Aki állandóan a külső sikerért cselekszik, az foglyává válik a divatnak

Papp Miklós vasárnap esti írása a sikerről – és az alázatról.

„Úgy rendeltetett, hogy ne láthassuk meg tevékenységünk eredményét (Mózes nem juthatott el az ígéret földjére), nehogy a siker érdekében cselekedjünk, hanem lelkünk üdvösségéért, vagyis hogy ne külső, csalóka, hanem belső, kétségen felül álló motivációk vezessenek bennünket.”  (Tolsztoj, Napló 461.)

Ha valaki látott már életében sikert, az Tolsztoj. Már életében világhírű író lett, tisztelték Oroszországban és világszerte, tisztelettel figyelte a cári udvar, de még több tiszteletet kapott a muzsikoktól, a parasztoktól. Mégsem ájul el a külső sikertől. Persze természetes, ha örülünk a sikernek: ha a gyermekünk értékekben gazdagon fejlődik, ha a munkánkkal sokak életét segítjük, ha a közösségi élethez tudunk hozzá tenni. Szabad a siker, vagy ahogy Jézus biblikusan hívja, „a gyümölcs” fölött örömet éreznünk. Sőt, valójában minden siker fölötti hálaadásunk eucharisztikus: tudjuk, hogy nem egyedül hozunk jó gyümölcsöket, hanem Isten teremtő kegyelmével együttműködve.

De. Tolsztoj értékelni akarja azt is, ami még nem szökött szárba, nem hozott gyümölcsöt, és nem is fogjuk azt látni. Aki pontosan mérni, tudni, értékelni akarja földi sikereit, az mintha birtokolni akarná a történelmet: mintha a kezében akarná tudni a jövő minden szálát, a tovább hullámzó hatások minden következményét. Milyen gőg, ami az isteni látószöget akarná magának bitrolni! Milyen „ipari” gondolkodás, ami a tetteket és azok hatásait könyvelőszerűen kontrollálni akarná! Pedig alázatosan jobb beismerni, hogy teremtmények vagyunk: a történelem adott szakaszában lehetünk aktívak, de tetteink minden további hatását nem tartjuk a markunkban.

Ennek következtében tudunk úgy cselekedni, hogy a jelenben tiszta szívvel, legjobb szaktudásunkkal, igényes lelkiismeretünkkel megtesszük, ami rajtunk múlik, nem görcsölve a biztos sikeren.

Aki állandóan a külső sikerért cselekszik, az foglyává válik a divatnak, a korszellemnek, az átlagos közfelfogásnak, a tömegek ízlésének. Istenem, mennyi jó ember mer láthatatlan maradni! Mennyien élik úgy le az életüket, hogy szeretnek, szolgálnak, nagy sikereket nem könyvelnek el, s nem is tudják, milyen tündöklő gyémántok Isten előtt! Tolsztoj Mózest említi: az Ószövetség talán legmeghökkentőbb ténye, hogy Mózes nem mehetett be az ígéret földjére. Úgy tűnik, Mózesnek nem csak az volt a hivatása, hogy kivezesse népét Egyiptomból, hogy lehozza a Tízparancsolatot, s vezesse népét a pusztában: az is a hivatása, hogy ne lássa teljesen beérni szolgálatát. Hihetetlen reményt adva mindenkinek, aki nem lát minden szálat beérni.

Nagy hit kell ahhoz, hogy bizalomból cselekedjünk. Ne a jutalomért, a sikerért, hanem elhivatottságból. Ez különösen azoknak nehéz, akik szellemiekkel foglalkoznak. Nem látjuk úgy a sikert, mint mások. Szavaink sokszor szélbe kiáltott szónak tűnik. Életünk olyan, mint a szertefoszló tömjénáldozat. Szeretünk is azonosulni a liturgia tömjénáldozatával: szavaink, életünk, szolgálatunk így száll az Isten felé, s bízunk benne, hogy mégiscsak hoz termést a szolgálatunk. Aki lelkekkel, szellemiekkel, a szív közepével foglalkozik, annak tudnia kell: a szellemi magok még ha láthatatlanok is, évszázadokkal később is képesek termést hozni. Nagy hit kell ahhoz, hogy a láthatatlanba vessünk magokat, s ne féljünk attól, ha jelen korban nem látjuk úgy a sikereket, nem fizetik meg, vagy éppen nem köszönik meg. Azt hiszem, az igazán szellemi tanár, pap, gondolkodó erről ismerhető meg.

Ők merik már most a lehető legigényesebb magot vetni.

Számomra örök minta a középkori Eckhart mester: szinte merészségnek tűnik, hogy milyen magas színvonalon prédikált sokszor írni-olvasni nem tudóknak. Persze kell törődni a befogadóval, a magas igazságok kenózisával, a terep befogadókészségével. De ma mintha túlzott lenne az alkalmazkodás, az állandó visszacsatolás utáni csaholás, a gyors mérések.

Aki elbizakodik a sok sikerén, talán elfeledkezik az állandó többről, az újról, s fürdik az elértben. A nagyon sikeres emberekről a többség azt gondolja: mennyit foglalkozik a sikereivel, milyen jól esik neki a népszerűség! Pedig mire a siker beérik, a sikeres ember a tekintetét már jóval túlra veti. A jelen siker csak a korábbi munkájának a mostani hulláma, de tekintete már az új csúcsok felé pillant. Az igazán sikeres embereket ezért fárasztják az ünneplések, a bemutatók, a kitüntetések, a riportok. Ő már túl van ezeken, az ő tekintete már nem nyugszik meg a jelenen. Ő akkor örült, amikor a munkát elvégezte, amikor senki sem látta és értékelte. Az ő öröme a földet először meglátók öröme.

Papp Miklós

hirdetés