Kárpátaljai magyar családok tízezrei töltik szétszakítva az idei karácsonyt a háború miatt. A kényszersorozás elől Magyarországra menekült apák, fiúk, fivérek az ünnepre sem térhetnek haza. Egyikük, a reformatus.hu újságírója, Cseh Ádám beszélt arról, hogyan készülnek így is szeretetben, egymásra gondolva Jézus Krisztus megszületésének ünnepére. Szemlénk.
„Az orosz-ukrán háború kitörése miatt kellett elhagynom a szülőföldemet az akkor még állapotos feleségemmel. Most pedig már hálával a szívemben tudom elmondani, hogy egy gyönyörű kislány van velünk.
Az az érzés, ami az emberben benne van, amikor megtapasztalja ezt az egészet, hogy
hátra kell hagynia mindent, hogy otthon hagyja az apját, az anyját, azt, amiért dolgozott,
azt, ami motiválta…nem könnyű erről beszélni. Mindent elterveztem, aztán pedig jött egy pillanat, egy olyan rész, amikor mint egy kártyavár összedőlt minden, és Isten egy váratlan úttal szembesített. Akkor egy olyan érzés uralkodik el az emberben, amikor ugyan nem tudja felfogni, csak érti azt, hogy mit kell tennie.
Az én életemben folyamatosan velem volt az Úr, és én most is érzem az Ő áldását az életemen. Valaki szerencsének mondaná ezt az egészet, de a világban nincs szerencse, a világban egyedül csak isteni gondviselés van. Mindennek célja van, minden okkal történik, és én bízom abban, hogy az a találkozás, ami majd elhozza, hogy együtt tudunk lenni és meg tudjuk egymást ölelni, az valami olyat fog eredményezni, amit még egyelőre nem is ismerünk, és nem is tudom addig elmondani, amíg nem élem majd át.
Mikor megszületett a baba, a feleségemet kivitték, én pedig ott álltam, tartottam őt, és mondom, „Istenem, nagyon jó, szuper, egyszerűen nem tudom szavakba önteni”, és akkor éreztem egy olyan indíttatást, hogy azonnal imádkoznom kell, és elmondtam a Miatyánkot, és azonnal egy megkönnyebbülés volt bennem.
Kimentünk a szülőszobáról, de nem voltak ott a szülők, nem volt ott a testvér, hogy megmutassam, hogy ő a kisbabám, hogy átadjam, meg tudjam osztani valakivel azt a boldogságot, ami bennem van, és
ez egy olyan hiány most utólag, amit már nem fogok tudni pótolni.
Mégis abban a pillanatban, amikor elmondtam azt a Miatyánkot, akkor ott volt bennem az az érzés, ami kiteljesítette, hogy ott vannak körülöttem. Ott vannak azok a gondviselők, akik felneveltek, akik biztattak, akik olyan embert faragtak belőlem, aki most is vagyok. De a hiány, az a pillanat, amikor találkoznátok, de nem tudtok, azt nem lehet leírni.
Most egy olyan karácsony jön, amiben nem tudunk együtt lenni. Nem lesznek ott a nagyszülők, nem lesz ott az édesapám, az édesanyám, akik a kezükbe tudják venni a kis unokájukat, de mégis az fog majd erősíteni, hogy ők a távolság ellenére is ugyanúgy gondolnak ránk, mint ahogy mi gondolunk rájuk. Higgyétek el, hogy semmiben nem akadályoz meg minket az, hogy most távol vagyunk egymástól, mert ugyanígy együtt vagyunk, és ugyanúgy egy család vagyunk, ahogy eddig is, és ez lesz életünk legerősebb karácsonya. Tényleg ez lesz.”
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás