Vészhelyzet. Görcsbe rándul a gyomrunk, emelkedik a pulzusunk, amikor meghalljuk a szirénázó mentőautót, vajon kihez mennek, mire gondolhatnak a rohamkocsiban? Igazi hősök, ők a város mentőangyalai. Vanek Ákos sorsa igazán különleges, hiszen triatlonos élsportolóból mentős lett. A Bizony, Isten! csatorna egyik izgalmas videóját szemlézzük.
Azt éreztem a sportkarrieremnek a vége felé, hogy van egy elég erős hang bennem, egy nagy hang, ami azt mondja, hogy menjek el mentőzni. Akkor még nem tudtam, hogy mi ennek a lényege. Úgy voltam vele, hogy lehet, hogy ez néhány hónapig fog tartani, majd a Jóisten megmondja, hogy nekem ott mi dolgom van. Nyilván néhány hónappal később, fél évvel később elkezdődött a koronavírus-járvány, és akkor igazolódott be, hogy a Jóisten jó helyre küldött engem, mert minden mentődolgozóra szükség volt.
Én a mentőautót vezetem, ugyanakkor más feladataim is vannak. Ha mondjuk le kell hoznunk egy emeleti lakásból egy beteget lapáthordágyon, vagy el kell látnunk egy beteget, lélegeztetni vagy újraéleszteni, azokat is elvégzem. Egy újraélesztésnél például nagyon fontos az, hogy megfelelő mellkaskompresszió legyen, ezért, úgy gondolom, az, hogy én nagyon jól edzett vagyok, fontos. Időnként azt érzem, hogyha szükséges, akkor a végtelenségig tudnám csinálni.
Azt szokták mondani az új belépő mentősöknek, hogy általában az első két év az, amikor az ember adrenalinja nagyon megugrik egy riasztásnál, ez természetes folyamat. Hogyha az ember hall egy mentőautót és szirénát, akkor általában még a gyalogosok is izgulnak. Amikor először tudatosul benned, hogy te vagy az, aki részese vagy ennek a csapatnak, és a te felelősséged az, hogy a bajbajutottat megfelelően és magas színvonalon lásd el, akkor nyilvánvalóan még inkább érzed a felelősség súlyát, elkezd dobogni a torkodban akár.
Meg kell tanulni nagyon jól kezelni ezeket a stresszhelyzeteket, hogy ezekkel együtt tudj élni. Én úgy érzem, hogy ebben a stresszkezelésben nekem van egy kicsi előnyöm, mert az élsportolásból jövök, ami azt jelenti, hogy nekem nagy világversenyeken, komoly téthelyzetekben kellett helytállnom.
Úgy szoktam általában a betegekhez viszonyulni, minthogyha a saját édesanyámat látnám el.
Ezt sok esetben nagyon nehéz elvégezni, amikor mondjuk valaki nagyon ellenszenvesen viselkedik a mentőssel. De alapvetően fontos egy olyan emberszeretetet és közösségi látásmódot magunkévá tenni ebben a szakmában, amilyet például a vallás tud az embernek adni. Az éppen problémában szenvedő ember mögött lássuk azt az embert, aki ő valójában lenne, hogyha normál, nyugodt állapotban lenne, és akkor a nagy képet látva már teljesen máshogy tudunk viszonyulni ehhez a helyzethez.
Mentődolgozóként a mi feladatunk a bajbajutottak segítése, de minden erőfeszítésünk ellenére sokszor ez tragédiával végződik, nem tudjuk megmenteni a betegeket.
Nyilván ez a mi lelkünkben is nyomot hagy és amikor a munka végén hazaérünk, fel kell dolgoznunk ezeket a tragédiákat.
Azt tartom jó szemléletnek, hogy minden, amit mi teszünk, egy pozitívum, egy plusz hozzáadott érték. Fontos, hogy ne úgy álljunk hozzá ehhez az egészhez, hogy mi a lehetetlen helyzetekben akarjunk csodát tenni, és ha nem sikerül valamikor, akkor ezért mondjuk akár magunkat ostorozzuk. Ez nagyon rossz irány.
Amikor úgy vagyunk a helyszínen, hogy valaki közvetlen hozzátartozója valakinek, és nehéz helyzetbe kerül vagy meghal, akkor mindig azt kérdezi az ember, hogy ezt a Jóisten miért engedte meg. Amikor viszont távolabbról látjuk, országos vagy világszinten, hogy emberek meghalnak, akkor viszont ezt természetesnek vesszük, hogy az élet velejárója, hogy megszülettünk, meghalunk valamikor. Azt, hogy ezt ki és hogyan szervezi, hogy nekünk mennyi idő jutott, mi az, amit ezzel tanítani kell másoknak, mire kell fölhívni a figyelmet, ez egy olyan hatalmas mindenségnek a következménye, ami kifürkészhetetlen.
Úgy gondolom, hogy a Jóisten mindannyiunkat szeret, túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteniazt, hogy miért dönt úgy egyes helyzetben, hogy elvesz tőlünk embereket, vagy nehéz helyzetbe sodor minket.
Mi azt tudjuk tenni, hogy megpróbálunk bízni abban, hogy minden okkal történik és minden a javunkat szolgálja.
Nem mindig derül ki, hogy mentősként sikerül-e átsugározni a hitet, vagy sem. Nyilván amikor vannak visszajelzések erről, akkor azt az ember elteszi magába. Amikor van egy kedves szó, vagy akár csak egy érintés, egy tekintet, hogy a bajbajutott hozzátartozója látja, hogy mi milyen munkát végzünk a minimum kötelező munkánkon felül, mi az, amit hozzáteszünk emberileg, akkor ilyenkor kapunk egy visszajelzést. Jó érzés, amikor van egy fogadó fél, aki úgy gondolja, hogy ez kedves gesztus, és így lesz az egész emberi dolog. A nagy kép mindig az, hogy ott van egy ember, aki mögött tényleg egy érző lélek van, és mi nemcsak a testben meg az izomszövetekben gondolkodunk, hanem ebben az emberi oldalban is.
“Nekem volt egy isteni hívásom” – interjú Vanek Ákos mentőstiszttel
Még nem érkezett hozzászólás