„Börtönben voltam, és meglátogattatok” – interjú Hajnal Gergely filmrendezővel, aki börtönben is szolgál

Hajnal Gergely komolyan vette Jézus szavait; „amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. Évek óta bejár a börtönbe, meghallgatással, figyelemmel fordul a rabok felé, beszélget velük Istenről, hitről, reményről. Szolgálata és hivatása összefonódott, mivel nemrégiben készült el rendezésében a Szabadító című film, mely egy volt elítélt útkeresését mutatja be. Gergely a 777-nek mesélt a fogvatartottakkal szerzett tapasztalatairól, az újrakezdés fontosságáról és filmes missziójáról.

Mikor és miért kezdtél bele a börtönmisszióba?

Néhány barátom járt börtönökbe a fogvatartottakhoz, és valamiért engem is hívogatott ez a lehetőség, így csatlakoztam három évvel ezelőtt a Börtöncursillos testvérekkel a szolgálatba. A járvány előtti időkben a Faludi Akadémiával szerveztünk a börtönben filmklubot is; a reintegrációt segítő témákban vetítettünk filmeket, majd a rabok kiscsoportokban beszélgettek a látottakról. A fogvatartottak nagyon hálásak minden olyan tapasztalásért, ami egy kicsit is a börtön falain kívülre mutat, és hálásak azért is, mikor együtt imádkozunk, éneklünk, beszélgetünk, érdektől mentesen kapcsolódunk hozzájuk. Talán megtapasztalják a feltétel nélküli szeretetet, amire odabent kevés lehetőségük van.

Havi rendszerességgel járunk hozzájuk, szombatonként. Végülis, szombat délelőttönként a gyerekeimmel is szaladgálhatnék a játszótéren, mégis mindig azt tapasztalom az alkalmak után, hogy feltöltődtem és gazdagodtam, és bízom benne, hogy a bentlakók is ezt érzik. Ezzel együtt a gyerekekkel is igyekszem elegendő időt tölteni más napokon.

hirdetés

Mennyire látod Isten kezét abban, hogy ebbe a misszióba csatlakoztál?

Szokták mondani, hogy a véletlen a Gondviselés művészneve. Úgy vezette a szálakat a Jóisten, hogy én ebbe a szolgálatba kerüljek; éreztem, hogy nekem dolgom van ezzel. A börtönben, mivel egy szélsőséges környezetről van szó, az isteni kegyelem megmutatkozása nagyon tetten érhető. De persze ott is jelen van a kísértő; megtapasztalható az ellenerő is, aztán a dolgok végül mindig szépen elrendeződnek. Ahogy a világban, úgy a börtönben és a szolgálat során sem minden tökéletes vagy „vegytiszta”.

Felmerül bennem a kérdés, hogy te, aki valószínűleg nem voltál hasonló helyzetben, hogyan tudsz segíteni az elítélteken?

Picit hasonló tapasztalatra tettem szert, mikor forgattuk a Szabadító című dokumentumfilmet. (nevet)

Tényleg?

Igen, a film egy börtönt megjárt fiatalember történetét meséli el. Azalatt a néhány nap alatt, amíg forgattunk, kicsit megtapasztaltuk, milyen lehet börtönben élni. Egyszer lehetett egy nap bemenni, ezért reggeltől estig ott voltunk. Amikor nem forgattunk, a stábnak volt egy kis szobája, ahol várakoztunk, pihenhettünk és az eszközöket tároltuk. Nem lehetett össze-vissza sétálni; volt egy WC, ami a szobából nyílt, és ennyi. Ha át akartunk menni a kápolnába, amely a folyosó végén volt és ahol az események zajlottak, külön szólnunk kellett. De komolyra véve, érdekes kérdés, hogy én, aki egy más háttérből jövök, más tapasztalatokkal rendelkezem, hogyan tudok a nehéz sorsú embereken segíteni. Figyelmet és odafordulást mindenképp tudok nekik adni, vagy a közös imában való együttlétet.

Hozzáteszem, hogy többet ér, mikor börtönt megjártak is csatlakoznak a csapathoz, és ők mesélnek az elítélteknek, hiszen hitelesen tudnak beszámolni arról például, milyen a börtönben hittel élni, hogyan lehet kitartani akkor is, mikor esetleg piszkálják, gúnyolják az embert, mert a Bibliát olvassa. De a praktikus dolgokról is hitelesebben tudnak beszámolni; persze nagyon várják a rabok a szabadulást, de kint sem kolbászból van a kerítés, és fel kell készülniük a nehézségekre. Nem véletlen mondják, hogy

a szabadulás napjának közeledte kettős érzéseket vált ki a börtönlakókban.

Bent egyértelmű a helyzet, biztonságban van az elítélt. Amikor szabadul, lehet, hogy visszakerül ugyanabba a környezetbe, ahonnan bekerült. Az is lehet, hogy a felesége már elhagyta, nincs munkája, nincs pénze, nem biztos, hogy van hol laknia. Nehéz persze a börtönlétbe beleszokni, de az mégis egy áttekinthető közeg, ahol meleg van, van étel, van munka. 

Fotó: Petrik András (Hajnal Gergely filmrendező)

Hogyan gazdagodsz az elítéltekkel való találkozások által?

Ezek a találkozások jobban ráirányítják a figyelmem a lényeges dolgokra, és talán megerősödők Isten szeretetében. Felfedezem azt is, hogy nagyon sok hasonlóság van minden emberben; az elítéltek is szeretik a családjukat, ők is aggódnak a gyerekükért, és szeretnék, ha szeretné őket a párjuk. Alapvetően jót is akarnak, de tudjuk, sokszor hiába akarjuk a jót, abból rossz is ki tud sülni. 

Miben más a börtönben evangelizálni, mint bárhol máshol?

Szerintem nem más, ugyanúgy kell a börtönlakókhoz szólni. A különbség talán az, hogy nagyobb a nyitottság a börtönben. Azért lássuk be, mikor eszköztelenné válunk, mert nem működnek azok a mechanizmusok, amelyekkel meg szoktuk oldani a problémáinkat, akkor kezdünk el mi is erőteljesebben imádkozni. A börtönlakók sokszor keresnek valami kapaszkodót, mert esetleg el vannak keseredve vagy szeretnének változtatni, így akár még fogékonyabbak a hitre. A bizakodás, az Istenbe vetett hit ott pislákol, dolgozik bennük, mindenkiben. És a remény segít abban, hogy múljon az idő, mert amiből nekik sok van, talán túl sok, az az idő.

Az elítéltek gyakran gyerekkori bántalmazás áldozatai. Hogyan segít a börtönmisszió ezeknek a traumáknak a feldolgozásában?

Ez a szolgálat nem személyes kísérés vagy lelki gondozás. Ezeken az alkalmakon abban lehet őket erősíteni, hogy az Isten szereti őket, hogy a hitben találhatnak reményt, és hogy merjenek imádkozni a Jóistenhez, merjenek Hozzá fordulni minden nap. Hogy a békességhez, amit Istentől kapunk, közvetlen elérésünk van. Ez átformálhatja a börtönben töltött idejüket és a viselkedésüket is; például, ha valakivel konfliktusba kerülnek, arra ne erőszakkal reagáljanak. Emellett persze sokszor mesélnek arról, mi történt velük, miért kerültek be, milyen nehézségekkel, dilemmákkal küzdenek.

A Szabadító c. filmben Attila történetével, hivatáskeresésével ismerkedhetünk meg. Miért pont az ő történetét mutatjátok be?

