Meggyőződésem, hogy mindannyiunknak van az életben valami helye, amelyet Isten kitalált, amely a legjobban illene hozzánk – mondta el a 777-nek adott interjújában Nagy Bálint jezsuita atya, akinek most jelent meg első könyve, a Dönts együtt Istennel. A fiatalok nyelvén is jól értő Nagy Bálinttal beszélgettünk a könyv céljairól, az önismeret fontosságáról, a hit megtartásáról a válságok korában. Megtudhattuk azt is, őt hogyan találta meg Isten, és mi vezette el a jezsuitákhoz. Mint mondta, a paphiány csak a jéghegy csúcsa, ennél sokkal mélyebben húzódó problémák vannak, amelyekből Isten felé kell fordulnunk, hogy megtaláljuk a megoldást.
Nemrég megjelent az első könyved Dönts együtt Istennel! címmel. Mi motivált arra, hogy megírd?
Ezzel foglalkozom, hét éve vagyok jezsuita hivatásgondozó. Nagyon sok beszélgetésen vagyok túl azzal kapcsolatban, hogyan döntsön jól egy fiatal, aki a hivatását keresi. Mondhatni ebben élek: átlagosan naponta legalább egy, de van, hogy hat beszélgetésem is van ebben a témában. Nem győzök hálás lenni az emberek bizalmáért és kereséséért, amibe beavattak Lelkivezető vagyok, így sokat foglalkozom azzal is, hogyan lehet az Isten jelenlétében élni, Vele együtt lépni. Erről szól ez a könyv. A budapesti Sapientia Főiskolán van egy Iránytű nevű hivatástisztázó műhelyünk, és az ottani team társaim már régen noszogatnak, hogy írjak könyvet arról, hogyan érdemes dönteni. Szóval nyomásra született meg a könyv. (nevet)
Számomra egyből feltűnt a könyvedben, hogy kimondottan gyakorlatorientált. Például vannak kérdések a fejezetek végén, amelyeket át lehet beszélni csoportban, hittanórán, bárhol. Te eleve gyakorlatorientált ember vagy, vagy inkább ez egy igény, amit látsz a fiatalokban, hogy erre vágynak? Arra, hogy kézzelfogható és a mindennapi életben alkalmazható vezetést kapjanak.
Ez alapvetően onnan jön, hogy tudom: amikor jó döntés meghozataláról van szó, az nem könnyű, nehéz nagyobb döntéseket meghozni. Főleg, hogyha élethivatás témájáról van szó, mert akkor az egész életünket érinti. A jó döntés témája tehát nem egy olyan kérdés, amelyet külső szempontok, vagy pusztán elméleti alapon meg lehet válaszolni. A gyakorlatnak azért van fontos szerepe, mert egy gyakorlatba bele kell lépni. Hogyha szeretnél jól dönteni, akkor lépned kell egyet, tapasztalni fogsz.
Nagyon más az Istenről gondolkozni, vagy közvetlenül Vele az életünkről beszélgetni – ez utóbbi az, amikor tényleg kapcsolódunk Hozzá. Ez a jezsuita lelkiségi hagyományból is jön, hogy ennyire gyakorlatiasan közelítem meg a témát. De azt is látom, hogy az Istennel való találkozás nem egy elvont elméleti dolog, hanem mindig tapasztalati esemény. A kegyelem mindig konkrét.
Fotó: Bodnár Patrícia
Szerinted hogy érdemes olvasni a könyvet: egyedül vagy csoportban? Könnyebb másokkal beszélgetni ezekről a témákról, akár a lelkivezetőnkkel megosztani a kételyeinket?
Itt talán nem kell vagy-vagyban gondolkoznunk. Amikor a hivatásodat keresed, akkor megpróbálsz mindent megmozgatni, hogy segítséget kapj, hogy tisztán lásd, merre kell tovább lépned. Egyedül mintha ma nehezen olvasnánk hosszabb szövegeket. Nem könnyű figyelmesen olvasni. Nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon dolgozni kell azon, hogy nyugodtan, ízlelve végig bírjunk olvasni egy mélyebb tartalmat. Gondolkodtam ezért, vajon hány oldal legyen egy fejezet, hogy jól olvasható legyen. Igyekeztem minél rövidebben, minél érthetőbben fogalmazni. Talán is segítség lehet ebben a kis könyvben, hogy kiemeltem nagyobb betűkkel a lényeget, hátha valaki kinyitja, és csak azokat a részeket van lehetősége elolvasni – már az is nagyon jó.
Valóban nem egy ijesztően vastag könyv.
Igen, könnyen forgatható, átlátható, praktikus kis könyv lett. Nagyon hálás vagyok a Jezsuita Kiadónak és mindazoknak, akik ebben segítettek.
Azt gondolom, hogy érdemes egyedül is átrágni magad a könyvön, a témák szintjén is és a gyakorlatok szintjén is. Ugyanakkor, ha tudsz beszélni róla a lelkivezetőddel, közösségeddel, barátaiddal – segíteni fog jobban érteni, hogy mi is zajlik benned valójában. Mindkettő fontosnak tűnik: az egyéni elmélyült olvasás, a téma átgondolása, de ugyanakkor megéri nem egyedül maradni egy jó döntés előtt, hanem keresni egy olyan embert, akiben tényleg megbízol, és vele beszélgetni mindarról amit látsz, és visszajelzést kérni saját magadra. Ezek mind hozzátesznek, hogy tisztábban láss, és meg tudd tenni a következő lépést.
A könyvet lehet bármilyen döntésnél használni? Ha mondjuk egy magánéleti döntésről, párválasztásról, vagy épp arról van szó, kimenjek-e külföldre vagy maradjak itthon? Vagy ez speciálisan csak a hivatás döntéséről szól?
Ez nagyon jó kérdés, mert több rétege van: igen, lehet bármilyen döntés előtt használni, de valahol mégsem minden döntésnél. Mindjárt elmondom, miért. A kulcskérdés az, hogyan döntünk az Istennel együtt? Akarsz-e Vele élni és Vele együtt döntést hozni? Nem minden döntésünket hozzuk meg Istennel együtt egyébként. Nem biztos, hogy imatéma mondjuk az, hogy mit vacsorázz ma este. Ez elég groteszk lenne, ha ezen kéne szorongani, hogy „atyavilág, akkor most kimenjek sétálni, vagy ne?”, és akkor előtte leülök imádkozni. Nagyobb döntésekről van szó.
A másik, hogy nem is mindenről akarunk döntést hozni. Egészen konkrétan a bűnről nem szeretnénk nagy megfontolásokat végezni, hanem ha csak lehetséges, akkor mi nem akarunk bűnt elkövetni. Például nem akarunk megcsalni valakit, vagy elválni a házastársunktól, vagy mi nem akarunk rosszat okozni másoknak, stb. A bűnökről tehát nem szükséges nagy megfontolásokat tennünk. Lehet persze, hogy el fogunk botlani majd az úton, lehet, hogy fogunk bűnt elkövetni, de amennyire lehetséges, mi nem akarunk a bűn mellett dönteni. A mi keresztény életünk alapdöntése, hogy Istennel együtt akarjuk élni életünket, és csak ebbe az irányba keressük életünk jó döntéseit.
Fotó: Bodnár Patrícia
Inkább arra vonatkozott a kérdés, hogy több életterületen is érdemes-e kézbe venni a könyved, mielőtt meghozzuk a döntést?
Igen, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy Isten merre vezet. Melyik munkahelyre menjek? Melyik egyetemre kéne járnom? Mi az én helyem az életben? Kit vegyek el feleségül? Melyik közösségbe menjek? Hogyan adjam oda az életemet mások szolgálatára? – ezek mind nagyon fontos kérdések, amelyekben jól használható lesz ez a könyv.
Nekem az az alaptézisem, hogy mindenkinek van hivatása. Mindnyájunknak van valami helye az életben, amelyet Isten kitalált, amely a legjobban illene hozzánk. Ezt magunk között hivatásbarát kultúrának nevezzük, amely minden jezsuita szolgálatunkat szeretné egyre mélyebben áthatni. Megnyitottuk a rendházunkat is azzal a céllal, hogy segítsük azokat a fiatalokat a hivatástisztázásban, akikben felmerült a papság, az apostoli életforma gondolata. Tizenkét szobát nyitottunk most meg számukra, 18-30 év közöttieknek, hogy velünk élhetnek, imádkozhatnak, kereshetnek egy évig. Vannak pár alap-feltétel, hogy kiket tudunk fölvenni, olyan srácokat várunk, akik nyitottak, és akik készek úgy élni egy évig, ahogy mi. És hogy ebből az évből majd mi születik, azt egyikünk sem tudja előre, de vállalják, hogy egész szívvel beleállnak abba, hogy az Isten jelenlétét és akaratát keresik velünk együtt.
Gondolom egy intenzív év vár ezekre a fiúkra, akik felvételt nyernek hozzátok a rendházba.
Ha őszintén éljük az életünket, az valahol mindig intenzív, persze! (mosolyog) Most ősztől a 13. évfolyamot hirdettük meg. Eddig a Montserrat hivatástisztázó évünket negyvenketten végezték el, és összesen tizennyolcan döntöttek a szerzetesi, papi élet mellett. A többiek pedig a legtöbben már házasok, valakinek már gyermeke is született azóta. Szóval nagyjából bő egyharmada a jelentkezőknek választotta a papi, szerzetesi hivatást. Ezt fontos tudni azoknak, akik fontolgatják, hogy eljönnek a Montserrat évre, mert nem jelent egy életre szóló elköteleződést maga a jelentkezés, pont az a lényeg, hogy közösségben és szabadon rá lehessen jönni, hogy vajon neki való-e neki a papi hivatás, az apostoli életforma az Egyházban, vagy sem.
Egyébként igaz, amit gyakran hallunk, hogy mennyivel kevesebben akarnak papok lenni? Hogy látod?
Számszerűen lehet, hogy így van, igen. De ha ettől most depressziósak leszünk, az nem segíti a jövőt. Amin olyan jó lenne gondolkozni együtt, hogy mihez képest kevesebb a papi hivatás. Látnunk kell, hogy most sok százezerrel kevesebb ember jár a katolikusok közül heti rendszerességgel templomba. Szerintem bátran lépjünk hátra, és kérdezzük meg: vannak-e még imádkozó emberek, családok? Mi imádkozunk-e? Mennyi a jó házasság ma, ahol a házastársak szeretik egymást, és Isten jelenlétének tapasztalatában élnek?
Én nem azt látom, hogy a paphiány a legnagyobb kérdés ma – persze az is – hanem a hívő emberek élete, az egyházi közösségeink élete. Hol vagyunk, akik imádkozunk, hol vagyunk, akik az Istent keressük? Élünk-e Isten jelenlétének közelségéből és öröméből? Láthatóak-e, források-e számunkra ezek a családok, ezek a közösségek? Amint találunk ilyen embereket és közösségeket, amint közel kerülünk a forráshoz kérdéseinkre választ kapunk: van jövő, van élet, van iránya az életünknek!
Valószínűleg paphiány van, persze. De férjhiány nincs? Hívő férfiak hiánya nincs? Szerintem abszolút van. Ez egy óriási téma. Ma Magyarországon sokkal kevesebb a hívő katolikus férfi, mint a nő, és innentől kezdve párt találni sem lesz egyszerű, főleg, ha a tiédhez hasonló lelkiségű és intellektusú emberre vágysz társként, akivel majd egy irányba tudtok nézni és haladni.
Tehát szerinted a paphiány csak a jéghegy csúcsa.
Igen, a probléma mintha mélyebben lenne, és abból születik majd paphiány. De születik férjhiány is, érted? Vagy férfihiány. Vagy apahiány. Vagy éppen anyahiány – nem akartam ezt a férfiakra kihegyezni, de én közöttük mozgok, velük beszélgetek a legtöbbet.
Fotó: Bodnár Patrícia
A jezsuiták nemrég indult YouTube-csatornája, a Montserrat évadzáró adásában mondtad, hogy lényegében azt keressük, hogy merünk-e azok lenni, akik eleve vagyunk? Hogy lehet ezt az önazonosságot, a bennünk lévő kincseket megtalálni?
Az igazi önismeret mindig egy szerető kapcsolatban történik. Hogy rátalálj, hogy ki vagy te, merned és gyakorolnod kell kapcsolódni valaki máshoz, más emberekhez és az Istenhez. A legrövidebb út ahhoz, hogy lássam, ki vagyok én, hogy legyen egyenes gerincem, hogy merjek szembenézni önmagammal – ezek mind egy szerető tekintetben történnek.
Éppen ezért a legnagyobb szolgálat, amit mi, jezsuiták tudunk tenni, az az, hogy tereket és eszközöket adunk a hozzánk forduló fiatalok és idősek számára, hogy a templomainkban, lelkigyakorlatainkon, iskoláinkban, de minden intellektuális munkánkon keresztül is odasegítünk az imádság és a csönd teréhez az embereket, hogy találkozzanak az élő Istennel, akinek a szerető tekintetét megtapasztalva eljuthassanak ahhoz, aki tényleg ők, és amit Istennel együtt másokért tehetnek majd. Én magam nem nagyon látok más irányt. Ebből az isteni közelségből születik meg a jó házasság, a család, a papság, bármilyen hivatás, a másokért való élet.
A megtérésedről először úgy akartam kérdezni, hogyan találtál rá Istenre, aztán rájöttem, lehet, hogy jobb úgy feltenni ezt a kérdést, hogy hogyan talált rád Isten?
Az első, aki eszembe jut, akin keresztül Isten rám talált, az a nagypapám. Ő orosz hadifogságban volt fiatalon, egy vasárnapi misére menet fogták el itt Budapesten, és amikor a fogság éveit túlélte, akkor elhatározta, hogy minden nap imádkozik hálából egy órát. Én ezt már gyerekként láttam, hogy a nagyapám valóban minden nap elvonult a szobájába, és az az óra szent idő volt számára. Az ő hite, a szüleim, családom hite és imádsága biztos, hogy része volt az Istennel való találkozásomnak.
A másik meghatározó tényező, hogy tízéves koromban elköltöztünk a családdal a Mária utcai Jézus Szíve Jezsuita Templom mellé, és minden nap láttam ott a jezsuitákat imádkozni, szolgálni. Nekem nagyon vonzó volt, ahogy ők éltek. Azt láttam rajtuk, hogy lehet egészen Istennek szentelt életet élni úgy, hogy közben normális maradsz. Példák voltak számomra, hogy nem kell fönnakadt szemmel, szenteskedve élni ahhoz, hogy az Istenhez közel legyél, hanem lehet egészen önmagadnak lenni, úgy, hogy egészen az Istené vagy. Később a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba jártam Esztergomban, és ott is olyan emberek vettek körül, akiknek tényleg nagyon sokat köszönhetek.
Így keresett engem Isten: nagyapámon, családomon keresztül, hiteles szerzeteseken keresztül, a csöndben, a kápolnában. Gimnazistaként sokszor bejöttek hozzám az osztálytársaim, leültek az ágyamra, és beszéltek magukról. És mintha ez is a része lenne a hivatásomnak, hogy az emberek az én életem terében újra és újra otthon vannak, bekopognak, belépnek, el merik mondani azt, ami őket foglalkoztatja, megbíznak bennem. Hát így kezdődött. Tizennyolc évesen léptem be a jezsuitákhoz, huszonöt évvel ezelőtt.
A jezsuitákkal kapcsolatban mi győzött meg? Azon kívül, hogy ezek szerint láttad őket sokszor a Mária utcában.
Ez nem pontszerű nekem. Én még mindig úton vagyok ahhoz, hogy jó jezsuitává váljak. Pedig már öreg vagyok. (nevet)
Tehát folyamatban van még most is?
Mindenképpen. Hogy mit jelent Jézus társának lenni, azt nem tudod egyedül soha. Hasonlóan talán, hogy mit jelent házasnak lenni vagy feleségnek/férjnek lenni, azt elméletben lehet hogy tudod, de valójában mindig a konkrét elkötelezett kapcsolatban fogod érzékelni. És ahogy haladunk előre az életben, mindig jönnek új és új témák. Eljön az idő, amikor majd nagyszülő leszel: mit jelent annak lenni? Az ott derül majd ki. Az identitásunk soha nem zárul le. Mi nem egy pontszerű, nem egy megmerevedett dolog vagyunk, hanem kapcsolatban élünk, egy folyamatban vagyunk, formálódunk és haladunk. Az identitásunk naponta épül. Leültem ma imádkozni, vagy nem? Jézus társa vagyok az életem eseményeiben? Felé fordulok a kérdéseimmel, vagy valamiért most nem? Érdekelnek az Ő érzései, az Ő vágyai? Remélem, hogy egyre inkább jezsuitává, egyre inkább Jézus társává válhatok életem folyamán.
Volt, hogy azt érezted, rosszul döntöttél, hogy beléptél a jezsuitákhoz? Azért is kérdezem, mert szerintem sokakban felmerülhet, hogy mi van, hogyha döntöttem valahogy, de utána megbánom azt a döntést.
Ezért nem mindegy, hogy döntünk. A személyes tapasztalatom az, hogy nem bántam meg. Ezt nagyon nyugodtan ki tudom mondani. Hogy megszenvedtem-e érte, megküzdöttem-e a hivatásomért? Igen, többször is. Mi hatan léptünk be 1997-ben a jezsuita rendbe, de csak én maradtam. Néha felmerül kérdésként bennem, hogy miért pont én maradtam meg, hiszen nálam jobb, tehetségesebb emberek is kiléptek. Titok ez. Voltak persze nekem is olyan szakaszok, amikor azt éreztem: nem értem, fáj, szétszakadok, belehalok. Az segített ezekben az időkben, hogy őszinte maradtam magamhoz is, az elöljáróimhoz is, meg az Istenhez is. Az őszinteség tényleg nagy segítség!
Fotó: Bodnár Patrícia
Most – sokan így fogalmaznak – a válságok korát éljük. Világjárvány, háború, infláció, egyre súlyosbodó gazdasági válság, aszályok, globális felmelegedés, és még sorolhatnánk. Mi az, ami ezek közepette meg tud tartani a hitben, a békességben?
Én is azt érzékelem, hogy nehéz időszak van. Nem látunk előre, és ez az, ami igazán nehéz, hogy minden bizonytalan. Az is kiszolgáltatottá tesz szerintem, hogy nemcsak a külső keretek, a rendszerek inognak, hanem belső keretek sincsenek. Amikor nem tudod, hogy ki vagy, akkor nehéz kitartani. Akinek van hite, annak egy kicsit könnyebb, mert akkor van kapaszkodó. De az emberek többségének nincs, és nekik ez baromi nehéz időszak. Nincs kapaszkodójuk, nincs kihez fordulni, nincs közösségük.
2018-ban, a Nők Lapjában – igen, ritkán, de én is belelapozok, és ez fontos cikk volt – megjelent az első magyar hálakutatás tanulságairól egy nagyon jó írás. Ez egy hathetes felmérés volt, amelyet hajléktalanokkal végeztek el, tehát olyanokkal, akik kiszolgáltatott körülmények között élnek. A kutatás során arra kérték őket, hogy minden nap írjanak föl három dolgot, amiért hálásak aznap. Ennyi. Ez lehetett pici dolog is. Elkezdték ezeket nap mint nap írni, és két héten belül életminőségi változást lehetett mérni náluk, a megélt jóllétüket illetően.
Úgy tűnik, nehéz idők jönnek, ez a helyzet. Ezt fogod a hírekben hallani, és ha erre irányul a figyelmed folyamatosan, akkor ne csodálkozz, hogy levert, csüggedt leszel. Itt jön a képbe az Istenre irányult tekintetünk: ha Rá figyelünk, ha Vele foglalkozunk, máris más színben látunk mindent. Hiszen mideközben Isten tevékeny közöttünk, és a valóság az, hogy nem csak a nehézségek vesznek körül minket, hanem nap mint nap ott van az élet csodája körülöttünk, bennünk, kapcsolatainkban. Fontos és jó keresnünk és látnunk mindezt.
Ezt a gyakorlatban hogy tudjuk megvalósítani?
Ami segít, az az, hogy keressük az Isten jelenlétét, és a hálának ebben óriási szerepe van. Van-e valami, amit meg tudsz köszönni ma őszintén? Történt-e veled ma valami, amiben az Isten jelenlétét, közeledését érzékelni tudtad? Az a reményünk, hogy egy nehezebb időszakban is figyelhetsz arra, hol van a szeretet az életedben, miért, kiért lehetsz hálás: így jobban fogod látni a valóságot.
Sok minden persze nem rajtunk múlik, törékeny lények vagyunk. Sok olyan élethelyzet vesz körül minket, amelyekben megmutatkozik emberi kiszolgáltatottságunk. Tényleg szükségünk van Istenre, és erre a mostani krízisek csak még inkább rávilágítanak.
A 777 olvasói nagyon szeretik a lelkiségi tartalmaid, például a Montserrat jezsuita vlog szemléit. Mit üzennél nekik most, milyen útravalót adnál?
Isten él, jelen van és tevékeny közöttünk, még akkor is, ha nem nevezzük mindig nevén ezt az isteni jelenlétet. Ő keres téged. Istenhez való kapcsolódásunk nagy biztonságot és távlatot ad. Az Istennel való kapcsolódás lehetséges. Te is keresheted azt, aki már keres téged. Isten vágyik találkozni veled, vágyik arra, hogy jól legyél, hogy kapcsolódjatok egymáshoz, hogy szeretni és gondoskodni tudjon rólad. Ahogy említettem, a hála az egyik legjobb gyakorlat arra, hogy lássuk, ahol Ő velünk van. Keressük minden nap, hogy mik Isten jelenlétének és közeledésének a nyomai bennünk! Ezek a nyomok mind Felé és a kapcsolathoz vezetnek.
Szilágyi Anna
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás