„Tudjuk-e értékelni azt, amink van, akkor, amikor van? Alapvetően nem ilyen az emberi természet. Ezért a látásmódért dolgozni kell. Nézőpontot kell váltani, hogy megláthassuk.” Kissné Berta Rita vendégszerzőnk – szokás szerint – elgondolkodtató és szép írása.
A címből fülünkbe cseng Pilinszky János Advent című írása, melyben az adventi várakozás csodáját elemzi amolyan pilinszkys mélységgel. Az idézet eredetileg angol nyelvű, Simone Weiltől származik. Angolul sokkal kifejezőbb a gondolat lényege, mint annak közismert magyar fordítása. Így hangzik: „It is not in a person’s nature to desire what he already has”, azaz nincs benne az ember természetében, hogy arra vágyjon, amit már birtokol.
Mennyire megdöbbentő megállapítás, és mégis mennyire igaz! Miért mindig azt látjuk, ami nincs, és nem vesszük észre azt, ami van? Egy régről ismert kedves atya szokta mondogatni, hogy az ember hiány-lény. Szükségünk van dolgokra, hogy létezzünk: levegőre, ételre, italra, szeretetre. Isten viszont maga a teljesség. Nincs benne hiány, nincs szüksége semmire, mindene megvan. És Ő
ebből a mindenből folyamatosan részesít minket.
Nagyon érdekes tapasztalat az életben, amikor valami, aminek birtoklását addig természetesnek gondoltuk, elveszik. Akkor, amikor már nincs, már tudnánk értékelni. De tudjuk-e értékelni azt, amink van, akkor, amikor van? Simone Weil felismerte, hogy alapvetően nem ilyen az emberi természet. Ezért a látásmódért dolgozni kell. Nézőpontot kell váltani, hogy megláthassuk.
hirdetésNagyon régen, amikor kerestem a személyes hitemet és önmagam Isten tervében, és nem igazán láttam túl életem aktuális nehézségein, az akkori kedves lelkivezetőm arra kért, hogy nézzem végig az életem úgy, hogy miért vagyok hálás. Igazán döbbenetes volt ez a nézőpont. Ezen az úton megláthattam, hogy egészen attól a ponttól, hogy megfogantam, minden nehézség közepette ott volt az Úr. Minden szenvedésben és fájdalomban volt mindig valaki vagy valami, akibe vagy amibe kapaszkodni tudtam. Mindig küldött segítséget, mindig gondoskodott rólam. Ma már semmiért nem adnám azokat a nehéz éveket, hálás vagyok az útért, amit megtettem. Hogy könnyű lett volna? Egyáltalán nem. De ha nem így történt volna, valószínűleg nem láthattam volna meg Őt. Legalábbis nem ilyen mélységben. Hajlamosak vagyunk felületesen tekinteni az élet dolgaira. Azt gondoljuk, hogy csak az lehet jó, ami nyilvánvalóan jó, vagy éppen jólesik. Pedig
meg kell látni Isten kegyelmét és szeretetét a problémákban is.
Ismerjük a mondást: nem próbál meg annál jobban, mint amit elbírunk. Annyira viszont megpróbál, hogy „kénytelenek” legyünk Rá tekinteni, Hozzá fordulni, amikor saját emberi megoldásaink és erőnk elfogy. Vagy akár annál előbb is.
Nézzük hát végig az életünket, hogy miért vagyunk hálásak. És ne csak a nyilvánvaló jó dolgokat vegyük észre! A jó dolgokat gyakran természetesnek tekintjük. Pedig minden, amink van, kegyelem. És amink nincs, az is. Csak azért, hogy ezt kegyelemnek lássuk, csavarnunk kell egyet a nézőpontunkon. A megpróbáltatásokat Isten ajándékának tekinteni a legnagyobb kegyelem.
A hálás szív szabaddá tesz.
„Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától.”
Sokan gondolják úgy, épp egy nehézség vagy megpróbáltatás súlya alatt, hogy ugyan, miért lennék hálás, amikor olyan nehéz, úgy szenvedek. Lehet, hogy aktuálisan több a hiány és a szenvedés, mint amit értékelni tudunk. Annak az értékelése, amink van, nem megy automatikusan, ahogy Simone Weil is írta, ez nem az emberi természet része. Ez a nézőpont kegyelem, ami ugyan ingyen jár mindenkinek, a befogadásáért és elfogadásáért tenni kell. Kissé őrülten hangozhat, ha azt mondom: legyünk hálásak a problémáinkért. Vagy legalább legyünk tudatában annak, hogy az Úr pontosan tudja, milyen helyzetben vagyunk, ott van velünk, és kivezet minket belőle. Ezt azonban nekünk is kérni, akarni és engedni kell. A megpróbáltatás mindig a hitünk próbája. Nagyon nehéz hinni, ha kilátástalan a helyzet. Ezt a próbát viszont ki kell állnunk. Tekintsünk csak Szűz Mária vagy a szentek életére. Mennyi fájdalom és megpróbáltatás volt osztályrészük! És kiállták a hit próbáját? Igen. Épp ezért tekintünk rájuk követendő példaként. Kérdezzük meg magunktól: az e világi vagy a túlvilági jólétet akarjuk? Persze nem zárja ki egymást a kettő. De ha megadatik az e világi jólét, azt tekintsük kegyelemnek, és gazdálkodjunk úgy vele, hogy másoknak is jusson belőle.
Az ember természetéből fakadó hajlandósága az is, hogy azt nézi, a másiknak több adatott a jóból. Azt viszont ne feledjük, hogy akinek több van, attól többet is várnak. Nemcsak anyagi javakra gondolhatunk, hanem tehetségekre, lehetőségekre is. És ha épp most úgy érzed, hogy nincs, miért gondolod azt, hogy nem is lesz? A reménytelenség nagy kísértés, maga a pokol. Életem egy szakaszában megéltem ezt. Viszont van egy jó hírem: ez még itt nem a pokol. Itt, a földi életben mindig ott van a remény. A reményt sokan tartják gyengeségnek vagy ostobaságnak, mert nem látják a kiutat aktuális helyzetükből. Viszont
Isten olyan megoldásokat tud kínálni, amire mi korlátozott emberi gondolkodásunkkal nem is gondolnánk,
számtalanszor tapasztaltam már. Döbbenetes csavart tud vinni egy-egy történetbe. Kiváló rendező, szervező, és igazán jó humora van. Érdemes rábízni a dolgainkat, Benne biztosan nem fogunk csalódni.
Fontos megtalálni azt a belső békét és egyensúlyt, amely az aktuális körülményektől független. Ez nem könnyű, és főleg nem állandó állapot, de folyamatos felfelé figyeléssel egész jól szinten tartható. Ebből a szempontból az egyik legszemléletesebb történet az, amikor az apostolokat börtönbe vetették, és ott ujjongtak és örvendeztek. Nekik vajon stimmelt minden körülmény? Nem igazán. Én is éltem nehezebb körülmények között is, és azt is megtapasztaltam, hogy a jobb körülmények között is lehet az ember boldogtalan. Nem attól függ a boldogságunk, hogy milyen körülmények vesznek körül minket. És igen, vannak nehézségek, el kell viselni bántásokat, tragédiákat, energiaválságot, inflációt stb. Ezek mind megváltoztatják a megszokott, biztonságos életünket. Kilépni a komfortzónánkból nem könnyű, ijesztő. De ha nem tesszük meg, soha nem tapasztaljuk meg, hogy az Úr mennyire gyengéden gondoskodik rólunk. Mindig utólag tudjuk csak meglátni, amennyiben meg akarjuk látni, hogy Ő mindig ott van. Nem mindig érezzük, és nem is mindig tudjuk, amikor el vagyunk merülve a fájdalomban, az önsajnálatban, vagy bármi másban, ami átmenetileg megbénítja a tisztánlátást. De Ő attól még ott van, és a legnehezebb és legreménytelenebb helyzetből is lehet áldással távozni.
Nemrég olvastam egy nagyon szemléletes történetet, melynek igazán reményteljes üzenete van. Így szól: „Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK.” Világunk sajátossága a mulandóság, jó hír annak, aki nehézségekkel küzd, és figyelmeztetés annak, akinek épp rendben van az élete, hogy itt és most legyen érte hálás.
Szeressük hát, amink van! Természetesen nem azt mondom, hogy ördögtől való vágyni valamire. Viszont fontos megvizsgálni, hogy a vágyaim milyen helyet foglalnak el az Úr velem kapcsolatos tervében. Fontos az Ő akaratának fürkészése. Tudjuk, hogy Ő a legjobbat akarja nekünk. És Ő abban a kivételes helyzetben van, hogy tudja is, mi a legjobb nekünk. Ez nem feltétlenül áll összhangban a mi elképzeléseinkkel. Annál sokkal jobb út. Fogadjuk el, és feltárul elénk az Ő végtelen gondoskodó szeretetének csodája. Az Ő szándékait kutatni, Őrá vágyni az egyetlen olyan vágy, ami biztosan beteljesedik. Ahol a vágy találkozik a tárgyával, hiszen Ő is szüntelenül ránk vágyik, hogy szerethessen minket, és hogy megajándékozzon minket kegyelmével.
Ő biztosan a miénk, és ha ezt elfogadjuk, mi is az Övéi vagyunk.
Olvassuk ezzel a szemmel Pilinszky János szavait:
„Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.”
Kissné Berta Rita
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás