Megrendítő írást osztott meg Facebook-oldalán két nappal ezelőtt a II. Rákóczi Ferenc Alapítvány, amelyben egy kárpátaljai magyar asszony írja le a háború szomorú következményeit. Reményét hitében és magyar identitásában találja, de nem akarja egy pillanatig sem tagadni, hogy borzasztóan nehéz most az élet Kárpátalján. Levelét Gál Kinga, az Európai Parlament képviselője a magyar Országgyűlésben is felolvasta, így sokakhoz eljuthatott. Mi a szerkesztett változatát publikáljuk a rendkívül értékes írásnak.
“Immár eltelt egy év, s az életünk végérvényesen megváltozott. S nemcsak az enyém, emberek millióinak élete változott meg szempillantásra. Mindez nemcsak az ukrán közösségre nyomja rá bélyegét, de a kárpátaljai magyarságra is.Kárpátalján nagyon rövid időn belül, olyan társadalmi cserélődés ment végbe, melynek eredményeiről csak évek múltán tudunk majd beszélni. Egy biztos: senkinek nem kedvez a körülöttünk kialakult, s rajtunk uralkodó helyzet.
De hogy 365 nap mire elég egy háborús országban kisebbségi magyarként: lelki hullámvasútra. Ez idő alatt estek szét családok, akik közül sokan vagy nem látták már egymást egy éve, vagy otthonuktól távol idegenben kezdtek új életet. Sokan Magyarországon, Németországban, Csehországban, Szlovákiában kezdték el életüket menekülve a háború elől. Szintén sokan ingázó életmódot folytatnak: férfiak a határ túloldalán, nők és gyerekek Kárpátalján vívódva, s majd hétvégente találkoznak a családok. Ezt még fel sem dolgozva, május elején katonai becsapódás érte Kárpátalját, azóta is ez az egyetlen katonai becsapódás, ami érte a térséget. Mindezen túl nem látott belső ukrajnai menekülthullámmal nézett szembe a kárpátaljai közösség, melynek ügyét augusztusig vinni kellett. Ehhez hozzájárult a hétről hétre növekvő árak, s jópárszor a hiánycikkek nélkülözése (pl. volt időszak amikor nem lehetett sót kapni).
[…]
Nem könnyű összefoglalni egy ilyen embert próbáló évet. De sokszor ha kérdezik tőlem, hogy vagyok, nem találok szavakat. Hiszen nincs arra szó, mennyire nehéz. Mennyire nehéz távol lenni szeretteinktől, s ezzel együtt mennyire nehéz mindennap félteni munkába induló férfi hozzátartozóinkat?! Mennyire nehéz 20 órát gyertyafény mellett eltölteni?! Mennyire nehéz a boltok polcain iszonyú áron termékeket látni, úgy hogy minden munkahelyen leépítések vannak, s panganak a vállalkozások?! S mennyire nehéz megtalálni a reményt egy háborús útvesztőben?!
Nem érzem magam idősnek, de azt érzem ez életem eddigi legnehezebb éve, s legnehezebb időszaka. Mégis mi tartja bennünk a reményt, itthon, Kárpátalján, a béke szigetén? Azt nem tudom közösségem tagjait mi tartja lelkileg életben, de engem három dolog: felmenőim ereje, a hit, a Szülőföldem iránt érzett szeretet. Nálunk a magyarság annyi nehézséggel nézett már szembe egy évszázada, hogy megtanultunk őseinktől kitartani a legnehezebb időkben.
Bizony, nehéz kimondani, de még ettől is nehezebb éveket is megélt már a kárpátaljai magyar közösség.
Hinni, bízni, remélni – abban, hogy a teremtő Isten meghallgatja mindennapi imáinkat. „Mindig velem, Uram, mindig velem, Még ha nem láthat is gyarló szemem! Azért ez énekem: Velem van Istenem, Velem van Istenem, mindig velem.” Hangzik a kárpátaljai református egyház himnusza. S erőtadó az a rendkívüli támogatás, amit megtapasztalhattunk. Soha nem látott humanitárius összefogás vette kezdetét egy éve. De mindez össze sem hasonlító az értünk aggódó, velünk együtt érző emberek lelki támogatásával. Minden anyagi, kézzelfogható, és szívből jövő pártfogást hálás szívvel köszönök földijeim nevében is. Itt vagyunk egy éve, mert Isten megtartott minket, nekünk nem kell a megszálló hadsereg alatt lévő területeken pincékben bujkálni.
Nemcsak kihívásokkal nézünk szembe, de tanulunk is: megtanultunk hálát adni mindenért.
A fűtésért, a pár óra villanyért, s azért hogy nekünk nincs veszélyben az életünk, s annyi mindenért még. Sajnos az az egy éves évfordulóhoz közeli nagy beszédekben nem hangzottak el reménytkeltő dolgok, de mi szüntelenül reménykedünk.
Hiszünk, bízunk reménykedünk: Istenben, s abban hogy kegyelme által egy napon, újra teljesértékű életünk lehet, s csak rossz emlékként nézünk majd vissza erre az embert próbáló évre. Hogy ez mikor lesz? Remélem minél előbb. Legyen végre béke!”
hirdetés
