Papp Miklós lelkiségi írása a 777-en!
„Az elmúlt napokban, egyik éjjel az ágyban az életről, Istenről kezdtem gondolkodni, és egyszer csak világos elképzelésem az élet értelméről, illetve Istenről szertefoszlott, és rám szakadt a kétség rettenete. Szörnyű rémület fogott el. Szívem összeszorult. De nem tartott sokáig. … A világosság első csillagát az a gondolat gyújtotta meg, ami mindennek az alapját jelenti: akitől, amiből jöttél, ahhoz mész, ahhoz térsz vissza. Aztán kivilágosodott bennem annak tudata, hogy mit vár tőlem az engem küldő erő, s megkönnyebbültem, a kétség szertefoszlott. … Ezekben a percekben nem szabad kérdezni, csak várni.”
Tolsztoj, Napló 506.
Mintha egy „szellemi nagypéntek” történt volna Tolsztojjal. Nyilván lesz egy egyszeri nagypéntekünk, amikor meghalásunk eseményében testileg-lelkileg részesülünk Krisztus nagypéntekjében – de van szellemi nagypéntek is, akár többször is? A „szellemi nagypéntek” az, amikor a sötét eltölt minket. Nincs erőnk élni, nincs értelme becsületesnek lenni, kár tovább szenvedni, nem érdekel a szeretet, és Isten is távoli sötétbe rejtőzőnek tűnik. Mit tudunk ilyenkor mondani?
Egyrészt alázatosan be kell látnunk: nem vagyunk istenek.
Valahogy gőgnek tűnik számomra az az igény, ha valaki minden élethelyzetében pontosan mindent át akarna látni. Olyan szemszöget igényelne ilyenkor az ember, ami csak Istennek jár. Én azt hiszem, ez a gőg rejtőzik sok életuntság ill. állandó morgolódás mögött, amikor a résznek már nem örül az ember, amikor semmi sem elég jó, hanem mindig az egészet és a hibátlanul jót akarja. Ezzel szemben az alázatos teremtmény tudja, hogy lehetnek olyan élethelyzetek, amikor homály, sőt, sötétség borul rá. Kitartok úgy a szerelmemben, hogy azt a heves lángot nem mindig érzem; becsületesen teszem a dolgom akkor is, ha nem igazolja ezt azonnal vissza a világ; imádkozom akkor is, ha nem kísérik nagy érzelmek; viszem a keresztem úgy is, hogy nem látom át a keresztút minden részletét és értelmét. Ha mindezt a teremtmény alázatával és bizalmával elfogadom, akkor máris nem dramatizálom túl a helyzetet, „Úristen, rám telepedett valami sötétség…” A teremtényi realitás egyfajta higgadtságot ajándékoz: van ünnepnap és van hétköznap, van teljesebb látás és van homály, van szárnyalás és van óvatos lépegetés. A túldramatizált sötétség képes drámai cselekvést előhívni belőlem: kapkodás, válás, öngyilkosság, hitehagyás, vagdalkozás…
Valahogy a modern kor egy túlfeszített kontrollt hozott el: az életünket szeretnénk okosan átlátni, tudatosan tervezni, praktikusan vezetni. Mintha az élet az én okos produktumom lenne. A modern embernek hangosan mondom: az élethez kell az engedelmesség is. A „mindent átlátni akarás” éppen a hitnek mond ellent: mintha Istent nem hagynám Istennek lenni, mindent meg kellene magyaráznia, s éppen nem akarnám engedni Istennek, hogy akár oda is vezessen, ahová nem akarok menni. Napjaink kapkodó és feszítetten okos(kodó) világában egyenesen életelixír a hívő higgadtság.
Másrészt a „szellemi nagypéntekhez” azt mondjuk: Krisztust nemcsak a polgári jólétben, az erényességben, a szeretetben akarjuk követni – hanem a szenvedésben is. Az első keresztények drámai meglátása: nem válhat igazán Krisztus-követővé az, aki nem részesül az ő szenvedésében. Antióchiai Szent Ignácot bizonyos hívei ki akarták menteni a vértanúságból, ám ő azt írta: „Engedjétek, hogy Istenem szenvedésének utánzója legyek!” Krisztus akarjuk utánozni az imában (tőle tanultuk a Miatyánkot), az utolsó vacsora gesztusában (Liturgia), a szeretetben (mindenki, az ellenség felé is), és utánozni akarjuk a szenvedésben is.
Milyen higgadtan veszi Tolsztoj ezt a szellemi nagypéntekjét: ilyenkor nem kell kapkodni, kérdezni, lázadni, elkeseredni – csak várni. Mire? Az isteni fényre. Azt sejtjük, hogy az isteni fény kétféle módon érkezik: teremhet egyetlen szempillantás alatt is teljes világosság, de ébredhet egy kis egyszerű fény is, ami majd megerősödik. A mindent átvilágító „reflektorfény” a világ kezdetén és végén van. A teremtés kezdetén Isten szólt: „Legyen világosság!”, és majd az utolsó ítélet minden szívet és vesét átvizsgáló világossága is ellenállhattalan lesz. A kettő között, a történelemben az isteni fény olyan, mint a betlehemi csillag: bár kicsi, de biztosan vezet. És a húsvéti feltámadás fénye sem tolakodó, hanem szelíden járja át belülről a lelkeket.
A „szellemi nagypéntek” idején ezt a kis betlehemi fényt, ill. ezt a szelíden, belülről átjáró húsvéti fényt kell megvárni.
Az ilyen „szellemi nagypéntekek” ellen senkinek sincs védőoltása. Senki sincs bebiztosítva, hogy neki nem lesz ilyen többször is az életében. Ilyen lelki sötét támadhat akkor, ha súlyos trauma ér, ha gyász, törés, bűn, tragédia miatt soha többé folytatódhat úgy az életem, mint korábban. Amikor nem tudom, hogyan tovább. De jöhet ilyen sötét a növekedéssel is: az ember élete szakaszokból áll, mindegyiknek megvan a maga célja, értelme, keresztje, boldogsága, öröme – s amikor kinövünk egy szakaszt, akkor azon szint értelmét, boldogságát, örömét is kinőjük. Ekkor ér el a „semmi”, ami valójában nem abszolút semmi, hanem az eddigi célok, örömök, boldogság „semmije”. Heidegger úgy mondja, hogy a semmi mindig az eddigiek tagadása, egyben küszöb lesz az új szakaszhoz, az új szinthez.
Annak, aki a „semmi” szellemi nagypéntekjében ücsörög, talán dobbantó van a lába alatt.
Papp Miklós
hirdetés
