Nem az élethelyzet, hanem az élet az, ami számít – vallja megrendítően szép vendégírásunk szerzője. Varga Viktor örökbe fogadott gyerek volt, ma már boldog férj és családapa. De – mint írja – ehhez arra volt szükség, hogy az édesanyja ne az abortusz, hanem az élet mellett döntsön, amely mindenek felett való értékkel bír.
Örökbe fogadott vagyok. Nagy valószínűség szerint anyám fejében megfordult az abortusz gondolata is. Lehet, hogy meg is próbálta. Hogy miért döntött az Élet mellett, nem tudom, talán meghallotta a szívhangomat. Azt sem tudom, milyen körülmények vártak volna rám, ha abban a közegben maradok, ahol fogantam. Csak feltételezhetem, hogy nem palotába vittek volna haza. Fél évszázadot leéltem, most boldog férj és családapa vagyok egy csodálatos feleség mellett és három nagyszerű gyermekkel. Van tehát az az Életidő mögöttem, és az a felelősségtudat, ami kiállásra késztet. Mert muszáj. Muszáj az Élet mindenek felett való értékének és a megfogant, megszületni vágyó gyermekek védelmében.
Írásomban arra a gondolatra szeretnék reflektálni először, amely az újra fellángolt abortuszkérdés kapcsán jön szembe minduntalan a közösségi oldalakon, és első körben azt állítja, hogy a szóban forgó magzatok kilátástalan jövője az, ami a legaggasztóbb. Azoknak a magzatoknak ugyanis, akiknek jövője megszületésük esetén kizárólag a szenvedés, a nyomor, a nehéz szociális élethelyzet, azoknak a magzatoknak a léte elviselhetetlen a társadalomnak is, de főként az anyáknak. A társadalomnak tehát támogatni kell ezeket az anyákat abban a döntésükben, hogy ne szüljék meg gyermekeiket. A szociálisan érzékeny vagy humánus felütés ellenére (vagy éppen ezért) ez elsősorban azt jelenti, hogy a rossz élethelyzetet nem egyébbel állítják szembe, mint magával az Élettel. Aminek az lesz az elgondolkodtató következménye, hogy az „élet-helyzet” fogalmáról paradox módon lecsatolhatóvá válik az „Élet” fogalma, és marad a „helyzet”, az „eset”, a „részlet”. Egy reménytelen helyzet, egy döbbenetes eset, egy kibogozhatatlan részlet. Ami által viszont megszűnnek az Élet nagy igazságai, mint igazodási pontok. Ám az Élet első nagy igazsága, hogy mindig minden változik: nincs mindig jó vagy mindig rossz. A fő kérdés ezért mindig ez: uralom-e, fölé tudok-e kerekedni, meg tudok-e küzdeni vele? Én irányítok, vagy a helyzet irányít engem? Az emberi Élet dinamika, lehetőség, kibontakozás és fantasztikus élettapasztalat:
sokkal erősebb lettem, mint korábban, mert megküzdöttem a helyzettel és saját magammal! Győztes vagyok!
A gondolat, hogy bárkinek az élete változatlanul, reménytelenül rossz lehet, ezért megszületnie sem érdemes, nos, ez a gondolat nem csak magát az embert, de az emberséget, a küzdeni tudást árulja el! És vele a reményt, az Istent, a gondviselést, az irgalmat! A végtagok nélkül született Nick Vujicic egyszer azt mondta: „Hivatalosan cselekvésképtelen vagyok, de valójában éppen végtagjaim hiánya tesz cselekvésre képessé. Az egyedüli kihívások egyedüli lehetőségeket nyitottak meg előttem. És most gondolj bele, számodra mennyi minden lehetséges!” Igen! Mennyi minden lehetséges! S ezek mind az Életnek a lehetőségei a jóra – a többi mulasztás.
Aki nem az élet nagy igazságaiban gondolkodik, az csak kicsiben lát. Szűken néz, hisz szűk a perspektíva. Az esetek, a részletek szűk-sége jellemzi legtöbb esetben az anya döntési helyzetét, éppen ezért lenne szüksége egy olyan segítségre, ami – vagy aki – másként lát.
Ez lenne a szív: az a jel, az a hang, ami összeköti Istent az emberrel, az életet a helyzettel.
És itt ütközünk szembe igazán az anyákat „támogatókkal”. Itt mérhető le az is, hogy hol tart a világ. Ma egyesek a szívhangtörvény nyomán kialakult hisztériában a magzati szívhangot már nem az élet és nem az anya örömének jeleként értelmezik, hanem a meghallgatás aktusát kíméletlen, kegyetlen helyzetnek állítják be, amely szerintük tovább mélyíti az anyák tragédiáját. Szerintük a magzati szívhang az anya számára megalázó, ezért megengedhetetlen. Érthetetlen.
Nagy kérdés számomra, hogy a szívhang ellen érvelők mit gondolnak az emberi szívről, mint az akarat vagy a szeretet „szervéről”? Mit jelent az, hogy „szívhez szóló”, és mit az, hogy „szívvel-lélekkel”? A napokban olvastam egy amerikai családról, ahol az anya megbetegedése folytán kiderült: három gyermekük is ugyanabban a ritka betegségben szenved, mint édesanyjuk. Orvosaik szerint a látás fokozatos romlása után 30-as éveik közepére teljesen megvakulnak majd. A szülők (édesanyjuk már nagyon rosszul lát) közösen úgy döntöttek, hogy minden lehetőséget megmozgatva körbeutazzák a világot, hogy együtt láthassák gyermekeikkel az Élet nagy közös ritmusát és lüktetését. Élőben láthassák azt, amire majd emlékezhetnek. Közösen élhessék át mindazt, ami majd segítheti őket a küzdelemben. Ez az Élet tiszteletének csodálatos példája! A szívükre, egymás szívére hallgató emberek közössége! A „másként látás” kezdete! Ennek köszönhetően ezek a gyerekek majd vakon is „látók” lesznek, és teljes életet élhetnek. Lesznek ugyan veszteségeik, de már most kimeríthetetlen tartalékaik vannak!
A szív folyton lüktet: akar, szeret, akar, szeret… Egy gyermeki szívhang meghallgatása – bármilyen körülmények között is – a legkiválóbb felkészülés a küzdelemre, a közös életre! Nem kíméletlen, nem a tragédiát mélyíti, hanem éppen feloldja azt! Pozitív döntésre sarkall, mert életerőt önt beléd. A ritmus, a dobogás megérteti velünk az Élet rendjét és erejét és egy felsőbb igazságot: bármi történjék, élned kell! Aki a szív ritmusát és dobogását leállítaná, aki az Élet objektív értékét megkérdőjelezhetővé tenné a jövőbeli élethelyzet szubjektív minősítésével, az azt mondja: „dönts süketen és vakon! Ne készülj az életre, ne láss és ne láttass, ne szólj, ne hallass, mert az élet: csalódás.”
Meggyőződésem: soha nem a szívhang hallgatása, hanem annak elhallgattatása okoz élethosszig tartó fájdalmakat és mérhetetlen csalódást.
Isten nagy ajándéka az életben a hivatásom. Idős, az életüket jól-rosszul megküzdő emberekkel foglalkozom. Többen is vannak, akik meggörnyedve hordozzák az abortusz borzalmas emlékeit és hatásait. Egyikük, akinek a beavatkozás miatt nem lehetett gyereke, élete végéig fizette csekken a Gyermekmentő Szolgálatnak a havi támogatást. Egy másik, aki korábban szintén megosztotta velem örök fájdalmát, szintén teljesen egyedül tengette élete utolsó napjait. Egy nehéz pillanatában elkezdte szidni az Istent: miért hagytál egyedül? Miért nincs senkim, aki segítsen nekem? Majd hirtelen rám nézett, és elnémult: könnyek csordultak ki a szeméből. Nem, az elhallgattatott szívhangokat – bármennyire is szeretnénk – nem lehet elfelejteni. És nem is lehet majd senkit vádolni: a mai szívhangellenesek egyike sem lesz majd ott melletted, hogy megkérdezze, hogy vagy az abortusz után. Nos, ha az életben van, ami megalázó, akkor ez az. Nem hiába tör föl ezekből az emberekből minduntalan: bárcsak másképp döntöttem volna! Most „…lennék valakié. Lennék valakié.”
A szívhang egymás elfogadására biztat, és egymásra bíz bennünket. Én mindhárom gyermekemnek kiskorukban többször is mellkasára hajtottam a fejem és hosszan hallgattam szívdobogásukat. Mindannyiszor megrendültem, és mindannyiszor megerősödtem: értük kell éljek. Őket Valaki rám bízta!
Mindezek után persze bárki felróhatná nekem: „Te ne beszélj! Te megúsztad a nyomort! Te jó helyre kerültél!” Ám én bárkinek el tudnám mondani: nem, nem úsztam meg. Már gondolati szinten is borzalmas volt, hogy nem kellettem anyámnak. Hogy úgy gondolta: mindenhol jó nekem, csak nem otthon. Ugyanakkor hálát adok az élő Istennek, hogy anyám a rossz élethelyzetét nem tartotta súlyosabbnak a döntése mérlegelése során, mint az Élet örök értékét. Volt tartása; kilátott a kilátástalanságból. Aztán elvettek tőle, vagy ő adott oda, és beraktak egy intézetbe. Három évig éltem ott. Háromévesen még nem tudtam beszélni. No de hol van ez már? Az Élet megoldotta, Isten megáldotta a helyzetem. Igen, én „jól jártam”. De miért is? Mert a legfontosabb kérdésben a szülőanyám jól döntött! Az Élet mellett döntött! És akinek így dönt az anyja, az mind jól jár!
Valóban: a történelemnek vannak sötét oldalai, van nyomor, szenvedés, de egyik sem olyan, amelyben ne vállalna az ember bármilyen nyomorult élethelyzetet: az Életért cserébe! Aki nem így látja, az olvasson Szolzsenyicint, Placid atyát, Radnótit vagy Viktor Franklt. Egy ártatlan kisgyermek sem valahogy akar élni elsősorban, hanem egyszerűen csak élni akar. Ő nem kérdez, nem panaszkodik, „csak” a szíve dobog.
Az ember nagysága éppen abban áll, amiben krisztusi is egyben: vállalni a másik életét, de legalább életet adni és őrizni mindig, a körülményektől függetlenül.
A betlehemi körülményekkel majd megbirkózunk. Egészen a keresztig. Így küzdjük magunkat előre: nehézkes eseteink felől a nagy Élet felé, a részletek felől a teljességbe. Az üres humanizmus ezt nem érti. Ezért a humanizmus mára teljesen fényét vesztette. Kiderült, hogy nem képes másra, csak hogy megküzdhetetlen élethelyzetekkel riogasson, és vakságban, süketségben tartsa az embereket, hogy ne láthassák az Élet legnagyszerűbb összefüggéseit és ne láthassák egymást: anya a gyermekét, gyermek az anyját. Ma a „humánus” ember előbb menti meg az elkóborolt kisállatokat, mint hogy hajlandó legyen meghallgatni egy magzati szívhangot. Mintha az emberi léttől viszolyogna. Ez a jövő igazi tragédiája. Hogy ezt elkerüljük, a szív megtérésére, szívbéli döntésekre van szükség.
Exupéry hallhatatlan mondata annyira aktuális: „Jól csak a szívével lát az ember, ami lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Azt azonban hozzá kell tegyük: szívével csak akkor lát jól az ember, ha már hallotta egy másik ember szívhangját. Enélkül nem megy, enélkül nincs folytatás.
Édesanyám meghallotta a szívverésemet, majd a saját szívére hallgatott. A legtöbbet adta: Életet adott.
Most már tudom: azért kaptam az Életet, hogy tanúságot tegyek róla.
Hálás vagyok érte.
Varga Viktor
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás