777 2022. 11. 09.

„Ültem a műtő előtt és éreztem, hogy most kéne kimenni” – abortuszon átesett nők tanúságtétele

„Minden abortuszklinikán ott kéne ülni és beszélgetni azokkal a nőkkel, akik erre készülnek, mert nem tudják, milyen terhet vesznek magukra” – egy abortuszon átesett nő szavai a Kossuth Rádió Tanúim lesztek című műsorában. Mit lehet tenni még a megelőzésért? Hogyan lehet letenni egy ilyen lelki terhet? Van-e feloldozás és feldolgozás?

„Amikor féléves volt a harmadik gyerekem, váratlanul kiderült, hogy terhes vagyok. Akkoriban nagyon keveset aludt a kisfiam, kimerült voltam – úgy döntöttünk a férjemmel, hogy ne tartsuk meg a negyedik gyereket” – mesélte egy abortuszon átesett nő a Tanúim lesztek című műsor októberi adásában.

Egy másikuk így vázolta fel a helyzetet: „Nekem két gyerekem volt, és nagyon rossz anyagi helyzetben voltunk, hitelcsapdába kerültünk. Kétségbeesve néztem a terhességi teszt csíkját. Nálunk is közös döntés volt, hogy elvetetjük a babát.”

Mindketten arról számoltak be, rossz érzést keltett bennük, hogy amit tenni készülnek, szembemegy az egyház tanításával. „Én annyira féltem, hogy a szüleimnek sem mondtam el, tudtam, hogy próbálnának meggyőzni, hogy tartsuk meg. Rettegtem attól is, hogyha mégis megtartanám, akkor a férjem elhagyna és ott maradnék egyedül a három gyerekkel. Már ott ültem a műtő előtt, és éreztem, hogy ki kéne mennem, de nem tudtam.”

„Én is tudtam, hogy rossz az, amit teszek, de azt gondoltam, nincs más választásom. Áldozatnak éreztem magam” – mesélte a másikuk.

Persze, felvetődik a kérdés, mit éreztek ezek a nők az abortusz után. „Én nagyon összeomlottam. Nálam is az volt, hogy a műtét előtt azt éreztem, ki kéne mennem, de engem elkísért a férjem, és nem akartam az utolsó pillanatban meggondolni magam. A műtét után úgy éreztem, mint akit kifosztottak. Hetekig nagyon rossz lelkiállapotban voltam, gyermektestrészekkel álmodtam,

megértettem, miért nem lett volna szabad ezt tenni.”

Lehetett volna vajon másképp? „Én úgy gondolom, igen. Ha lehetett volna olyan nővel beszélni, aki már átélte ezt, el tudta volna mondani, hogy ennek milyen lelki terhei vannak, hogy ezt nem lehet elfelejteni, nem lehet túllépni rajta. Minden abortuszklinikán ott kéne ülni és beszélgetni azokkal a nőkkel, akik erre készülnek, mert nem tudják, milyen terhet vesznek magukra.”

„Amikor az ember csapdában érzi magát, akkor nem gondolkodik józanul. De utána hiába jön rá, hogy nem ezt kellett volna tenni, már késő” – mondta szomorúan.

„Az iskolákban, gimnáziumokban erről beszélni kéne – nemcsak a testi, hanem a lelki oldalról is” – mondta a megelőzés egy lehetséges eszközéről az egyik érintett. „Amikor én később megkérdeztem egy fiatal nőgyógyászt, tisztában van-e a pszichés következményekkel, kiderült, hogy fogalma sincs, így nyilván nem is tudja ezt átadni a pácienseinek, akik döntés előtt állnak.”

„Az összeomlásomkor szembe kellett néznem magammal, kérdéseket feltenni és megválaszolni – én valahol ebben a mélységben találtam rá a hitemre. Nagyon paradox helyzet, hiszen egy olyan dolgot tettem, amellyel kizártam magam az isteni kegyelemből, de valahol mégis itt talált meg engem az Úr. Nagyon hívott magához, de én méltatlannak éreztem magam. Mégis hittem a szeretetnek, és elindultam felé.”

„Én öt évig nem mertem beszélni senkinek az abortuszomról, aztán elmentem meggyónni, de nem éreztem, hogy megkönnyebbültem volna. Valószínűleg

magamnak nem tudtam megbocsátani.

A férjemmel később, 19 év házasság után elváltunk, és csak akkor tudtam elmondani a szüleimnek, hogy mi történt. Egy zarándoklat egyik napján a meg nem született gyermekemért gyalogoltam, aznap éreztem, hogy Isten azt mondja, mindennek ellenére szeret.”

„A férjem is elkísért a Ráhel szőlőskertje lelkigyakorlatra, ami fantasztikus volt, és a házasságunkon ejtett sebet is gyógyította. Hihetetlen ereje volt annak, hogy sorstársakkal tudtunk találkozni és elmondani egymásnak a történetünket úgy, ahogy még soha. A férjem több mint húsz év után gyónt és áldozott ott.”