Attilát a börtönben való szolgálat közben ismertem meg. Szakmai szemmel látszott, hogy az ő karaktere nagyon alkalmas arra, hogy filmen jól működjön, közben pedig nem hétköznapi a története sem. Attila különösen nehéz sorsú családból származik; ahhoz, hogy legyen mit enni, meglegyen a kábítószer szüleinek, lopnia kellett. Ő maga is függő lett, kriminalizálódott. Összesen hat és fél évet ült különböző bűncselekmények miatt, de amikor legutóbb be kellett vonulnia, megtapasztalta Isten kegyelmét, és eldöntötte, hogy bemegy, de többet nem megy vissza. Ha belegondolunk, életének egy részéért nem tehetjük felelőssé. Nagyon nehéz kérdés az, hogy honnantól vagyunk felelősek a sorsunkért és azokból a körülményekből, amelyekből Attila jött, nehezen következik más, mint a bűnözés és a börtön. De ő mindezek után fordítani tudott az életén.

Annyira átformálódott, hogy még az is felmerült benne, szerzetesként Istennek ajánlja az életét, ez sem egy hétköznapi vonás. Képessé vált arra is, hogy viszonozni tudja a szolgálatot, így visszajár a börtönbe, hogy a saját példájával tudjon másoknak segíteni, akár a börtönben, akár azon kívül.

Hatalmas dolog ez, és miközben szolgál, folyamatosan gyógyul, mind a mai napig. Attilának a reménnyel még kell dolgoznia, ahogy talán mindannyiunknak. Teszi a dolgát, halad előre a szakmájában, még nem történt vele sok újdonság a filmben látottakhoz képest. Ő most azokat az időket éli meg, amit más 20-25 éves korában, mikor még kialakulóban vannak az ember életkörülményei és keresi a helyét. Közben pedig vannak olyan sebei, amelyek, ha gyógyulnak is, nem forrnak be nyom nélkül. De ott van benne a hit, a remény, szeretne hasznos lenni, szeretne valami jónak a forrása lenni. Örülök, hogy kitart ebben az elhatározásban.

Fotó: Szabó Sándor (Werkfotó a Szabadító forgatásáról)

Milyen élmény volt a forgatás?

Majdnem három éven át forgattuk a Szabadítót. A követéses dokumentumfilm nehéz műfaj, mert valójában nem tudod, mi fog kisülni az egészből, nem lehet kiszámítani az eseményeket. Hiába minden terv, minden előkészítés, nem tudhatod, hogy amire nagyon készülsz, és felveszed ma, annak fél év múlva hol lesz a helyi értéke. Előfordulhat, hogy most egy jelenet nem tűnik lényegesnek, de egy évvel később, egy másik felvételhez kapcsolódva jelentőséget nyer. A dokumentumfilm-készítés izgalmas utazás, nagyon idő- és munkaigényes.

Milyen sorsot szántok a filmnek?

Szeretnénk a filmet veszélyeztetett fiataloknak és fogvatartottaknak is bemutatni, mindezt úgy, hogy akár Attila is ott lehessen, és egy beszélgetés alakuljon ki, személyes találkozás jöhessen létre. De veszélyeztetett fiatalok nemcsak Borsodban vannak, hanem a budai gimnáziumokban is lehetnek; a drog veszélye nem társadalmi helyzettől függ. Ezenfelül a társadalom érzékenyítése is nagyon fontos a nehéz sorsú emberek felé. Attila hajléktalan volt, mikor két fiatal felkarolta őt. Meglátták benne az embert. Attilát megrázta ez az élmény, és azt gondolta: „ha valakinek fontos vagyok, akkor lehet, hogy mégis akarok valamit az életemtől”. Ezenfelül a reintegráció felé is érzékenyíteni kell a társadalmat, mert

nagyon sok múlik azon, hogyan tudjuk fogadni azokat, akik megpróbálnak visszatérni.

Az sem egészséges, ha nincsenek előítéleteim, mert átverhetnek, balekká válhatok az esetleges naivitásom miatt. Csak a bizalmi híd kölcsönös, mindkét oldalról való építgetésével lehet valódi átkelőt építeni, így jöhet létre változás. Egy börtönből szabadult könnyen visszaeshet és ismét börtönbe kerülhet, ha nem talál befogadásra. Ezzel csak a problémát gyártjuk elő újra.

Rendezőként mi a missziód?

Nem gondolom, hogy lenne. Van, hogy egy téma annyira felkelti az érdeklődésem, hogy meg akarom osztani az élményt, ki akarom bontani, a dolgok mélyére akarok látni. Bízom benne, hogy a filmek, melyeket így készítek, mások javára is lehetnek. Az nagyon érdekes, hogy gyakran egy periférián lévő téma talál meg. Vonzanak a határhelyzetek, és azt tapasztalom, hogy ezekből gazdagodhatunk a legtöbbet. Visszaszámlálás c. filmem a haldoklókról szól, ami egy határhelyzet, de a haldoklás tematikájáról készült film valójában az életre irányítja a figyelmet. Gyakran azok a szituációk, amelyektől tartunk, sok mindent tartogatnak számunkra, a meghatározó istentapasztalatok is jellemzően krízishelyzetekben érnek minket. Ilyen helyzeteket mutat be az Ő és én c. dokumentumsorozat. A növekedés csak akkor lehetséges, ha valami megváltozik, és nem mindig szeretjük a változást. Amikor eszköztelenné válunk, akkor jön be az a kis plusz, amire szükségünk van, és amit a Gondviselő tesz oda.

Hogyan formálódtál a Szabadító c. film készítése közben?

Nagyon nehéz volt a pandémiás időszakban forgatni, mert így még inkább kiszámíthatatlan volt, mikor mi fog történni, és hogy ezek a változó körülmények hogyan hatnak majd Attilára. Sokat kellett fejlődnöm a ráhagyatkozásban. Hiába a szakmai tudás, hiába a legjobb szándék, a körülmények nagyon sokszor változtak, sokszor kellett a Gondviselésnek hozzátennie a magáét. Újra megtapasztaltam azt is, hogy alkotótársaimmal milyen jó csapatban dolgozni. Fontos volt, hogy megtaláljuk együtt az egyensúlyt, hogy ne legyen a film túl szájbarágós, de lehessen érteni az összefüggéseket, hiszen egy követéses filmnél nincsenek segédeszközök a történetmeséléshez.

Miért ajánlanád megtekintésre a Szabadítót?

A nagyközönség számára egyelőre még nem elérhető a film, de szeretnénk, hogy mindenki láthassa, aki szeretné. Fontos, hogy bár dokumentumfilm, amely egy emberi sorsot mutat be, nem szabad úgy nézni, mintha egy vitrinbe tett tárgyat szemlélnénk. Attila odaadta nekünk a sorsát, az életét azért, hogy filmként elmeséljük, hogy a javunkra legyen, megtapasztaljunk belőle dolgokat, amelyek közelebb vihetnek önmagunkhoz.

Onnantól lesz valódi tétje a filmnek, amikor nézőként valami megszólít Attila történetében, mert nagyon hasonló sorsokat élünk, hasonló dolgokra vágyunk; szeretetre és szeretetet adni.

Az isteni kegyelem is így, mások által működik. A kérdés, hogy akarunk-e a Gondviselés csatornái lenni, akarunk-e eszközei lenni annak, hogy általunk történjen a jó? Milyen jó, hogy mindig volt, aki elfogadta ezt a meghívást, és segített Attilának. Ha egy láncszem hiányzott volna az ő történetéből, könnyen elbukhatott volna. Attila drogfüggő volt, és függőséggel élni azt jelenti, hogy folyamatosan a homlokterében kell legyen az embernek, hogy bármikor visszacsúszhat, ha teret ad függősége tárgyának. Végső megoldás igazából nincs, meg kell tanulni az addikcióval együtt élni. Ezért különösen nagy dolog, hogy tudott az életén fordítani, így fel tudja hívni a figyelmet a megelőzésre, és reményt ad azoknak, akik elcsúsztak. Attila sokkal hitelesebben tudja ezt tenni, mint mi, akik nem vagyunk érintettek. Talán ebben áll a film ereje.

Fekete Ági

A film a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült, gyártó: Budapest Film Produkció

hirdetés