“Használjuk itthon ezeket a nagy szavakat, minthogy katasztrófa, leírhatatlan, döbbenetes, de valójában a helyzetet megtapasztalva érti meg igazán az ember, mit is jelentenek ezek.” A Kossuth Rádió Napközben című műsorában több magyar mentőcsapat tagjainak beszámolóját is hallhattuk, akik a február 6-i törökországi földrengés után hamar kiérkeztek a katasztrófa sújtotta területekre, hogy életeket mentsenek.
„A mi csapatunk egy nagy áldozatszámú helyszínre lett kiküldve, minimum ezer volt az eltűntek száma. Az ott összedőlt építmény jellegéből adódóan azonban nagyon kicsi esély volt arra, hogy sok túlélőt találjunk. Ehhez jött még a rossz időjárás is, hiszen rendkívül hideg volt. Az épületeket borzasztó időigényes volt megnyitni, áthaladni a különböző szintek között, miközben különböző részei gyulladtak meg. A füst és az égés miatt a betonszerkezet megsérült, a vaselemek éles felületekké olvadtak, tehát még veszélyesebbé váltak a munkakörülmények. A füst szaga ráadásul elnyom minden egyéb más szagot, ez is nehezíti a keresést” – mesélte Leczki Sarolta, a Hunor mentőszervezet tagja, akik 6 nap alatt 17 túlélőt, köztük 3 gyermeket, emellett állatokat is mentettek meg.
„A halottakat viselkedésváltozással jelzik a kutyák. Látszik rajtuk, hogy frusztrálttá válnak, nyalogatják a szájuk szélét. Ha élő embert érzékelnek a közelben, akkor aktívvá válnak, elkezdenek ugatni, szemmel láthatóan pozitív állapotba kerülnek” – folytatta Sarolta, aki tűzoltóként Karma nevű mentőkutyájával dolgozott együtt. „Ez már a negyedik ilyen utam volt, azt gondolom, nagyjából a helyén tudom kezelni a látottakat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem maradnak bennem szomorú emlékek, sőt; nem tudunk úgy elkezdeni beszélgetni az elmúlt hétről a kollégákkal, hogy ne homályosodna el mindannyiunk szeme.”
A Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat 20 fővel és 4 mentőkutyával utazott a katasztrófa által sújtott térségbe, 17 túlélőt találtak a romok alatt. A mentőszolgálat mindegyik tagja önkéntes, egyéb munkájuk mellett vállalják ezt a tevékenységet, ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy ne lennének profi szakemberek. Balázs Lászó, a csapat vezetője számolt be az adásban tapasztalatairól. „Meglepett, hogy török oldalról mennyire szervezett volt a fogadásunk. A segítség, amit nekünk nyújtottak, elősegítette azt, hogy hatékonyan tudjunk dolgozni. Törökország legnagyobb légitársasága ingyen ajánlotta fel az utazás lehetőségét a világ összes mentőcsapatának, ez egy hatalmas dolog. VIP-vendégként kezelve vittek minket végig az ellenőrzéseken, az átszállásoknál figyeltek a felszereléseinkre, tehát olyan volt, mintha egy kellemes nyaralásra indulnánk. Amikor megérkeztünk, már angol-török tolmácsok vártak minket, akiknek helyismeretük is volt. Gyakorlatilag egy olyan ideális világba kerültünk, ami nagyon nagy mértékben segítette azt, hogy gyorsan a helyszínre jussunk és rögtön meg tudjuk kezdeni a munkát. Ez az ő érdekük is volt, nekünk pedig a hatékonyságot növelte.”
hirdetésLászló a körülményeket is leírta. „Úgy képzeljük el a helyet, mintha egy kicsi Budapest teljes mértékben megsemmisült volna. Nem arra kell gondolni, hogy leomlott az összes épület, de 95 százalékuk oly mértékben megsérült, hogy lakhatatlanná vált. Kidőltek a falak, félig megrogyott, oldalra eldőlt házakat láttunk, és minden negyedik-ötödik a földdel vált egyenlővé. Olyan volt ez a valóság, mint egy nagyon rossz amerikai katasztrófafilmben.”
„Mi voltunk az első külföldi mentőcsapat abban a szektorban, így sok hozzátartozó jött oda hozzánk, hogy segítséget kérjenek és elmondják, hogy hallották a családtagjuk hangját a romok alól. Egy órán belül több száz ilyen információ futott be hozzánk, így nehéz helyzetbe kerültünk, hiszen ezek az információk megtévesztőek is lehetnek.
Akkor kezdünk el dolgozni egy adott helyszínen, ha a saját szemünkkel látjuk vagy halljuk, vagy a kutyáink jelzik, hogy élő ember van a romok alatt.
Nekünk első körben az élő személyek lokalizálása a feladatunk, ezt követően pedig az információk beszolgáltatása a nemzetközi irányításhoz, hogy ők tudjanak döntést hozni, hol kezdjünk bele a túlélők mentésébe. Fontos megjegyezni, hogy azokkal a személyekkel foglalkoznak a mentőcsapatok első körben, akiket hat órán belül ki lehet menteni a romok alól” – mondta Balázs László, aki egy fiatal fiú, Ali 36 órás mentéséről is beszámolt, mely sajnos nem járt sikerrel. „Az egész csapattal sokat beszélünk arról, mi és hogy történt. A végletekig elmentünk, mindent megpróbáltunk, hogy sikerüljön Ali mentése. Túlmentünk a határainkon, túlmentünk a biztonsági faktoron is, és sajnos így sem sikerült. Ezzel együtt azonban nagyon sok embert meg tudtunk menteni. Álságos lenne azt gondolni, hogy egy földrengésnél mindig minden jól alakul.”
A kutató-mentő csapatokkal együtt orvosok is érkeztek Törökország földrengés sújtotta régiójába. Ilyen helyzetekben többnyire olyan orvosokat kérnek fel a munkára, akiket korábban speciálisan katasztrófák és terrorcselekmények nyomán bekövetkezett sérülések ellátására képeztek ki. Az orvosi csapat munkáját Pető Zoltán, a szegedi Sürgősségi Betegellátó Osztály vezetője erősítette. „Egy földig rombolt várost találtunk, ide kellett kitelepítenünk az egészségügyi sátrat. Szétnyitható, elég nagy alapterületű sátor volt, benne lélegeztetőgép, monitor, defibrillátor, és a súlyos sérült ellátásához szükséges összes eszköz. Nagyon erős orvosi készlettel mentünk ki, és volt lehetőség utánpótlásra.” Zoltán a helyiek tragikus lelkiállapotáról is beszámolt.
„Az elkeseredett emberek puszta kézzel kaparták a romokat. Nem lehet leírni, hogy mi volt a szemükben.
Csütörtök környékén a helyiek kezdték elveszíteni a reményt, és ez azzal járt, hogy sokuknak megtört a lelki ereje. Volt olyan hölgy túlélő, aki, keresve a családját, mindenkire rákiabált, teljesen sokkos, hisztérikus állapotba került, vele foglalkoztunk is. Az emberi szó, a meleg étel, ital sokat tud segíteni, ha kellett, adtunk nyugtatót is az embereknek. Volt, hogy katonákat olyan romokra küldtek fel kutatni, amely alatt a saját hozzátartozóik voltak. A túlélőknek ugyanolyan volt a tekintetük. Üres és sokkos. Félrebeszéltek, látszott, hogy nagyon megviselték őket a történtek.”
„Használjuk itthon ezeket a nagy szavakat, mint katasztrófa, leírhatatlan, döbbenetes, de valójában a helyzetet megtapasztalva érti meg igazán az ember, mit is jelentenek ezek. Nagyon mélyen megérintettek minket a látottak. Úgy gondolom, egy életre szóló eseménynek voltunk a tanúi, és ez a tapasztalat, feltételezem, mindenkit megváltoztatott.”
Végül az adásban arról kérdezték, mi számára az események tanulsága. „Örüljünk annak, amink van, hiszen egy pillanat alatt romba veszhet a teljes életünk. Továbbá megerősödött bennem, hogy ha hasonló katasztrófa történik máshol, akkor kötelességünk odamenni és kötelességünk segíteni.” Zoltán azt is elmondta, hogy a helyiek mennyire hálásak voltak munkájukért. „Amikor az embernek egy idős ember vagy egy fegyveres katona csókolgatja a kezét, hogy köszönjük, köszönjük, az leírhatatlan érzés.”
hirdetés
