Vasárnap esténként Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa írásai jelennek meg a 777-en: ezúttal a haragról, megbocsájtásról, a túlzott érzékenységről – és a “kitömjénezésről” olvashatunk!
„Egy ember megbántott, te megharagudtál rá, de – természetesen – türtőztetted magad, nem sértetted meg őt. És mi történik? Szívedben megmarad a harag, s te képtelen vagy ezutón jól viszonyulni ehhez az emberhez. Mintha valami ördög, mely állandóan ott áll lesben szíved ajtajánál, kihasználta volna az alkalmat, mikor haragot éreztél egy ember iránt, s kinyitván ezt az ajtót, besurrant volna a szívedbe, és most ott trónolna, mint szíved ura. Tegnap megtapasztaltam ezt, és nagy erőfeszítéseket kellett tennem: alázatot, gyöngédséget kellet gyakorolnom a megbántó fél irányában, hogy kitömjénezzem szívemből ezt az átokfajzatot.” (Lev Tolsztoj)
Ki ne tapasztalta volna már meg ezt a besurranó neheztelést, amit nagyon nehéz a szívünkből „kitömjénezni”? Valódi önismereti búvárkodásra van szükség, a mélybe szállásra, hogy miért képes ennyire mélyen megszállni minket a megbántottság?
Egyrészt talán túl könnyen azonosítjuk az embert egy-egy tettével. Milyen könnyű rásütni a másikra, hogy rossz, ha láttuk egy-egy bűnét, rossz tettét, hibáját! Valahogy nem kellene engedni, hogy a rész rátelepedjen az egészre, nem kellene elhinnem, hogy az a másik ember csak annyi, amennyit ebben a nehéz léthelyzetben, talán nehéz életszakaszában, itt és most megtapasztaltam belőle. Ő több és még lehet több. Minden redukció embertelen.
Milyen rosszul esik nekünk is, amikor hibáztunk, megbántottunk valakit, s ő azonosított minket ezzel a hibával.
Jóllehet belül tudtuk, hogy most rossz napunk van, kimerültek vagyunk, beteget ápoltunk vagy fajsúlyosabb drámai döntések kavarognak a mélységünkben – belül tudtuk, hogy jobbak vagyunk a kicsúszott szavunknál vagy suta tettünknél, mégsem akartunk magyarázkodni. A barátok tudják egymásról, hogy több a másik, mint egy-egy rossz tette. Ezért is kellene a barátság általános lelkülete a házasságban, a közösségekben, az egyházban, a társadalomban.
Ha mélyen a szívünkbe oson egy megbántottság, annak talán oka lehet az is, hogy nagyon érzékeny szívűek vagyunk. Jó dolog érzékeny szívűnek lenni, sokkal jobb, mint érzéketlen tuskónak – de nagyon nehéz. Jó dolog érzékeny szívűnek lenni, de ezt a talentumot is meg kell dolgozni, hogy az épülésre szolgáljon, s ne pusztítson. Az ember nem bújhat ki a bőréből, nem kell megerőszakolni az alapvető érzékeny természetünket, személyiségünket – de művelni kell. Az érzékeny szívűeknek két feladatuk van: egyrészt megőrizni a szív érzékenységét, mert ez neki és nekünk is jó.
Az érzékeny szívűek hamar megérzik az embertelenséget a versengő, intézményesülő, technokrata, hazug világban. Az érzékeny szív az emberség őrzője. Ám ezt a szívet is meg kell őrizni, hogy érzékenységét valóban prófétai, nagyívű fonalakra fordítsa, s ne pusztuljon bele a napi kisebb-nagyobb megbántásokba.
Az érzékeny szív abban képes tönkre menni, ha nem a nagyobb igazságok felé érzékeny, hanem a napi piti bántások felé.
Nem teljesíti prófétai küldetését az az érzékeny szív, ami gyöngyét a napi sebek, a disznók elé veti. Érzékenynek kell maradni, de azt magasabb szintre tolni, másik síkon annak lenni. Ehhez szükséges az érzékeny szív bejáratához strázsát állítani. Az érzékeny szívűek „kulturálatlanul” azonnal és gyorsan beengednek mindent a szívük ajtaján, valahogy nincs iskolázott, szenvtelen strázsájuk a szívük ajtajánál, hiszen csupaszív emberek. Jó dolog érzékeny szívűnek lenni, de mielőtt bármit is beenged az ember a szívébe, tükröt kellene tartani: ki mondja, és miért mondja? S csak annak a hangját beengedni a szív közepébe, „aki ismer és szeret” (József A.). A Tolsztoj által leírt megbántás talán azért tud túl mélyre osonni az ember érzékeny szívébe, mert nem tanult meg érzékeny szívvel prófétaként élni.
