Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa minden vasárnap este lelkiségi írással ajándékoz meg bennünket. Ezúttal is Tolsztoj ad ahhoz inspirációt, hogy tabudöntögető gondolatokat osszon meg velünk.
„Elfelejtettem Istent. Milyen rettenetes dolog megfeledkezni Istenről! Márpedig ez észrevétlenül történik. Az Isten számára végzett ügyeket lassan felváltják az emberek, a dicsőség, majd az önmagunk számára, nyomorult önmagunk számára végzett ügyek. S amikor szembesülsz ezzel az ocsmány nyomorúsággal, szeretnél újra felemelkedni.” (Tolsztoj, Napló 331.)
Most ne azokról töprengjünk, akik keresztelés, elsőáldozás, vagy egyházi esküvő után eltávolodnak Istentől és egyháztól. Töprengjünk magunkról: akik imádkozunk, dolgozunk, az egyház életében részt veszünk – mi is el tudunk feledkezni Istenről. Melyikünk ne tapasztalta volna már, hogy eltávolodott Istentől, elfeledte. Hogyan tud a számunkra fontos Isten elfelejtődni? Tolsztoj önkritikusan leírja: egyre inkább előtérbe nyomulnak az ügyek. Isten ügyei, majd az emberek ügyei, végül a saját ügyeim. S kipipálom: tulajdonképpen ellátom én a családom, nem vagyok én gonosz ember, a jó Isten ügyeiben szorgoskodom, két állásom is van, hát meg sem állok egész nap! Persze, persze: tudok én a Jóistenről, ő is tud a dolgaimról – s mégis el tud felejtődni Isten. Ráadásul ez egy olyan történés, ami nem marad meg csak az istenkapcsolat síkján, hanem ez a „titokzatos felejtés” kiterjed az élet más területeire is, pl. a házasságra, a munkatársaimra, ügyfeleimre, sőt, önmagamra is.
Mondok egy példát. Nincsenek rá szavak, hogy mennyire meg tud döbbenteni, amikor nagyon rendes családokból egyszercsak valami „kósza szerelem” kiszippantja a többgyerekes anyukát vagy apukát. Drámák lavinája indul el, s érthetetlenül állunk a fájó történések fölött. Úgy tűnik, az életükben rendben vannak a dolgok: több éve házasok, szeretik a gyerekeiket, tisztességesen dolgoznak, rendszeresen járnak templomba – és még velük is meg tud történni a dráma. Amikor a házaspárok megosztják a drámájukat, velük sírok és együtt töprengünk: hogyan történhetett meg ez egy ilyen rendes családdal? És sok könny, tépelődés, hosszú beszélgetés alatt jövünk rá arra, amit Tolsztoj megfogalmazott:
ahogy az élő Isten szeretete helyébe az ügyek léptek, úgy a házaspároknál, jó családoknál is meg tud történni, hogy előtérbe tolakodnak az ügyek.
Ki viszi a gyereket edzésre, ki fizeti be a csekket, mi lesz a vacsora, holnap jönnek a nagyszülők… És a házasok ellátják az ügyeket, még ki is pipálják, hogy rendes életet élnek – csak éppen elfelejtik egymást. S ekkor színpadra lép valaki, aki észreveszi a páromban ŐT, megdicséri ŐT (nem az ügyeket), kedves HOZZÁ, beszélget VELE. S beindul egy érthetetlen vonzalom, amit gyorsan szerelemnek neveznek, s képes a rendes házastárs minden ügyet a háta mögé hajítani, mert valaki szereti ŐT.
Arra a nagy igazságra jöttünk rá: az, hogy a „gondoskodom rólad”, nem ugyanaz, mint a „szeretlek TÉGED”! A kereszténységben sokat beszélünk arról, hogy a gondoskodás a szeretet jele: maga Isten is gondviselő, József is gondot viselt Máriára. Pedig a gondoskodás nem egyenlő azzal, hogy szeretlek téged.
Józsefnél sem a gondoskodást kellene kiemelni, hanem a szerelmét Mária iránt: nem akarja, hogy megkövezzék…
Sokat, talán túl sokat beszélünk arról, hogy a gondoskodás, a rend, a munka, az ügyek vitele a szeretet jele. Fontosak, ezek a szerelem „teste”, de hol a lelke? A legrendesebbeknek magukra vonatkozóan is hallaniuk kell: „jaj, ha az egész világot megnyerjük is, de a lelkünk kárt vall – jaj, ha az összes családi-háztartási ügyünk rendben van, csak a házasság, a család lelke kárt vall”. Érdemes rádöbbenni, hogy Krisztus milyen sokszor akarja a rendes embereket felrázni (nem csak a bűnösöket): a rendes farizeust, aki sokat imádkozik és böjtöl, a dolgos embert, aki nagyobb csűröket akar építeni, a tékozló fiú rendes bátyját. Ezek mind rendes emberek, csak nincs szívük.
Nem ülhetünk nyugodtan a babérjainkon, hogy a házasságunk, családunk ügyeit elintéztük, rendben mennek az ügyek, „nem követek én el nagy bűnöket a párom ellen”. Igenis kell időt, figyelmet, érzelmi intelligenciát fordítani arra is, hogy szeretlek TÉGED. Hihetetlen, de meg tud történni: éppen a rendesség, az erkölcsösség, a rendtartás, a gondosság lesz az alibi: „de hát én mindent megtettem, nem én vagyok a hibás, engem csaltak meg”. Igen, minden ügyet megtettél, csak ŐT nem szeretted. Azt kell mondanom: olykor vesszenek az ügyek, a rendrakás, a takarítás, vesszen a garasoskodás, a munkám előre menetele, vesszen a pihenésem – de ne vesszen a házasság lelke. Legyen séta, vacsora, tánc, koncert, gyöngédség, film, wellness, mulatság, közös csönd – csupa-csupa nem hasznos dolog.
Legyenek olyan szeretetgesztusok, amiből megérzi a másik, hogy Ő a fontos, ŐT magát szeretjük.
Istent el tudjuk feledni – az ügyek miatt. És Istennel szemközt megtanuljuk, hogy Őrá figyeljünk elsősorban. Besegíteni Isten ügyeibe, vinni az egyház szolgálatát, részt venni szertartásokon, megtartani a keresztény erkölcsöt – ez még mind nem egyenlő azzal, hogy „szeretlek téged Uram, Istenem”. S ha ezt Istennel szemközt megtanuljuk, érzékenyek maradunk rá, akkor az embertársaink, házastársunk, gyerekeink, testvéreink, munkatársaink, ügyfeleink felé is érzékenyek maradunk. Lám, igazzá válik: Adjátok meg Istennek, ami az Istené: adjátok meg neki a személyes szeretetet – s akkor majd meg fogjátok tudni adni ugyanezt az embereknek is. Így tesz emberségessé az Isten felé forduló szeretet.
Papp Miklós
Szíves figyelmetekbe ajánljuk Papp Miklós 777-nél megjelent könyveit, “A Papp válaszol”, és “A Papp újra válaszol” című köteteket.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás