Fekete Ági 2022. 11. 21.

„Egy nemzetnek meg kell becsülnie azokat az embereket is, akik nem anyagi hasznot állítanak elő” – páros interjú egy tanár édesanyával és tanár fiával

Mélyen megérintett az a hivatástudat, ami Dohány Editet és Andrist tanárként áthatja. Anya-fia, akik mindketten a pedagóguspályát választották, Edit több, mint 25 tanév tapasztalatával a háta mögött. A tanítás iránti szenvedély, az értékek átadásának fontossága, a gyerekek szeretete egyértelműen megmutatkoznak szavaikban – Andris azonban már visszatekint, mivel nemrég a pályaváltás mellett döntött. Mi vezetett oda, hogy meghozza ezt a döntést? Hogyan látja Edit és Andris a tanárok, a diákok és a szülők jelenlegi helyzetét? Miért szeretnek gyerekekkel foglalkozni? Mit gondolnak a sztrájkról, a tüntetésről? Őszinte beszélgetés a tanári hivatásról és a pedagógusok mai helyzetéről.

Miért választottátok a tanári hivatást?

Edit: Középiskolásként szinte minden érdekelt, nehéz volt döntenem a tudományterületek között. A matematika azért szólított meg, mert olyan, mint Isten: végtelen, tiszta és rendezett. Fiatalként a tökéletest kerestem, és azt éreztem, hogy a matematikában is megjelenik. Azért nem matematikus lettem, hanem tanár, mert szerettem volna a matematika szépségeire való rácsodálkozást, annak örömét továbbadni másoknak is. Matematikát tanítani számomra azt jelenti, hogy gondolkodni tanítok. A 80-as évek elején csak matek-fizika vagy matek-kémia párosítás közül lehetett választani, én az utóbbi mellett döntöttem. Ezek a tantárgyak gyakran a „nehéz” címkét kapják meg a diákok és esetleg a szülők részéről is, ezért elhatároztam, hogy amit én kedvelek, azt megpróbálom a tanítványaimmal is megszerettetni és legyőzni az előítéleteket.

Andris: Én viszonylag későn, a gimi utolsó évében döntöttem el, hogy tanár szeretnék lenni. Sok igazán jó tanárom volt, akik hasznos tanácsokat, használható tudást és értékeket adtak át nekem egy életre. Ezenfelül nyaranta több hetet táboroztattam gyerekeket volt testnevelőtanárommal, és már ott felfigyeltem arra, hogy van érzékem és türelmem a diákokhoz. A tanítás, a jó irányba terelés, az emberekkel, gyerekekkel való foglalkozás nagyon fontos számomra. Az pedig csak hab a tortán, hogy én magam is nagyon szeretek sportolni, ez az életem, és nagyon jó látni a fejlődést, amit elérhetek a diákokkal, azokkal, akiket edzek, láthatom, hogy ügyesednek, erősödnek.

Miért jó gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozni?

Andris: Folyamatosan meg kell újulnod, nem végezheted a munkádat monoton módon, rutinszerűen. Minden egyes osztály, minden egyes diák más, nem fog ugyanaz a módszer működni az összes gyereknél, próbálkoznod kell újra és újra.

Szeretem azt is, hogy példakép lehetek a gyerekek számára, élveztem azt, hogy felnéznek rám, de ezért különösen is felelősséggel jár ez a hivatás.

A tanárok személyes varázsa nem tűnik el akkor sem, ha öregednek, de lehet, hogy a gyerekek részéről lassabban alakul ki a kötődés, a bizalom, mint egy fiatalabb tanár esetében. Azt tapasztaltam, hogy a személyed ezerszer fontosabb, mint az, hogy mit tanítasz, hogy mit adsz át. Az számít, hogy ki vagy te és hogyan adod át, amit át szeretnél.

Edit: Számomra egész nap gyerekek között lenni óriási örömet jelent, mert ők még nem lezárt személyiségek, értelmük és szívük nyitott, fogékony, elsősorban a szeretettel közvetített tudásra; ebben rendíthetetlenül hiszek. Idősebb tanárként nagy ajándék, hogy a fiatalok között rá vagyok kényszerítve arra, hogy állandóan fejlődjek. Ahogy Andris mondta, a diákokkal való kapcsolatkeresés fiatal tanárként jóval könnyebben megy, automatikus. Ahogy távolodsz tőlük korban, egyre több energiát kell belefektetned, hogy megértsd a korosztályukat, hogy kapcsolatba kerülj velük úgy, hogy ne egy „őskövületet” lássanak benned, hogy a személyiségeden keresztül való nevelést meg tudd valósítani 50 év korkülönbség esetén is. Nekem is jót tesz a folyamatos megújulás, mert nem válok besavanyodottá; a tanítás állandóan kiszólít az életkor növekedésével bekövetkező rugalmatlanságból. Ezért is hálás vagyok, hogy pedagógus lettem, mert lehet, hogy más ember lennék, ha más szakmában öregedtem volna meg. 47 évesen újra elkezdtem tanulni: másoddiplomát szereztem, hittan-etikatanár szakon, és pedagógusszakvizsgával vezető-és mentortanár lettem. Ez kiegyensúlyozta a pedagógus személyiségemet, mert matekosként kezdtem kicsit szigorú Edit nénivé válni. De az, hogy egy teljesen más területen is tanultam, hogy körben ülve tartottam erkölcstan és hittan órákat, hatott a matektanításomra is, a logikai gondolkodásom pedig a hittanóráimnak adott meghatározottabb kereteket.

Az utóbbi időszakban elkezdtem csökkenteni a terhelésem. Volt olyan év, amikor heti 32 órában tanítottam; ez olyan mennyiségű terhelés egy tanárnál, ami 65-70 órás munkahétnek felelne meg egy másik munkahelyen. De valahogy kaptam hozzá elég erőt. Aztán fokozatosan kezdtem leadni az órákat, most már nem vállalok osztályfőnökséget, kémiát sem tanítok. Ahogy meg van az ideje annak, hogy az ember felépítse a szakmáját, meg van a lebontás időszaka is, és ez nálam elérkezett.

hirdetés

Fotó: Országos Bolyai Matematikaverseny 1. helyezett csapat (Dohány Edit)

Amikor pályát választottatok, az anyagi megélhetés mennyiben volt szempont?

Edit: Egyáltalán nem gondolkodtam a megélhetésen, nem egy gazdag családból származom. Ugyanakkor azt hozzá szeretném tenni, hogy

a ’80-as évek elején a pedagógus fizetés közel azonos volt az informatikus fizetéssel.

Ezt onnan tudom, hogy a tanári diplomám megszerzése után mindössze 4 hónapig tanítottam, majd programozó-matematikusként dolgoztam. Ha megnézzük ma az informatikus fizetést és a pedagógusit, köszönőviszonyban sincsenek. Pályám kezdetén a pedagógusi bér a diplomások között a felső kategóriába tartozott, és akkoriban még tanár-túlképzés volt – most tudjuk, hogy nagyon más a helyzet.

Andris: Nem igazán volt számomra szempont a fizetés a pálya választásakor, a pénz az utóbbi egy-két évben lett fontos azzal, hogy elköltöztem otthonról. Fiatal tanárként még égetőbb ez a kérdés, férfiként pedig semmiképp sem tehetem azt meg, hogy úgy maradjak a pályán, hogy nincs mellette másod-vagy harmadállásom. És akkor emellett még legyen időm párkapcsolatra, barátokra, önmagamra…nyáron kívül nem volt időm kikapcsolódni, vagy például elmenni egy koncertre. Április-május környékén a kiégés szélénél jártam, pszichésen megroppantam, mert nem tudtam elhinni és feldolgozni azt, hogy hiába teszek bele mindent a munkámba, pénzügyileg semmit nem látok ebből viszont. És bennem volt a hivatástudat, a gyerekek iránti szeretetet, a hála, versenyekre mentünk, többet meg is nyertünk, de szembesültem a valósággal: elköltöztem otthonról, szerettem volna elkezdeni építeni a saját életem, de nem tudtam miből. Ott voltak a terveim, hogy jó lenne 5-10 év múlva lakást venni, de

hiába van félretéve százezer kiló hivatástudatom, abból nem fogok tudni lakást venni.

Hálából nem fogom tudni felépíteni az életem. Ettől függetlenül a mai napig tanárnak tartom magam, és lélekben örökre tanár leszek, szeretnék is visszatérni.

Rákényszerültél arra, hogy személyi edzéseket tarts, vagy egyébként is szeretted volna ebben kipróbálni magad?

Andris: Mindkettő. Amikor elkezdtem dolgozni, tudtam, hogy mindenképp több állásom lesz, mert a tanári fizetésből nem fogok tudni megélni. Első évben a főállású testnevelői tanárság mellett félállásban gyógytestnevelő voltam, utána ezt félretéve személyi edző lettem. Amit nehéz volt látnom, hogy a baráti társaságomban mások, ha eleget dolgoznak, akkor van pénzük, emellett tudnak szabadságot is kivenni. Nálam egyik feltétel sem volt adott.

Fotó: Dohány Andris

Miket jelölnétek meg legnagyobb problémáknak a jelenlegi oktatási rendszerben?

Edit: A diákok túl vannak terhelve, ezzel együtt a tanárok is, nemcsak óraszámmal, hanem felesleges, értelmetlen adminisztrációval. Megrendült a bizalom a tanár-diák-szülő kapcsolatrendszerben. Tudjuk, hogy a tanárok erkölcsi és anyagi megbecsülése csökkent. Ha nem 62 éves lennék, hanem fiatalabb, akkor komolyan fontolóra venném ismét a pályaelhagyást, hiszen érzek magamban erőt és képességet, hogy más területen is helyt álljak. Sok év alatt épült le az oktatás, így kell hozzá egy újabb 15-20 év, mire visszaáll a renoméja, mire a fiatalok újra jelentkeznek tanárszakra.

Ha szakmailag kevésbé felkészült, túlterhelt, hajszolt tanárok tanítanak, akkor a diákok is alacsonyabb színvonalú tudásra tesznek szert, nem fognak tudni hirtelen felkapaszkodni egy magasabb szellemi, erkölcsi színvonalra.

Egyházi iskolában tanítok Budapesten, válogatott gyerekekkel, de évek óta tartok továbbképzéseket pedagógusoknak egy Főiskolán is, így látom, mi a helyzet az ország különböző pontjain, és ha az országos átlagot vesszük figyelembe, akkor a helyzet egyre romlik.

Andris: Ha nem vagy megbecsülve anyagilag, akkor kiéghetsz, motivációvesztetté válhatsz. Motiváció hiányában pedig lejjebb adsz a tanítási színvonalból, ami sem a gyerekek, sem a kollégák számára nem előnyös. Mielőtt ez az én esetemben bekövetkezhetett volna, inkább váltottam.

Sokan azt hozzák fel érvként, hogy egy tanár ne a pénzért, hanem hivatástudatból legyen tanár. Erről mi a véleményetek?

Andris: Azzal egyetértek, hogy ne a pénz legyen a fő motiváció, én sem azért csináltam. Nem tudnék tanítani úgy, hogy ne élvezném, amit csinálok, nem tudnám pusztán „leadni az anyagot”. Sokszor foglalkoztatott az a gondolat, hogy nem azért tanultam és tettem bele az energiáimat a tanításba, hogy pénzügyileg semmilyen haladást ne realizáljak.

Edit: Erre a felvetésre azt a választ tudom adni, hogy szívesen tanítok ingyen, ha ezért ingyen kapom a boltban a gyerekeimnek a tejet, kenyeret, azért, mert én ennyire elkötelezett vagyok.

Gyakran találkozom azzal a véleménnyel, hogy a tanárok valójában sok szabadidővel rendelkeznek.

Edit: Tanárként az idegrendszerünk a munkaeszközünk, és az idegrendszer használatát is ki kell pihennünk. Aki a tanároktól sajnálja a nyári szabadságot, az szerintem nem tudja, mit kell kipihenni. Ezenfelül évközben csak fizetés nélküli szabadságot vehetünk ki. Téves információk vannak a köztudatban a tanárok munkaóráit illetően. Nemrég opponensként javítottam egy szakdolgozatot, melynek az volt a címe: Ki lesz, ki marad tanár? A hallgató összegyűjtött objektív mérési eredményeket arról is, hogy mennyit dolgozik egy pedagógus hetente. A TÁRKI Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ Zrt. 2010-es időmérleg vizsgálata szerint – amelyben összesen 3380 pedagógus (tanító, tanár és óvodapedagógus) vett részt – a pedagógusok heti átlagos munkaterhelése 51 óra volt. Fazekas Elek és Totyik Tamás 2019-es kutatása szerint – amely 4281 pedagógus részvételével készült – egy átlagos hazai pedagógus heti 56 órát dolgozik.

Ezek tények. Az, hogy a munkánk egy részét nem az iskolában végezzük, nem azt jelenti, hogy nem dolgozunk. Manapság divat lett tájékozatlanul véleményt, ítéletet mondani másokról.

Egy nemzetnek azokat az embereket is meg kell becsülnie, akik nem fizikailag mérhető, anyagi hasznot állítanak elő.

Az élet nem csak a fizikai haszonszerzésről, a technikai és gazdasági növekedésről kéne, hogy szóljon, hanem az erkölcsi növekedésről is, és ez mindig a fiatalokon keresztül megy tovább a következő nemzedékre. Mi, akik ezen a pályán vagyunk, megértettük, mennyire fontos a jövő generációja. De ha nem kapunk erkölcsi és anyagi támogatást, akkor ez szélmalomharc lesz, és egy idő után tényleg elballagnak a tanárok.

Fotó: Edit diákjaival a Magas-Tátrában

Vannak, akik már meg is tették, nemrég szerveztek egyházi iskolák tanárballagást.

Edit: Részt vettem a tanárballagáson, és teljes határozottsággal vissza tudom utasítani azt a véleményt, miszerint ez tüntetés lett volna. Egyetlen tábla, transzparens nem volt látható. Ez egy indulatmentes összejövetel volt. A tanárballagás nagyon intelligens és pozitív kifejezése volt annak, hogy mennyien hálásak a tanáraiknak, mennyi hit és remény van még a fiatalokban. Tanárként méltósággal vonulhattunk, virágot kaptunk szülőktől, gyerekektől. Többek közt az egyik felszólaló, egy fiatal francia-történelem szakos tanárnő beszédében elmondta a tényeket: ahhoz, hogy fenn tudja magát tartani, három állása van, de egyelőre nem hagyja el a pályát, nem morgott, nem panaszkodott. Nem magam miatt mentem el elsősorban, mert a nyugdíjig hátralévő két és fél évben még tanítani fogok, helyt fogok állni becsülettel. Andris fiam miatt és azon tanítványaim miatt mentem el, akikről tudom, hogy tanárok lettek, de többen közülük egy-két év után hasonló okok miatt hagyták el a pályát, mint most a fiam.

Szerintem fontos, hogy szavakba öntsétek a fájdalmatok, hogy ne csak magatokban őrlődjetek, hanem meghallgattasson a ti álláspontotok is. Mit gondoltok, ennek helyes kifejeződése a sztrájk, a tüntetés?