De túlzott érzékenységünk mögött lehet rafináltság is: embertársunk felé talán már rég elkészült az elítélő hozzáállás, s ugrásra készen várjuk, hogy hibázzon. Talán azért kerül mélyre a bántása, mert már korábban helyet adtunk ott neki, lappangó méregként már legbelül csörgedezett, s most került napvilágra a tömény ellenállás. Az ő sértése, bántása, egyetlen tette már csak túlcsorduló csepp volt abban a neheztelésben, amit én duzzasztottam fel akár évek óta. S a másik ilyenkor nem érti, miért ez a heves reakció… Ha egyetlen hiba az egész törését okozza, ha egyetlen rossz szó aránytalan reakciót vált ki, akkor mindig ez a helyzet, s az aránytalanságról én magam is tehetek. Valamiképpen nem kellene felednünk azt gyöngéd pedagógiát, ahogy a gyerekeket neveljük: a jót azonnal és arányosan dicsérni, a rosszra azonnal és arányosan reazálni. Nem két hét múlva. Mindig mondom: az élet meccsét őszintén kell játszani, itt és most őszintén.
Az emberi gyöngeségek mögött azt sem zárhatjuk ki, hogy a gonosz valóban lesben áll szívünk ajtajánál, s emberi hibainkból képes várat építeni – ha hagyjuk. Mindannyian hibázunk, vétünk egymás ellen, megbántjuk egymást – és a barátság általános lelkületében mégis tudnánk ezzel élni. Ám a gonosz felfújja a bolhát, beindítja a negatív gondolatspirált bennünk, a szívünket nehézzé teszi a megbocsátásra, szinte démonian megszáll, emberen aluli indulatokat szít fel bennünk. Van a gonoszságnak egy sötét misztériuma, ami valóban lesben áll, észrevétlenül behálóz, gyöngeségünkben magával sodor. Amikor a Tolsztoj által említett mély törés képes beállni két ember között, akkor ne csak önmagunkat vádoljuk, hanem gyanakvóan méregessük a háttérben surranó gonoszságot is, ami árkot akar ásni közénk. Több van itt munkában, mint egyszerű emberi gyöngeségek.
Nem fordulhatunk be az önmarcangolás és a másik marcangolásának kíméletlen zsákutcájába.
Hogyan szabaduljunk? Tolsztoj jól csinálta: először is viselkedni kell. A viselkedésterápia lényege, hogy kontrollálom a szavaimat és a gesztusaimat, nem engedem, hogy elragadjon az indulat, nem engedem, hogy a támadó vagy menekülő ösztön diktáljon. Megbántottságom ellenére, támadó vagy menekülő ösztöneim ellenére is, itt és most viselkedni akarok feléd, keresem az őszinte és arányos reakciót. Aztán Tolsztoj „alázatot és gyöngédséget” keresett: alázat ahhoz kell, hogy beismerjük a saját gyöngeségünket, bűnösségünket, mi sem vagyunk hibátlanok. Gyöngédség pedig ahhoz kell, hogy empatikusan, érzékenyen, intelligensen körül járjuk az élethelyzetet. Ilyenkor megpróbálunk belépni a másik élethelyzetébe (belegondolni életébe, családjába, életfejlődési szakaszába), keressük az enyhítő okokat (történelmi helyzet, családi nehézségek, magánéleti keresztek), rangsoroljuk az értékek hierarchiájában ezen sértetteség helyét (talán bolhából csinálok elefántot), s nem utolsó sorban a saját helyzetünkre is reflektálunk: mi magunk hogyan tehettünk arról, hogy ilyen esemény történt? Szeretném hangsúlyozni: ez az „alázatos és gyöngéd” mérlegelés nem csak érzelmi ráhangolódás, hanem nagyon komoly intellektuális munka, sokoldalú körül járás, komplex mérlegelés magas zenitpontról. Ennek a végeredménye lesz a valódi találkozás, a reális reakció. Ha megbántottságomban angyalnak hiszem magam, s a másikat démonizálom, akkor sohasem tudunk reális síkon találkozni. Az angyal és az ördög nem tud együttműködni. Önmagamat sem engedem angyali önhittségbe, s a másikat sem engedem démonizálni. Megsebzett és megváltott útitársai vagyunk egymásnak.
S végül Tolsztoj megemlíti, hogy igyekezett „kitömjénezni” az átokfajzatot. Nem haragudni a másikra, főleg, ha jogos lenne a harag, csak önerőből nem lehet. Kell Isten segítsége. A gyöngeség és a bűn szabta árkokat nem lehet megszüntetni pusztán emberi jóindulattal, pozitív érzelmekkel, humanista pszichológiával – bármilyen drága kincsek is ezek. Kell a „kitömjénezés”. Aki volt már görögkatolikus szertartáson, tudja, hogy sokat tömjénezünk. A tömjén csak Istennek jár, ezért először az oltárt és a szentképeket, az ikonokat tömjénezzük meg – ám ezek után minden jelenlévőt. Minden jelenlévőben van isteni szikra, mindenki Isten ikonja. Jár mindenkinek egy kis tömjén. S ez olyan jól esik! Egyrészt tényleg nem engedi a másikat démonizálni, hiszen őt is megtömjénezik, másrészt a tömjént belélegezve valóban betölt és felemel a szent. Ahogy a tömjén finom illata Isten felé száll, úgy akarnak a belső gondolataink, érzelmeink, az egész életünk is Isten felé orientálódni. Jó dolog sokszor szertartásra menni, s engedni, hogy a jó „megtömjéneződjék” bennünk, a rossz pedig „kitömjéneződjék” belőlünk.
Papp Miklós
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás