Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa felrázó vasárnap esti írása a 777-en.
„Spártaiság és elpuhultság. Nem emlékszem, de bizonyára igaz, hogy társadalmunkból kiveszett az elpuhultság bűntudata. Minden találmány, amelyre büszkék vagyunk, vagy legalábbis jó részük, a vasúttól a telefonig, az elpuhultság fokozására irányul.”
(Tolsztoj, Napló 568.)
Az elpuhultság miatt kellene bűntudatot éreznünk? Nem az erőszak, a háború, az elnyomás miatt kellene azt éreznünk?
Tolsztoj prófétai: mintha előre látna a XX. század összes borzalmán túl egészen napjaink háborújáig. Mintha előre mondaná: a rosszak azért olyan erősek, mert a jók elpuhultak. Kik voltak gyöngék, hogy Hitler ilyen sokáig hatalmon maradhatott? Kik voltak gyöngék, hogy napjaink háborúja kirobbanhatott? A papok, a tanárok, a politikusok, a művészek? Az EU nem figyelt az orosz kisebbségre Ukrajnában? Hogyan puhultak el úgy a politikusok és köreik, hogy nem tudták megállítani a dühös embereket és a háborún nyerészkedni akarókat? A mindenféle felekezetű egyházak főpapjai a feltétlen békét prédikálták? A művészek teljesen elfordultak a társadalmi, politikai kérdésektől, és valami homályos szubjektivizmus felé fordultak? Kik puhultak el és puhították el a jókat annyira, hogy az értékeket véres lábbal lehet taposni?
Azt hiszem, markánsan ki kell jelentenünk: a jó élethez kell az erő. Az erőszak mindig ugrásra kész és szítók mindig vannak. Erő kell a béke fenntartásához, az egymásnak feszülők kibékítéséhez, a haszonra leső gazdasági körök féken tartásához, az embertelen ideológiák napi fáradhatatlan kivédéséhez. A II. világháború szörnyűségei utáni megrázkódtatásnak, a hippi mozgalmaknak, a túltolt liberalizmusnak mintha nemcsak az erőszakot sikerült volna lefegyverezni, hanem mindenféle erőt. Pedig az élethez kell erő, a módját kell az evangélium szellemében megtalálni. Krisztus nem volt erőtlen, hihetetlen erőt mutat minden szava, gesztusa, kereszthalála, feltámadása.
Hamis az a Krisztus-követés, ahol kilopnák a Mesterből és a tanítványi létből is az erőt.
De vajon hol lehet még olyan elpuhultság, melyre Tolsztoj szerint bűntudattal kellene gondolnunk? Kétségtelenül ilyen a zabolátlan belemerülés a jóléti világba. Az egészséges lélek egyszerűen érzi, hogy túlzottan elpuhult az életünk. A természet is visszaüt a természetellenes életvitelünk miatt. Kétségtelenül jók az életet segítő találmányok, a technika, a tudomány, az ipar teljesítményei. Ám nemcsak áldás van ezeken, hanem teher is. Elpuhítanak. Mi nem gyalogolunk annyit, mint elődeink, azonnal járműre pattanunk. Mi nem fáradunk el a másikhoz egy jó beszélgetésre, hanem felkapjuk a telefont. Mi már sokalljuk, ha hosszú a liturgia. Nekünk meg kell erőltetni magunkat, hogy valami böjtöt kitaláljunk magunknak. Nekünk ma tudatosan kell egy állandó aszketizmust megélnünk, különben ez a dagályos jólét, kényelem, fogyasztás teljesen elpuhít minket. Nem spártai aszketizmus kell, hanem keresztény, de bizony néha eszembe jut: ahogy Leonidász és társai tartották a pajzsukat az ellenség ellen, nekünk is kell pajzsot tartanunk. Krisztus követésétől elválaszthatatlan az aszketikus, fegyelmezett életvitel – ez nem fakultatív!
S kétségtelenül puhányak lettünk fizikailag is. Egyszerűen azt nem szokták az emberek meggyónni, hogy abszolút semmit nem sportolnak, nincs testmozgás, hosszú séta az életükben. A keresztény fejekben ez nem bűn. Mennyi puhány lélek, akiknek a lelkét is megerősítené néhány kemény edzés. Mennyi beteg ember, aki megelőzhette volna vagy könnyíthetne betegségén aktív testmozgással. Mennyi ideges ember, aki nem tanulta meg feszültségét testileg levezetni. Mennyi puhány ember a liturgián, aki nem bír tiszteletteljesen állni egy órahosszáig. Egyetlen világvallásban sem élnek ilyen puhány testi életet, mindenütt fontos a testi fegyelem, az aszkézis, a testtartás – pedig a keresztények Istene lett testté.
Nekünk nem spártai aszkézis kell, hanem krisztusi. A spártai aszkézis a harcra készített fel, a keresztény aszkézis pedig a béke kivívására: a saját személyünkben, a családi kapcsolatainkban és a feszült társadalomban is. Tolsztojjal gondolhatjuk: jogos az elpuhultság miatti bűntudat, mert az elpuhultságunk sok veszteséget követelhet a politikában, a társadalomban, a családunkban, a saját szívünkben is – és ezekre nem legyinthetünk könnyedén.
hirdetés