Edit: Nem sztrájkoltam eddig, nem is tüntettem, de van olyan nem tanár ismerősöm, aki minden megmozduláson ott volt, mert azt érezte, hogy ott a helye. Sajnálom, hogy ez az összetett problémakör politikai csatározások színterévé vált. Jómagam konzervatív-keresztény elveket vallok, nem hiszek az erőszak erejében. Ugyanakkor sajnos nem tudok olyan jó megoldást, amivel hatékonyan, jobban fel lehetne hívni az illetékesek figyelmét ezekre az egyre súlyosbodó problémákra. Ha a döntéshozók benne élnének az iskolarendszerünkben, nem kellene magyarázni a gondokat. A tanárballagás egy nagyon szelíd kifejezése volt a helyzetnek. Jézustól tanulok konfliktuskezelést; mikor őt arcul ütötték a keresztút legelején, akkor nem ütött vissza, de nem is csak annyit tett, hogy lehajtotta a fejét és hallgatott, hanem azt mondta: ha rosszat szóltam, akkor bizonyítsd be a rosszat, de ha jót, akkor miért ütsz engem? Nem támadott vissza, de nem is hunyászkodott meg, hanem kapcsolatot kezdeményezett.

Jézus nem bosszúálló, de nem is egy mafla áldozat. Jézus kérdez: Miért ütsz engem?

A kérdéssel keresi a kapcsolatot, próbál megoldást találni. A tanárballagás számomra azt a kérdést fejezte ki, hogy mi lesz velünk, mi lesz a fiatalok jövőjével? Nem bosszúállásról, nem önsajnáltaltatásról volt szó.

Andris: Én sem voltam tüntetni, de egyet értek azokkal, akik az utcára mennek tiltakozni. Az igazságot megvallva nemcsak a munka szempontjából, hanem érzelmileg is tovább léptem már. Meg volt az az időszak, mikor magamban őrlődtem, hogy maradjak vagy menjek, meg volt a gyászidőszak is, mikor döntést hoztam. De most már a jelenre koncentrálok, a jelenlegi munkámra és feladataimra.

Szerettem volna tanárként dolgozni tovább, kerestem lehetőségeket, de nem akartam máshol elhelyezkedni, ezért döntöttem a váltás mellett.

Az őszinte véleményem bárkinek elmondom, aki kérdez, úgy, hogy ne panaszkodás legyen, hanem lássák benne a realitást. Van bennem düh, csalódottság és elkeseredés is. Annak viszont örülök, hogy személyi edzés keretében most is taníthatok, foglalkozhatok gyerekekkel. Szomorkodtam már eleget ezen a helyzeten, és közben nagyon bízom benne, hogy néhány év múlva visszatérhetek a pályára.

Milyen a hangulat most az iskolátokban?

Andris: Az eljövetelem előtt kissé érezhető volt a jelenlegi válsághelyzet, de alapvetően meleg, biztonságos, és jó légkör volt nálunk. A tanárok nagy része szakmailag és emberileg sem hagyott kivetnivalót maga után. A gyerekek szerették a tanárokat, az órákat, és őszintén lehetett velük beszélni mindenről.

Edit: Két helyen dolgozom, nem csak gyerekeket tanítok, hanem tanárjelölt hallgatókat is nappali és esti tagozaton.

Természetesen előjönnek a problémák a személyes beszélgetésekben, de mindenki továbbra is szívvel-lélekkel tanít.

A beteg kollégákat helyettesítjük, gyakran aznap derül ki, hogy tovább bent kell maradni. Sajnos az első 30 óra helyettesítés ingyenes, és a 31. órától is, ha egy napon két órát helyettesítünk, csak egyet fizetnek ki. Vajon melyik szakma fogadna el ilyen egyoldalú, igazságtalan elbírálást? „Méltó a munkás a maga bérére…” Ezt a rendelkezést már jó pár éve egyik napról a másikra bevezették, engem még ma is felháborodással tölt el. Csak azért helyettesítek, mert nem akarok a kollégáimmal kiszúrni; ha én nem megyek be órát tartani, akkor valaki másnak kell. Egy pedagógus sose hagyja ott az utcán a tanítványát, ha nem jön érte a szülő, ahogy egy orvos sem hagyja meghalni a betegét, ha letelt a műszakja. Ezzel a szociális érzékenységgel végezzük a munkánkat ma is.

Jó ötletnek tartjátok, hogy a diákokkal is beszélgessetek a tanárok helyzetéről? Mennyire érdemes őket bevonni?

Edit: Erről a témáról csak akkor beszélnék a diákokkal, ha ők kezdeményeznék a beszélgetést. Egy gondolkodó középiskolás a médiából, az ismerősöktől értesül a hírekről, és ha a tanárával bizalmi kapcsolata van, akkor érdeklődni fog, kérdéseket tesz fel. Úgy gondolom, hogy a tanári etika nem engedi meg számomra, hogy erről a témáról én kezdeményezzek beszélgetést a diákok felé.

Andris: Egyetértek. Ha jó kapcsolatban vagy a gyerekekkel, önmagadat hazudtolnád meg, ha nem az őszinte véleményedet mondanád el. Nem érzem magam attól rossznak vagy felelőtlennek, hogy beszélgetek a tanárok helyzetéről a diákokkal.

Ha az ötödik, hatodik osztályos gyerekek kérdeztek, akkor normálisan, az ő nyelvükön elmondtam, miért megyek el,

ami fontos volt, mert a fejükben már elkezdtek kombinálni. Nem, nem azért megyek el, mert nem szeretlek titeket vagy az iskolát, nem azért, mert nem szeretek tanítani, nem azért, mert nem jövök ki Enikő nénivel. Az utolsó hónapban látták a gyerekek, hogy nem vagyok jól, hiszen szomorúság és feszültség volt bennem. Az elköszönésem sem volt egyszerű, sokat sírtunk. A búcsúm napján az egyik ötödikes kislány átadott nekem egy verset András bácsinak címmel.

„A legjobb tesitanár a világon te vagy, szereteted és türelmed nagyon nagy.

Pedig a mi osztályunk nagyon hangos, és mindig mindenki eszetlenül csapdos.

Te eddig velünk egyszer se kiabáltál, viszont segíteni mindig megpróbáltál.

Bár szívesen maradnál itt velünk, és mi is nagyon szeretünk,

de hidd el, hogy most ez az út a jobb, ezért hát ne szomorkodj!”

Nagyon megérintett ez a vers, és hogy milyen jól megértette a helyzetet ez a kislány ötödikesként. Középiskolásokkal persze könnyebb beszélni, partnerként kezeled őket, szilárdabb a személyiségük, mélyrehatóbban gondolkoznak a világ dolgairól. Kisebbeknél nehéz, mert még nagyon formálod őket, de úgy gondolom, nekik se tesz jót, ha a realitást teljesen elzárjuk előlük. Egy egészséges burokban vannak, ez így is marad, de az nem jó, ha nagyon nagy ez a burok, mert visszapattannak a falról, ha később szembesülnek a valósággal.

Fotó: Andris diákjaival

Edit, beszéltél arról, hogy a szülőkkel való kapcsolat, a bizalom folyamatosan romlott az elmúlt évtizedek alatt. Szerinted mi az oka annak, hogy vannak szülők, akik nem tisztelik a tanárokat?

Edit: Az emberek közti bizalom csökkenése nem csak a szülő-tanár kapcsolatban, hanem általánosságban is megfigyelhető, és egy folyamat eredménye. Mikor ’82-ben elkezdtem tanítani, nem egy elit iskolába kerültem: a hetedikes diákok dohányoztak, és volt olyan szülő, aki részegen jött fogadóórára. De mindezek ellenére, ha beszélgettem egy szülővel, és visszajelzést adtam a gyerekéről, elhitte, hogy jót akarok, pedig pályakezdő 23 éves tanár voltam. A változás körülbelül 10-15 éve érzékelhető, és én ezt az individualizációval magyarázom. Beágyazódott a társadalomba az önérvényesítés gondolata; én fontosabb vagyok, mint a közösség. Ez jelent meg kezdetben a szülőkön, majd a gyerekeiken is.

Az, hogy a szülők egy része nem tiszteli a tanárokat, abban mutatkozik meg, hogy nem bíznak a tanárokban, szolgáltatásként tekintenek az iskolai munkánkra.

Ha a gyerek nem ötöst visz haza, a tanár a hibás. Ha a tanár jelzi a szülő felé, hogy például a gyerek trágárul beszélt az iskolában, akkor a szülő nem hiszi azt el, mert otthon nem beszélt még csúnyán, bizonyára a tanár hallotta rosszul… Pedig napi 7 órát velem van a gyerek, csak látom, hogy hogyan viselkedik! A jelzésemmel pedig nevelni szeretném, a jóra szoktatni, a szülők egy része viszont ezt támadásnak tekinti. A tanár, a szülő és a gyerek között, ha a bizalmi kapcsolat bárhol megszakad, az mindhármuk rovására megy. Ha a szülő teljesen kilép ebből a hármas együttműködésből, ha nem közvetíti a gyerek felé azt, hogy a tanulás érték, nem várja el tőle a szorgalmas munkát, akkor hiába akarok én jót a gyereknek, hányhatok akár cigánykereket is az órán, nem fogok tudni rá hatni.

Azt gondolom, manapság elterjedt egy olyan társadalmi mentalitás, hogy sokan mindenbe bele akarnak szólni, belebeszélni olyasmibe is, amihez nem értenek. Egyes szülők az életben máshol szerzett frusztrációjuk, esetleg gyerekként tanárokkal megélt, feldolgozatlan negatív tapasztalataik miatt „lázadnak”, és a lázadásuk lecsapódik a tekintélyszemélyeken, így a tanárokon is. Ez persze nem igaz mindenkire, nyilván vannak érett gondolkodású, jóindulattal együttműködő szülők, akik az osztálykirándulás szervezésétől kezdve mindenben segítettek. Tudják, hogy a gyerekükért tesszük.

Igen, nekem erről az jut eszembe, hogy egyes szülők a saját énjük kiterjesztéseként tekintenek a gyerekükre, akin keresztül önmagukat szeretnék megvalósítani.

Edit: Nagy dolog az önmegvalósítás, de nem mások rovására. Mesélik nekem az alsós tanítónők, hogy azok a 6-7 évesek, akik a koronavírus miatt otthon voltak és nem jártak oviba, olyan szinten nem közösségiek, hogy letiporják egymást, mindenáron érvényesülni akarnak a többiek rovására. Mi, tanárok a közösségben való együttműködésre is tanítjuk a gyerekeket, mert arra lesz szükségük majd az életben.

Ha a tanári hivatásra gondoltok, akkor milyen érzések jönnek most fel bennetek?

Andris: Bizakodóan várom, hogy változzon a helyzet, leginkább ez az érzés dominál, nincs bennem nagy kétségbeesés. A mély fájdalom időszakán már túl vagyok. Ha visszatérhetek, szeretnék osztályfőnök is lenni, és kíváncsi vagyok, mi lesz akkor a volt diákjaimmal.

Edit: Az elmúlt 10 évben már nem csak gyerekeket tanítok, hanem óraadó oktató vagyok egy Főiskolán, ahol tanárjelöltek mentorálásával is foglalkozom. Ebben látok olyan új lehetőséget, ahol továbbadhatom a tapasztalataimat. Bár most sok nehézségről is beszélgettünk, de összességében hála van bennem, mert ez egy különleges hivatás. Az irgalmasság lelki cselekedetei közül az egyik a tudatlanokat tanítani, ezt próbálom tenni. Egy fél szekrényem tele van hálaadó kis üzenetecskékkel, levelekkel, rajzokkal, amelyeket azért kaptam a gyerekektől, hallgatóktól, mert a tanítás során megszületett közöttünk a kapcsolat. Egyszer két nyolcadikos búcsúzásul szinusz függvényből szívet nyomtatott ki nekem.

Andris: A maguk módján fejezik ki a diákok a szeretetüket, ez a legjobb, mert te érted egyedül. Valaki más ránéz arra a rajzra, és lehet azt mondja, hogy mi ez?, nem is szép, egy ötödikesnek már sokkal szebbet kéne rajzolnia. Neked mégis sokat jelent, mert tudod, hogy ki készítette, és miért.