Nagy örömmel tudatjuk a 777 olvasóival, hogy ezentúl Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa visszatér hozzánk. Terveink szerint minden vasárnap megajándékoz bennünket egy-egy mély lelkiségi írással. Ezek igazi felüdülések, komoly olvasmányok, mély tartalommal és nagy igazsággal: jó olvasást és a szívig elérő gondolatokat kívánunk szeretettel!
„Nem arra kell törekedni, hogy jót cselekedjünk, hanem hogy jók legyünk; nem arra kell törekedni, hogy világítsunk, hanem hogy tiszták
legyünk. Az ember egy gyémántot hordoz magában, amelynek prizmáját vagy megtisztítja vagy nem tisztítja meg. Amilyen mértékben tiszta ez a gyémánt, olyan mértékben tud átvilágítani rajta a fény és Isten, fényt sugározva önmaga és mások számára. Ennélfogva az embernek belül nem az a feladata, hogy jót cselekedjen, hogy az embereknek világítson, hanem hogy megtisztítsa önmagát. Az embereknek nyújtott fény és jó – a megtisztulás feltétlen velejárói.” Lev Tolsztoj – Napló 262.
A fiatalos tenni akarás beleveti magát a jótettekbe: dolgozni, családot alapítani, a közjóért szolgálni, jótékonykodni! Az iskolapad és a szülők gyámsága után a fiatal felnőtt cselekvőt elbűvöli a saját jótetteinek a hatóköre és hatékonysága. Jót tenni jó! A világ is állandóan rászorul a jótettekre, mindig van mit tenni, s látva a jótettek termését, a cselekvő szívét is örömmámor tölti el. Ennek következménye egy mélység nélküli aktivizmus lehet, ezer és ezer jótett, melyek könnyen válnak felszínessé és mennyiségivé, s aztán könnyen vezetnek kiégéshez. Szent Pál is figyelmezteti magát: nehogy az evangélium aktív hirdetése közben az ő saját szíve elkárhozzon…
Ahogy a jó bornak ülepedni és tisztulni kell, az emberi jóságnak is. Kicsit idősödve a cselekvő már nem ront neki a világnak megszállott aktivizmussal, hanem befelé fordul, a saját szíve, gondolatai, érzülete tisztaságán akar dolgozni, hogy ne sok ezer felületes jótett áramoljon ki belőle, hanem majd szíve érett jóságának igazán mélyreható, jövőformáló ereje is. Nem mindent akar tenni, hanem komolyan tartalmasat. Ám a sok jó tettünk előtt a legfontosabb önmagunkat jóvá tenni.
Nem egyszerűen jót tenni, hanem jóvá válni, jónak lenni.
Nem kisebb küzdelem! Lev Tolsztoj élete első felében tehetős grófként sokat segített a rábízottjain: iskolát alapított, jótékonykodott, földet adott bérbe, életpályákat segített. Aztán idősödve a belső világa felé fordult, s rengeteget küzdött a belső világa tisztaságáért. Nagy küzdelme máig világít – túl a korabeli parasztjain, tanítványain, egészen a mai olvasókig. A jóságossá tett szív távolabbra hat, mint a korban, a korabelieknek tett sok jó cselekvés. Jézus tiszta szíve távolabb hat, mint a sok korabeli gyógyítása, csodája. Tolsztoj is erre érzett rá: ne az időbeli kihívásoknak tegyünk sok jót, hanem az örök jóságot engedjük be a szívünkbe, hogy a szívet gyémánttá tegye, mely aztán a maradandó, az örök jóságot sugározza.
Ha az ember a szívét átadja Istennek, akkor maga Isten fogja megtisztítani azt. Már nem egyszerűen morálisan küzdünk a bűneink ellen, hanem maga Isten égeti ki belőlünk a bűnt. Az Istennek lefoglalt szív képtelen a rosszra, magától jó, valahogy nem viszi rá a lélek, hogy rosszat tegyen. Ha Isten szent jelenlétében megtisztul a szívünk, akkor Isten jósága fog átsugározni rajta. Akkor már nem aktivista jó cselekedeteink lesznek, nem valamit adunk a másiknak, hanem Isten személyes jóságát és jelenlétét közvetítjük. A fentről való jóságot. A hívő nem egyszerűen karitász-jótékonykodó akar lenni, hanem Jézus Krisztus embere. Nagy kísértés az intézményesülő egyházban, hogy iskolát alapítunk, szociális otthont tartunk fenn, karitászt üzemeltetünk, kultúrprogramokat szervezünk – s megilletődünk a saját jótetteink fölött. Nagy kísértés, hogy kipipáljuk a sok-sok jótettünket, mintha az mentesítene a szív belső megszentelésétől. Nagyon meg kell becsülnünk a gyémántszívűeket.
Ha tehát megfontoljuk, hogy melyik az első: a jó szív vagy a sok jótett, egyértelműen a belső szívre tesszük a hangsúlyt. Az embernek a fizikai sík előtt van egy meta-fizikai többlete. A szívből törnek elő a jó, de a rossz tettek is. Krisztus is bátran rúgta fel a külső tisztasági szabályokat a szív tisztaságáért. Tudományosan úgy mondanánk: a szív (lelkiismeret) transzcendens alapdöntése az első, s majd abból fakadnak történelmi-kategoriális jó tettek. Előbb Istennél lenni, aztán jót tenni. Ám mégsem egyszerűen vagy-vagy helyzetről van szó, még ha valljuk is a belső, szubjektív világ elsőbbségét: a valóságban ugyanis a szív jósága és a jótetteink között állandó oda-vissza hatás működik.
Fotó: Dreamstime
Mereven nem lehet szétválasztani a két világot, kerülni akarjuk a végleteket. Végletes, ha valaki azt hiszi, hogy csak a külső jótettekkel kell törődni – s a belső világot lehet hanyagolni. Az ember nem lehet szívtelen aktivista: tartósan nem tud kedves lenni, beteget ápolni, türelmesen elviselni nehézségeket, nem tud mindig csak adni. Aki így gondolja, az hamar ki fog égni a külső aktivizmusában, s belső világ rendetlensége majd rátöri az ajtót. Minden szolgáló szerzetesrendben lecsapódott az a tapasztalat, hogy tartósan nem lehet csak kifelé szolgálni, bármennyire is fontosak a szegények, betegek, kisiskolások – kell időt szakítani a belső világra is. Teréz anya kőkeményen bezárta heti egy napra a kolostor ajtaját a szükséget szenvedők előtt: a szolgáló nővérek nem önfeláldozó gépek, nem eszközök Isten üdvtervében, hanem kell törődniük a szívükkel, az imádságukkal, a spiritualitásukkal.
A szerzetesrendek évszázados bölcsessége még nem csapódott le az ipari társadalom mohó dolgozóira és dolgoztatóira, ezért van annyi fáradt, kiégett, függő ember.
Ugyanakkor kerülni akarjuk a másik végletet is: nem elég köldöknéző passzivitásban csak a belső világgal szöszmötölni, miközben emberi drámák zajlanak körülöttünk. Még a sivatagi remeték is törődtek a városlakók életügyeivel, a remeteélet sem akar elszakadni és meddővé válni, hanem akar tanácsot adni, közbenjárni, imádkozni velük és értük. A szentté avatott Paisziosz atya bármennyire fárasztónak találta az őt felkereső városlakók gondjait, mégis a szívén viselte őket. A legszorosabb Krisztus-követés nem akar csak a maga belső világával foglalkozni, s nem akarja feledni azt a világot, amit az Atya úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta érte. A gyémánttá vált szív szeretni akarja a világot, az Atya szeretetével. Ráadásul azt is naivitásnak tartjuk, hogy a szív belső tisztasága független lenne a külső tettektől, mintha a szív tisztaságát absztrakt módon meg lehetne óvni eltekintve a testiségtől, a történelmiségtől, a szociális kapcsolatainktól.
Az ember egyszerre belső szubjektum és világban élő lény. A lélekkel is rendelkező ember nem azonos a külső tetteivel, sokkal több azoknál, azok már csak következmények. Ugyanakkor az ember a történelemben is él: testben, másokkal együtt. Az ember sohasem annyira szellemi, hogy megfeledkezhetne ezekről. Én inkább oda-vissza hatásról beszélnék. Valóban, a jó belső világból származnak a jótettek: Krisztus állandóan a belső tisztaságra, a szív jóságára teszi a hangsúlyt, mert onnan törnek elő a jó ill. gonosz tettek. Minden filozófia, világvallás tudja, hogy a belső világból fakadnak a tettek. Ám a jótetteknek van egy visszahatása, amit szintén nem szabad semmibe venni: a sok jótett, az öröm, a hála, az együttes küzdelem tisztítóan vissza is hat a belső világra (ahogy sok bűnös tett is fokozza a belső elsötétedést). Nem vagy-vagyról van szó, hanem inkább spirális egymásra hatásról.
Aki kicsit belefáradt a jótettekbe, forduljon a belső világa felé, s akinek elfáradt a belső világa, kezdjen el sok jót tenni.
A depresszió, életuntság, szeretetlenség ellen sokszor a legjobb gyógyszer, ha elkezdünk aktívan adni – s majd kapunk vissza.
Az evangéliumból ismerjük a testvérpárt: Máriát és Mártát. Mária passzivitása (ahogy odaül Krisztus lábaihoz és hallgatja őt) és Márta aktivitása (ahogy aktívan szolgál) valójában nem ellentétek. Mindkettő bennünk van, mindkettő mi magunk vagyunk. Krisztus szerint a jobbik részt Mária választotta, akinek aztán majd ugyanúgy szorgoskodnia, szolgálnia kell, mint Mártának. Tolsztoj idézett bekezdése is ezt mutatja: a gyémántszívűek belső megtisztulása sohasem akar magának maradni, hanem ezer módon kisugárzik másokra. Milyen érdekes, József Attila is arról ír: „A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá” (József Attila c. vers). Tolsztoj szerint is gyémánt van mindenki szívében. Mindenki képes szeretni, mindenkiben van isteni kincs, mindenki máshogy képes befogni Isten világosságát, s sajátos prizmaként világítani. Mindannyiunk élethivatása ugyanaz:
a Krisztusban közénk lépett világosságot a saját szívünkbe fogadni, és a saját élethelyzetünkben prizmaként világítani.
A világ legkeményebb anyagát, a gyémántot, ugyan mivel csiszolják? Egy másik kemény gyémánttal. A szív csiszolásához egy másik szív kell. A szív gyémántságának csiszolásához éppen nem keménység kell, hanem Isten szíve, az ő lágy szellője, ami képes átfújni a szívünkön, és betölteni elmondhatatlan jó érzéssel, vigasszal, tulajdonképpen Önmagával.
Papp Miklós
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás