködik.
Van olyan szülő, aki nem tudja úgy nevelni hitben a gyermekét, ahogy szeretné, mert túlságosan ráerőlteti az akaratát, és ez megijeszti a gyereket vagy nem látja hitelesnek a szülőt.
Amikor látja egy fiatal felnőtt, vagy egy kamasz, hogy a szülei járnak templomba, közben elképesztően érzékenyek arra, hogy ez most mennyire hiteles. És a hitelesség alatt nem azt értem, hogy te tökéletes vagy-e vagy nem. És pont szerintem itt csúsznak el a szülők, papok, tanárok nagyon sok esetben, hogy azt gondolják, ők attól lesznek hitelesek, hogy annak a látszatát keltik, hogy mindenben tökéletesen tudják, hogy merre van az arra. De nem ettől lesznek hitelesek az emberek a diákok szemében.
Nyugodtan meg lehet mondani, hogy figyelj, hát ez nekem is tök nagy kihívás, hogy ezt én sem mindig értem. Szóval látszódjon az, hogy ez egy életszerű és nem görcsös félelemből fakadó vallásosság, és akkor én azt hiszem, hogyha ezt koherensen tudják látni, akkor nem kell nagyon aggódni. Hogyha azt látom, hogy igazából annyira jutottak a szüleim a vallásosságukkal, hogy ráfeszülnek arra, hogy vasárnap menjünk-e misére vagy nem, az nekem sem lenne vonzó. Ennél azért messzebb is lehet jutni.
A fiatalok egyre tovább élnek a szüleiknél, ezt mamahotelnek is szokták nevezni. Jó kérdés, hogy ez inkább érzelmi vagy gazdasági kiszolgáltatottság, egyáltalán van-e ennek előnye, vagy inkább hátránya? Egyáltalán van-e jogunk megítélni teljesen látatlanban azt, hogy miért él 35 éves korában valaki a szüleivel?
Tetszik az utolsó kérdés, mert megmondom őszintén, bennem is elindult volna az, hogy erre valami okosat mondjunk, de nem tudom, van-e jogunk véleményt alkotni ebben, mert ez nyilván sokféle élethelyzetből fakadhat. De azért szerintem azért eljön az életben az, amikor le kell tudni válni a szülőkről. De simán el tudom képzelni, hogy valaki ugyanabban a házban lakik, mint a szülei és már levált, ahogy azt is el tudom képzelni, hogy már a feleségével, meg a két gyerekével lakik, és még mindig nem vált le.
Szerinted inkább a szülőknek kell leválniuk a gyerekekről vagy a gyerekeknek a szülőkről?
Az biztos, hogy a szülőknek is komoly munkájuk van ebben, el kell engedniük, és szerintem segíteniük kéne a gyerekeiknek abban, hogy ezt a lépést meg tudják tenni, mert az élet így van kitalálva. Ez nekik is kihívás, amikor mondjuk kirepül az utolsó gyerek, és utána maradnak ketten, csak a férj és a feleség. Lehet, hogy harminc éve nem volt ilyen, és meg kell tanulniuk újrakapcsolódni.
Az érzelmi leválás nem azt jelenti, hogy csapot-papot otthagyunk, hanem
egy egészséges, új formában tudunk kapcsolódni a szüleinkhez.
Egy nagyon mély szeretettel és tisztelettel, de már nem hívjuk fel minden apró kérdésben a szüleinket. És aki pedig házasságban egy életre szóló szövetséget köt valakivel, ott egyszerűen a fontossági sorrendben előrébb fog csúszni a pár.
A teljes adást itt meghallgathatod:
hirdetés
