Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa ezúttal is Tolsztoj egyik idézete kapcsán elmélkedik – a már szokásos vasárnap esti rovatában!
„Eleinte nem szabad rosszat tenni, azután jót kell tenni, végül fel kell áldozni magunkat.” Tolsztoj, Napló 574.
Minél többet tudunk az életről, annál kevésbé tudjuk meghatódottság nélkül olvasni ezt az egyetlen sort. Tolsztoj egyetlen sorba sűríti azt a belső folyamatot, mely mindannyiunkra vár.
„Eleinte nem szabad rosszat tenni”. Az élet elején, gyerekkorunk egyik sokat hallott szava a „Ne!”. Nyúlnánk a konnektorba, mogyoróval etetnénk a kistestvért, egyensúlyoznánk a korláton, s ilyenkor sokféle tiltást kapunk. A „nagykorúak” a „kiskorúak” elé tárnak tiltásokat, szabályokat, melyek nem bántani akarnak, hanem a cselekvést tartanák helyes mederben. Bár tudnák a „nagykorúak” szeretetteljes hangnemben és pedagógus módon ezt átadni, s bár tudnák a „kiskorúak”, a serdülők bizalommal megtartani, hiszen a szülők, a tekintélyek, az edzők, a mesterek, a papok egy növekedési pályát tárnak eléjük. Ez az élet természetes szakasza. Az ember olyan lény, akinek újszülöttként mindent elölről kell megtanulnia. Nem örököljük genetikusan szüleink morális tartását, az előző generációk minőségi kultúráját, a szentek hitét.
A szabály, a törvény, a tiltás éppen a szeretet jele: megóv a rossztól, s megnyit egy növekedési pályára.
Ilyen az ószövetségi Tízparancsolat is: az isteni törvényadás ajándéka, fékezni akarja a gonoszt, és megnyit az életre. Ugyanakkor mégis érezzük: elégtelen csak a tiltás. A morális érés le tud ragadni azon a szinten, hogy állandóan a tiltásokra figyel, mások szabályaihoz tartja magát, kényszeresen meg akar felelni, állandóan a bűn és azok kerülése van a szeme előtt. Meg tud történni, hogy az ember fixálódik erre a szintre: gondolkodása közepében a tiltás, a bűn van, mindenütt bűnt lát, állandóan szorong, a morált félelemből teszi meg. Számára Isten valami félelmetes törvényalkotó, aki az ítéletkor behajtja az engedetleneken a törvényszegést.
Istentől egyre jobban fél, s ő maga is félelmetesen ítélkező lesz.
Szent Pál is azt mondja: a Törvény csak nevelőnk lett valami nagyobbra. A Tízparancsolat csak előkészület a szeretet parancsára. Kikerülve a kiskorúság gondolkodásából már nem elég a tiltó morál (mit ne tegyünk), hanem érettként aktívan cselekedni akarjuk a jót, alkotni szeretnénk, értékteremtők lenni. Fiatal életerővel ráébredünk saját szabadságunkra, alkotó energiáinkra, értelmesen akarjuk megtölteni az életünket! Az érettnek már nem elég a negatív morál, hanem pozitív morált akar: nem elég a „mit ne tegyen”, hanem arra érez huzatot, hogy „valami pozitív jót tegyen”. A konvencionális, a közvéleményhez alkalmazkodó ill. a szabálymegtartó morál helyett autonóm, cselekvő, lelkiismeretes morált akar. „Eleinte nem szabad rosszat tenni, azután jót kell tenni”.
Persze szó sincs a szabályok felrúgásáról, hanem azok egzisztenciális megvalósításáról. A szabályok ugyanis csak általánosan érvényesek (pl. dolgozz, tartsd el magad és szeretteidet), de a kereteken belül személyesen kell megtalálnunk a cselekvés, az alkotás egyéni pályáját (mit is dolgozzak). Az érett morál nem megszüntetni akarja a szabályokat, hanem a kereteken túlcsordulóan, az állandó értékek vonzásában alkotni, teremteni akar. Önmagának akar lelkiismeretes szabályokat, mércét adni – az örök értékek csillagai alatt, az örök szabályokon belül, Isten személyes hívásában. Ezért az érett erkölcsű ember magától igyekszik jót tenni, kreatívan teremteni, szeretetből családot alapítani, közösséget szervezni, magas nívóval dolgozni, sokak javára szolgálni. Mindannyian ismerjük, mit is jelent, ha valakire azt mondják: „ő egy lelkiismeretes ember”. A lelkiismeretes dolgozó nemcsak annyit tesz, amennyi a munkaköri leírásában le van írva, hanem azt is, amit csak ő lát, amit talán meg sem fizetnek. A lelkiismeretes ember az élet minden területén ilyen szabályokon túlcsorduló. Klaus Demmer őket nevezi „erkölcsi személyiségeknek”.
S bár a kiskorú morális felfogásnál sokkal gazdagabb az érett erkölcsű ember, ám ezen a szinten is le lehet ragadni. Ezek lesznek az állandóan dolgozó, a csak evilági jólétért küszködő, az evilági igazságért pereskedő felnőttek. Akik azt hiszik, az a morális érettség csúcsa, ha alkotnak, ha igazságot teremtenek, ha javakat halmoznak fel. Persze józan ésszel tudjuk, hogy ez is az élet természetes szakasza, hiszen ekkor önállóan a talpunkra állunk, családot alapítunk, munkakört vállalunk, elkezdünk többekért felelősséget vállalni, társadalmi-politikai szinten is igazságot akarunk. Ám ahogy torz az a felnőtt, aki kiskorú morális szinten él, éppúgy egyszerre komikus és szánalomra méltó az az állandóan pörgő, alkotó, élvezkedő felnőtt, akiből hiányzik a spiritualitás. Torznak érezzük azt az idős embert, aki utolsó leheletéig csak az evilági javakért, egészségért, pénzért, evilági igazságáért küzd.
„Eleinte nem szabad rosszat tenni, azután jót kell tenni, végül fel kell áldozni magunkat.” Eljuthatunk odáig, hogy nem elég megtartani a szabályokat, de nem elég sok-sok jót tenni sem, hanem önmagunkat kell feláldozni.
Nem jócselekedeteket adni ebbe a világba, hanem a szívünket beleszórni.
Évekig tesszük a jót, gondozzuk a családunkat, szolgálunk a munkában, erősítjük a közösségeket, élvezzük a kultúra kincseit – egyszercsak mégis elérkezik a belátás, hogy nem „jókat” kellene tenni, hanem teljes önmagunkat kellene feláldozni. A sok törvénymegtartás és a sok jó tett mögött mindig jelen volt az ÉN építése. S most elérkezett a belátás, hogy ezt az ÉNt áldozzuk fel. Beköszön a spirituális dimenzió. Valahogy ekkor hihetetlen súlya lesz az oltárra tett kenyérnek és bornak: talán évtizedekig láttuk, ahogy a pap az oltárra teszi a kenyeret és a bort, s aztán Istentől megáldva szétosztja azt, s ekkor mélységesen azonosulni tudunk vele. A lelki figyelmünk az oltáron csügg: felviszik a kenyeret és a bort, Isten ma is elmondja a Lélekben az áldozati szavait fölöttük, s aztán szétosztásra kerül, az oltárról eltűnik, ahogy mi is életünk végén ebből az életből. A Liturgián az énekek jönnek-mennek, kereszteket vetünk, meghaljunk – ám lelki figyelmünk az áldozaton csügg meghatódottan. Hát ez az élet. Aki meg akarja menteni az ÉNt, elveszíti azt, aki feláldozza, az megnyeri. „Mindenki pap” – mondja Alexander Schmemann atya, a saját életét mindenki áldozati liturgiaként tudja bemutatni.
Tolsztoj az élet feláldozását tartja az emberi érés csúcsának. A „feláldozás” azt jelenti, hogy mindent Isten színe előtt akarunk tenni, a teljes életünket odaadjuk. A tetteink moralitását nemcsak a törvények vagy az evilági javak szabják meg, hanem az élő Isten akarata. A „feláldozás” azt is jelenti, hogy a cselekvő nem az evilági mérce, az „érdemes”, „kifizetődő” szempontjai szerint mérlegel, hanem a szent, az örök szempontjai szerint, ezért tud túlcsordulóan nagyvonalú, feltétlenül irgalmas lenni. Mer veszíteni, nem pereskedik állandóan, tud reménykedni a vesztes helyzetben is. Egyik fontos jele, hogy tudja az ellenséget is szeretni. „A feláldozás” prófétai cselekvés, melyben benne van a valódi veszteség, akár a saját élet tényleges feláldozása is. Mind a kiskorúaknak, mind a munkamániásoknak fontosak azok a szentek, akik az emberi cselekvésnek ezt a legmagasabb, meghökkentő és felszabadító síkját élik eléjük. Amilyen felszabadító és megterhelő a kiskorúság után az érettek pályájára lépni, éppolyan felszabadító, de egyben megsebző is az aktivizmus korszakából a megszentelő korszakba térni.
Tolsztojnak igaza van, amikor leírja ezt a fejlődési ívet – ám azt is sejtjük, hogy itt nem csak egymásutániságról lehet szó, hanem egyszerre megélt síkokról is. Tolsztoj egész életében (már a serdülőkori naplói is tanúskodnak) azért imádkozott, hogy Isten akarata szerint éljen, s ez a fohásza szó szerint a halálos ágyáig tartott. Az embernek egész élete minden pillanatában igaz lehet, hogy ne tegyen rosszat, tegyen jót, s legyen minden cselekvése áldozat.
Papp Miklós
Szíves figyelmetekbe ajánljuk Papp Miklós 777-nél megjelent könyveit, “A Papp válaszol”, és “A Papp újra válaszol” című köteteket.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás