Papp Miklós vasárnap esti írásában ezúttal a “haladókat” szólítja meg: többek között arról ír, – természetesen Tolsztojból ihletet merítve – hogy miért fontos a pozitív haladással, a többel, a nagyobbal foglalkoznunk.
„Elő lehet idézni magunkban a szeretetet a szeretet iránt. … Az ima a leghatásosabb és az egyetlen módszer; az ima mint a bennem fellelhető legjobb tulajdonságok előhívása, és a velük való együttéléshez szoktatás. Így is történik: az az ember, aki nem ismer magasabb rendű erőt, mely ezt vagy azt képes megvalósítani, a személyes Isten erejéhez fordul, egészséget, életet, esőt kérve tőle. Az az ember, aki nem ismer magasabb rendű dolgot a büszkeségnél, dicsőségnél, a dicsőített Istennek hódol. … Az az ember, aki számára nincs magasabb rendű dolog a bűnbánatnál, a megváltó Istenhez fohászkodik, ahhoz, amelyik elfogadja a bűnbánatot és megtisztít. Az az ember, aki nem ismer magasabb rendű dolgot a lemondásnál, a lemondás Istenéhez, Buddhához, Krisztushoz mint mártírhoz fohászkodik. Később pedig mindez együtt. Én a jót cselekvő Istent ismerem el, és őhozzá fohászkodom.” (Tolsztoj, Napló 205.)
Tolsztoj most a haladókhoz szól. A hit útján nem ragadhatunk le mindig a kezdők kérdéseinél, nem tölthetjük csak azzal az időt, hogy a kezdők (és provokálók) állandó kérdéseire válaszolunk, hanem szeretnénk a magunk tempójában előbbre is haladni. A haladóknak haladó kérdésekre van szükségük a növekedéshez, nekik oroszlánfalat kell. Igenis szabad bevallanunk magunknak (az alázat és az éberség megtartása mellett), ha már valamennyire haladók vagyunk, ha van egy elmélyült barátságunk Krisztussal, s túl vagyunk a kezdők kérdésein.
A kereszténységben elég sokat foglalkozunk kezdők kérdéseivel, sokat küzdünk a hamis istenképek ellen: bőséges teológiai és pszichológiai irodalma van az éretlen, betegítő, hamis, ideologikus istenképeknek. Sokat küzdünk a bűntető, a haragvó, a dzsinn istenképek ellen, de az ellen is, mintha az Isten egy „személytelen törvény, matematikai-fizikai világrend” lenne csak. Ezek a téves istenképek valóban leragasztják az embert, unalmassá válnak, sőt, kifejezetten betegítenek is. Ám ahogy az orvostudomány és a pszichológia sem válhat csak patológiává, nem foglalkozhat mindig a betegségekkel, úgy a teológiának is tudnia kell a pozitív haladással, a többel, a minőségi fokozattal is foglalkoznia.
Tolsztoj egy nagyon-nagyon izgalmas helyzetet tár fel azoknak, akik a jó Istent jól imádják, már valamilyen szinten haladók. Azt mondja: amit a legjobbnak, a legfontosabbnak tartunk Istenben, azt a vonását emeljük ki, és főleg azt imádjuk benne. Így aki erőtlen, az erős, a segítő Istent imádja. Aki megtapasztalta a dicsőség nemességét (mondjuk vezetőként, edzőként, a közjóért fáradozóként), az jobban tudja a dicsőséges Istent imádni. Aki a bűnbánatot tartja a legfontosabbnak, az állandóan a bűnbocsátó, irgalmas Istent keresi. S aki nem ismer magasabb rendű dolgot a lemondásnál, az a szegénységet, az aszkézist, a lemondást szereti megélni a vallásosságában. Maga Tolsztoj a jót cselekvő Istenre teszi a hangsúlyt, a jó és jót cselekvő istenkép számára az első. Van itt egy nagyon izgalmas dolog: egyik sem hamis, mindegyikben van érték.
Ki, milyen nagy értéket állít a csúcsra, azt imádja Istenben különösen.
Maga az imádkozó is ezt a jó vonást tapasztalta már meg önmagában, s ebben szeretne még gazdagodni: Ki, milyen Istent imád, olyan akar lenni. Mégis izgalmas felvetni: Isten a jónál is jobb. Az általunk felismert csodaszép egy-két vonásánál is gazdagabb. Isten nem veszítheti el a nagyságát.
Az istenképünk olyan, mint egy nyíló virág. Egyre többet mutat magából, a nyílása egy folyamat, s nem győzünk ámulni: Isten még ilyen is, no meg olyan is! A heliocentrikus világkép, az új földrészek felfedezése, az evolúció (és majd talán más civilizációk felfedezése) mind oda vezetnek, hogy Isten még csodálatosabb, mint ahogy eddig képzeltük. Nem elég, ha csak a rossz istenképek ellen harcolunk magunkban, hanem a jót is tartsuk még úton levőnek, gazdagodó realitásnak. Persze nem akarunk egy szorongó relativizmust, bizonytalanságot: Isten nem hazudik, amit ad önmagából, az már igaz. Mint ahogy a feleségem szerelme már most igaz – ugyanakkor úton van a szerelmünk a teljesség felé. Mégis szédülettel fog el Klaus Demmer állítása: a színelátás már elkezdődött. Isten egyre gazdagodó ismerete és szeretete már ma igaz, és mégis egyre gazdagodó lesz. Azt hiszem, a színelátás sem fog stagnálást jelenteni, hanem misztikus módon ott is Isten jósága mindig újra érdekes, mindig másként csillogó, mindig szentebb szép. A Végtelent végtelenül fogjuk csodálni.
Így más fény vetül a karácsonyra és az adventi készülődésre a haladók szintjén is. Isten mindig újként születik közénk, mintha csecsemő létével az örök újdonságát hangsúlyozná: Ő több az általunk felfogott jónál is. Szóval nemcsak az elégtelen istenképeinktől, bűneinktől kellene tisztulnunk advent idején, hanem az eddigi jón is túlemelkedni: elhinni, hogy van még új, több, más, színesebb, intelligensebb, irgalmasabb vonás a szentháromságos Istenben. Valahogy önmagunkban is észre kellene venni, hogy Istenben az egyoldalú jót imádom: Isten nekem csak jótevő, irgalmas, bűnbocsátó, dicsőséges, s állandóan ezt keresem, aránytalanul ezt tanítom, egyoldalúan csak erről prédikálok? Nagyon nehéz a saját súlypontjainktól elrugaszkodni. Nehéz a gazdag imáinkban más sorokat is észre venni, a teológia kertjében más virágokat is csodálni, az istentisztelet szimfóniájában más hangsúlyokat is érvényesülni hagyni. Nehéz a posztmodern, a más vallások, a művészetek más szemszögeibe is belehelyezkedni. Végső soron nehogy Istenben önmagamat imádjam, az általam csúcsra járatott jó vonást, hanem tényleg az élő Isten arcába nézzek. Isten az általam eddig felfogott jónál is jobb.
Papp Miklós
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás