Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa minden vasárnap este komoly lelkiségi írással ajándékozza meg a 777 olvasóit: ezúttal is Tolsztoj naplója ad ihletet!
„Egyszer, miközben Istenhez imádkoztam, világossá vált számomra, hogy Isten egyértelműen reális lény és szeretet, illetve mindaz, amit én csupán a szélénél tudok megragadni, s szeretet formájában érzékelek. Nem érzés, nem is elvonatkoztatás, hanem reális lény; és ezáltal éreztem meg Őt.” (Tolsztoj, Napló 304.)
Tolsztoj ezen egyszerű sorai mögött hosszú lelki út van. A lelki út első lépcsője ugyanis az, amikor valaki a külső jelekből kezdi el Istent megsejteni. Egy önmagán túlra mutató, külső jel sejteti meg Istent: egy szép naplemente, a csillagos ég végtelensége, egy lenyűgöző műalkotás, vagy éppen egy kedves emberi mosoly, egy tudományos elmélet, vagy talán egy ingyenes, nagyvonalú emberi gesztus. Ez a mindennapi misztika, s már ez az első lépés is csodálatos.
A lelki út második lépcsője az, amikor nem kell valamilyen külső jel, hanem rájövünk: igazából a lelkünk mindig Isten közelében lehet. Sohasem látnánk meg a külső jelek mögött Istent, ha nem lennénk eleve Őnála. A lelki út ezen második lépcsője nem kifelé tekint, hanem befelé: rácsodálkozik arra, hogy az ember lelke, szíve, belső világa mennyire Istenre irányul. A csodálatot nem egy külső jel váltja ki, hanem maga a csodálkozó szív, az Istenre irányulás, a capax Dei. Ekkor kezdjük sejteni, hogy a szubjektivitás az ajtó: a belső világunkba befelé kell fordulni, s ott találkozni Istennel – a külső világ jelenségei csak apropók, jelek, ikonok, nyomok. Aki eljut eddig a második fokig, az nagy felszabadulást érez: mindig és minden körülmény között lehet találkozni Istennel! Loyolai Ignác érezte ezt a felszabadulást: Istennel minden élethelyzetben találkozhatunk, nemcsak a pompás és látványos misztikus élményekben, hanem az egyszerű életben, a szerzetesi cellában, a csinnadrattától mentes mindennapokban is. Aki soha nem utazott el a világ legszebb tájaira, akivel nem nagyon történtek világrengető dolgok, az is a bensőségesség világába fordulva találkozhat Istennel.
Ám „mindig és mindenhol” csak az találkozhat Istennel, akinek a szíve már eleve Őnála van.
Ágoston a Vallomásokban különösen hangsúlyozza, hogy létezik egy belső zenitpont, ahol az istenismeret és az önismeret összeér. Amikor a belső világom zenitpontján vagyok, akkor vagyok teljesen Istennél, s fordítva. Így tehát a lelki élet második fokán egy komoly elmélyülés, belső békesség, töménység jelenik meg, és egy nagyon személyes istenkapcsolat: az én szubjektivitásom ajtaján nekem jelenik meg Isten arca. Komolyan kell tehát vennünk a szubjektivitást, még ha a kereszténységen belül bizonyos irányzatok, némely teológusok gyanúsan méregetik is: persze, hogy a szubjektivitást nem akarjuk összekeverni a posztmodern szubjektivizmusával (ami önkényt, relativizmust jelent), de a szubjektivizmustól való félelmünk miatt a szubjektivitás fontosságát ne dobjuk ki az ablakon. A keresztény szubjektivitás Isten és ember kapcsolatának személyességét, egyedi ajándékszerűségét, átháríthatatlan drámai történését jelenti.
Ám ezek után kezdődik csak igazán egy nehéz lelki küzdelem, ami a lelki út harmadik foka. Meg kell azt küzdeni, hogy a szubjektív belső érzéseink, gondolataink, eszméink még nem Isten. Bár a szubjektivitás az ajtó, de nehogy az ajtót magasztaljuk. Igazi, vérre menő küzdelem ez: Isten a szubjektivitásunk ajtaján „jön”, azaz a gondolatainkon, érzéseinken, inspirációinkon, lelkiismereti hangunkon keresztül jön, s a saját bensőnkben a saját magunktól kell elválasztani az istenit. Tolsztoj itt írja: Isten reális, azaz szubjektivitásunktól különböző, objektív lény. Gigantikus irodalma van annak, hogyan is válasszuk el a saját szubjektivitásunktól (belső hang, gondolat, inspiráció) a reális Istent. Már az is fontos, ha valaki elhamarkodottan nem azonosítja a kettőt („Isten indíttatására robbantottam”, „Isten nekem ezt a morális kihágást megengedi”).
Lelki írók azt javasolják: a bennünk felmerülő gondolatokat, érzéseket, inspirációkat engedjük leülepedni: nem kell kapkodni. A leülepített gondolatokból ki fog emelkedni az az egy-két gondolat, amiről sejtjük, hogy nem tőlünk van. Önmagunk ajtaján át jönnek, de önmagunkon túlról. Van úgy, hogy újszerűek, magunktól sohasem jutott volna eszünkbe megoldásként. Esetleg megszokott életvitelünket felülmúló nívóra inspirálnak spirituális, aszketikus, karitatív, tudományos szinten. De az is lehet, hogy semmi új vagy rendkívüli nem jelentkezik, csak egyszerűen egy gondolatnak, érzésnek mintha súlya lenne a mi kósza belső világunkban. Mintha Isten életünk súlypontjává tenne egy-egy eszmét, sort, gondolatot.
Azt nyugton kijelenthetem: minden belső vizsgálathoz nagyszerű szűrőt jelent a Szentírás, az Egyház hivatalos teológiája, a keresztény erkölcsi alapok.
Abban biztosak lehetünk, hogy Isten nem beszél „kétfelé”: amit az Egyháznak kinyilatkoztatott, ahhoz igazodik a nekem szánt kinyilatkoztatás is. Ezért üdvös dolog a belső küzdelmeinket pappal, teológussal átbeszélni – ahogyan ezt minden nagy misztikus is tette. Akkor nem fogunk abba a csapdába esni, hogy egy „számunkra kényelmes istent”, a „magunk módján”, az igazságokat és erkölcsi szabályokat kiválogatva akarjunk imádni.
Végül a lelki út negyedik foka, amit Tolsztoj egyszerűen fogalmaz meg: „Isten reális és maga a szeretet”. Minden emberi elképzelést felülmúlóan szeretet, minden megérdemeltséget túlcsordulóan megtöltő irgalom, minden intelligens megközelítést elámító módon káprázatos misztérium, az én emberi kis történetemet és a Naprendszerünket is átfogó kozmikus szeretet. Igen, elkezdjük szubjektivitásunk kis ajtaján átpillantva megsejteni Isten „szélét”.
Ez két szempontot vet fel: egyrészt már „Isten szélének” a megtapasztalása is elég ahhoz, hogy sohase váljunk triumfalisztikussá, olyanokká, akik mintha mindig pontosan tudnák, ki az Isten és mit gondol. Már „isten szélének” a megtapasztalása is elég ahhoz, hogy soha ne váljunk gőgössé és önteltté, bármilyen szinten is vagyunk is. Isten ugyanis mindig több, minden értelmet felülmúl, mindig van hová érni. „Isten szélének” a megtapasztalása nem hagy nyugton, tövis lesz a szellemben, növekedésre inspirál, alázatossá és bűnbánóvá tesz. Másrészt „Isten szélének” a megtapasztalása töltsön el békességgel is: ez ugyanis elég. A patrisztikus atyák meggyőződve tanították: Isten mindent átadott, amit csak átadhatott – mindent, amit emberi szívünk és intelligenciánk befogadni képes. Természetesen Istent csak Isten ismerheti teljesen. De amit kapunk már most, és remélhetőleg a színelátáskor, az képes teljesen boldogítani az embert.
Papp Miklós
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás