Molnár Katalin a Fokoláre Mozgalom elkötelezett tagjaként Istennek szentelte az életét. Tavaly szeptemberben költözött ki Ukrajnába, hogy ott missziót folytatva vigye az embereknek az örömhírt, a háború azonban teljesen felülírta terveit. Nem menekült el az országból, mert ahogy fogalmazott, a jelenlétnek üzenetértéke van: nem hagyják magára az ukrán népet. Beszélgetés reményről és reménytelenségről, romokról és újjáépítkezésről, életről és halálról, és Istenről, akit felfedezhetünk a szenvedés közepette is.
Mikor érkeztél meg Ukrajnába?
Tavaly szeptemberben érkeztem Kijevbe, tulajdonképpen egy misszióba: három társammal együtt az a küldetésünk, hogy a Fokoláre Mozgalom lelkiségét hitelesen élve minél több emberhez eljusson az Evangélium örömhíre. A Mozgalom elkötelezett tagjaként Istennek szenteltem az életem, és ehhez a hivatáshoz az is hozzátartozik, hogy ott ajándékozzam Istennek magam, ahol Ő szeretné. Bennem sosem volt missziós lelkület, mert nagyon szeretem a hazámat, és tanítónőként a munkám is Magyarországra kötött. Néhány éve azonban belső késztetést éreztem arra, hogy külföldön szerezzek tapasztalatot. Úgy gondolom, Isten az, aki a lelkünkben szól, és próbáltam megérteni, mire hív, így költöztem végül Kijevbe. Tudtam, hogy mivel már nem húszéves a fejem, hanem többszörösen húsz, nem lesz könnyű egy új nyelvet megtanulni, egy új kultúrába beilleszkedni. Tudtam azt is, hogy el kell szakadnom attól, ami a szívem csücske, vagyis a tanítástól és a gyerekektől, de mindezekkel együtt igent mondtam Istennek, és ez boldogsággal töltött el. Sokáig nem dolgoztam, csak a nyelvet tanultam, most már kezdem érteni és egy kicsit beszélni is az ukránt.
hirdetésAmikor megérkeztél, mennyire volt a levegőben a háború lehetősége?
Akkor még nem volt. Olyan generációba tartozom, amely békés időszakban nőtt fel, a háborút csak a szüleim és a nagyszüleim elmondásából ismertem. A 90-es évek, majd a 21. század háborúi fizikailag távol voltak tőlem, akkor is, ha emlékszem, hogy a szűkebb-tágabb közösséggel mindig imádkoztunk a békéért vagy adományokat gyűjtöttünk. Amikor Ukrajnába jöttem, tudtam, hogy valahol a tenger partján vannak harcok, de távolinak tűnt, így nem is gondoltam rá. A háború kitörése előtti egy-két hónapban már lehetett érezni a fenyegetettséget, de senki nem gondolta, még az ukrán barátaim sem, hogy valós veszélyről lenne szó.
Fotó: Molnár Katalin (Kati Fokolár-társaival, még a háború előtt Kijevben)
Milyen helyzetben tört rátok a háború, hogy fogadtátok az első híreket?
Mindannyiunkat lesokkolt a hír, az érzékenységünktől függően másképp reagáltunk. Február 24-e reggelén korán indultam a vasútállomásra, mert az volt a terv, hogy Lvivbe megyek egy hétvégi programra a tizenéves korosztállyal. Hajnalban hallottam ugyan egy robbanást, de nem gondoltam, hogy az a repülőtérre hullott bomba volt. Csak akkor néztem rá a telefonomra, amikor már elindult a vonat, és akkor szembesültem a valósággal: elkezdődött a teljeskörű háború. Rögtön felhívtam a társaimat és a barátaimat. Megbeszéltük, hogy nem megyek vissza Kijevbe. Lvivben aztán felvettek engem, és együtt mentünk tovább Kárpátaljára; az utazás nagyon hosszú volt, mert az egész ország megindult. Az úton sokat telefonáltunk, imádkoztunk, üzeneteket írtunk, az egyikünk, aki az ukrajnai Caritas-Spes munkatársa, több interjút is adott, egyet még vezetés közben is. Azóta pedig itt vagyunk Munkácson. Az első napok még a döbbenet hatása alatt teltek, abban a hitben, hogy hamar vége lesz a borzalomnak.
De a kómás állapot hamar véget ért és szembe kellett nézni a valósággal: mi magunk is menekültek vagyunk, egy kicsiny bőrönddel a kezünkben, egy hátizsákkal a hátunkon,
és egy jó darabig el fog tartani a háború, tehát nem élhetem az életem úgy, hogy azt várom, mikor lesz vége.
Egyértelmű volt számotokra, hogy el kell jönnötök Kijevből?
Amikor már éreztük a fenyegetettséget és olvastuk a híreket, akkor kezdtük el kitalálni, mi legyen a vésztervünk. Tudtuk, hogy ha bekövetkezik a háború, a hirtelen helyzetben nem fogunk tudni józanul gondolkodni és jó döntéseket hozni. A társaimmal megosztottuk egymással a gondolatainkat, félelmeinket, meghallgattuk egymást, és eldöntöttük, hogy ha nem kerülünk életveszélyes helyzetbe, akkor nem hagyjuk el az országot. Munkácsi ismerőseink biztosítottak minket arról, hogy tudnak nekünk szállást biztosítani, ha szükségünk lesz rá. Nagyon jó döntés volt, hogy itt maradtunk, mert így jobban kapcsolatban tudtunk maradni a közösség tagjaival. A kapcsolatainkon keresztül sokaknak tudtunk segíteni abban, hogy elmeneküljenek és megtalálják a helyüket külföldön. Sokat jelent a helyieknek az, hogy itt maradtunk Ukrajnában. Még ha konkrétan nem is tudunk sokat tenni, a jelenlétnek üzenetértéke van: nem hagyunk magatokra titeket, itt vagyunk. Persze megértették volna azt is, ha elmegyünk, és sokak számára pont az a helyes döntés. Az itt élő férfiak folyamatos félelemben vannak, mert bármikor behívhatják őket.
A kárpátaljai férfiaknak nem kellett bevonulniuk?
Egyelőre nincs kötelező behívás, de a mozgósítások egyre erőteljesebbek. Ugyanakkor sok ukrán jelentkezett, hogy megvédje a hazáját. Közösségünkből is többen önkéntesnek mentek, például egy édesanya, aki ápolónő. Egyszerre szép látni, ahogy az emberek a függetlenségért és a szabadságért harcolnak, ugyanakkor megrázó például ennek az édesanyának a helyzete; azt gondolta, hogy Kijev közelében maradhat, közben pedig kiküldték a frontra, így hátra kellett hagynia szüleit és két lányát. Megéljük azt, hogy mindannyiunk élete Isten kezében van.
Fotó: Molnár Katalin (A kijevi közösséggel még a háború előtt)
Hogyan tudsz folyamatos veszélyben élni?
Kárpátalján nincs közvetlen veszély, nincsenek fegyveres összetűzések, bomba vagy rakéta, csak a légiriadó hangjához kellett hozzászokni. Természetesen a lehetőség bárdja mindig ott lebeg a fejünk felett. Azonban nagyon nehéz a háború borzalmaival nap mint nap szembesülni azokon az embereken keresztül, akik Kárpátaljára menekültek. Látni egy országot tönkremenni, gyönyörű városokat romokban, rengeteg emberi életet kioltva…és mindezt miért? A hosszú elemzést és okfejtést hagyjuk a történészekre és a szakértőkre, ez nem az én dolgom. Én a választ mindennap újra és újra Jézusban találom meg. Ő sem kapott választ a miért?-jére, amikor a kereszten felkiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
Ő, aki Isten volt, válasz nélkül maradt.
De mégis az Atyára bízta magát és ezzel bevégezte a Megváltás művét. Őrá tekintek, Őbelőle merítem az erőt, amivel mások felé fordulok.
Nem gondolkodtál el azon, hogy ez nem az én népem, így nem is az én háborúm? Nem lenne logikusabb visszaköltözni Magyarországra?
De igen, logikusabb lenne, ha csupán emberi módon gondolkodnék. De mi Istent akartuk követni, azt tenni, amiről úgy gondoltuk, hogy Neki tetsző. Amikor megérkeztem és elkezdtem megismerni az embereket, nagyon a szívembe zártam az ukrán népet, nagyon megszerettem. Sok hasonlóságot fedeztem fel az ukrán és a magyar lélek között, például a szabadság erős szeretetét vagy a függetlenséghez való ragaszkodást.
Van egy társad a Fokoláréban, aki korábban 25 évig Oroszországban élt. Gondolom, ő másfajta lelkülettel van köztetek, más szempontokat tud behozni a beszélgetéseitekbe, hiszen érző szívvel van az orosz nép iránt.
Szerintem közülünk neki volt a legnehezebb, hiszen több mint két évtized alatt jól megismerte az orosz népet, az orosz lelket, aminek semmi köze nincs a háborút irányító csoporthoz. Nagyon nehéz volt látnia, ahogy a média sulykolja, táplálja a gyűlöletet az orosz nép iránt. Kettészakadt a szíve, hiszen az ukrán népet is megszerette. Itt igazán lehet építeni az egységet, megpróbálni összekötni az embereket, és a szeretet eszközévé válni. A szállásunkat – bár mi magunk is menekültek vagyunk – megosztottuk más menekültekkel. Ukrajnában sok családban oroszul beszélnek, ez teljesen megszokott és normális, legalábbis a háborúig az volt. Történt ugyanis, hogy egy oroszul beszélő ötéves kislányra egy másik menekült folyamatosan rászólt és leszidta, hogy te milyen nyelven beszélsz?! A kislány teljesen összezavarodott.
Tehát tapasztaljuk, hogy mennyire belénk hatol az, amit a médiából hallunk. Nagyon erős itt a propaganda, és ha nem figyelünk oda, akkor behatol a lelkünkbe, a gondolkodásunkba és kihat a tetteinkre. Én mindig külföldi leszek, bár nagyon át tudom érezni az ukrán nép érzelmeit. A borzalmakra nem lehet semmit mondani.
A csend, a befogadás, a meghallgatás visz előre.
Ez a fajta magatartás bizalmat éleszt a helyiekben, és így meg tudnak nyílni. Nem beszélhetünk a megbocsátásról sem; hogyan is beszélhetnénk róla egy olyan embernek, aki arra lett kényszerítve, hogy elmeneküljön, és rengeteg borzalmat látott? Csak egy dolgot tehetünk; ott vagyunk mellette, és szeretjük.
Fotó: Molnár Katalin (imaalkalom Zoomon keresztül)
Hogyan kapcsolódtál be a Karitász munkájába és mivel tudjátok segíteni a helyieket?
Amikor megérkeztünk Munkácsra, rögtön felajánlottam a segítségemet a Karitásznak. Nagyon örültek, hiszen sok munkatársuk hagyta el az országot. Bekapcsolódtam az akkor frissen felállt válságstáb munkájába, és elkezdtük fogadni a menekülteket, szállást biztosítani számukra, ellátni őket a szükséges dolgokkal. Mivel ukránul még nem annyira tudok, főleg háttérmunkát bíztak rám, levelezéseket, médiamegjelenéseket, de amikor csak tudok, találkozok a menekültekkel. Kárpátaljára a háború kezdete óta közel 400 ezer ukrán települt át. Mi az egyházmegyei Karitász munkájában veszünk részt. Az egyházmegye a háború kitörésekor azonnal megnyitotta a fennhatósága alatt álló intézményeket; óvodákat, iskolákat, idősotthonokat, plébániákat. Aki segítséget kér, azt nem utasítjuk el. Óriási munka és összefogás kell ahhoz, hogy 2000 embert folyamatosan ellássunk élelemmel, szállással, ruházattal.
Különösen szép volt látni azt, hogy bár itt nem gazdagok az emberek, rengeteg család nyitotta meg az otthonát idegeneknek. Összébb húzták magukat, átadtak egy szobát menekülteknek, így közösen használják velük a konyhát, fürdőszobát. Megható látni, milyen nagylelkű az ukrán nép. Sokak számára az idegenek befogadása evangelizációs forrássá is vált, mert a Belső-Ukrajnából érkezettek többsége nem hívő ember, vagy esetleg ortodox vallású, de nem gyakorló. Sok olyan tanúságtételt hallottam az érkezettektől, hogy nagyon meglepődtek, mert nem gondolták volna, hogy ekkora befogadásra találnak. A napokban 200 gyermeknek készítettünk össze írószeres csomagot, és gyönyörű volt látni az örömüket, ahogy kicsomagolták az ajándékot és meglátták a színes ceruzákat, füzeteket, színes papírokat. Közben volt lehetőségünk családokkal is beszélgetni. Volt ott egy 80 éves, beteg néni, aki heteket töltött egy pincében rejtőzködve.
Ilyen történeteket hallva sokszor folynak a könnyeim, és együtt sírok a menekültekkel.
És mindezek ellenére azt látom, hogy a remény, a hit továbbra is él bennük. Van, hogy reménytelenek, de az életbe vetett hitük erősebb. Az élet élni akar. Amikor találkozom ezekkel az emberekkel, Isten jelenlétét tapasztalom meg. Akkor is, ha ők ezt nem tudják, ott van Isten a szemükben, ott van a hálájukban. A velük való találkozás – találkozás Istennel. Mi, segítők is gazdagodunk általuk.
Milyen megrázó élethelyzetekkel, körülményekkel találkoztál még?
Egy alkalommal találkoztunk egy kijevi ismerősünk feleségével és két lányával, akik egy olyan városból menekültek el, amely ma már híres a megszállásról és az ott elkövetett atrocitásokról. Az apuka nem élt velük, de mindent megtett azért, hogy családját kimenekítse. A hölgy elmondta, hogy beszálltak az autóba, a két lány hátul a bőröndök alá bújt, ő pedig elhajtott, és imádkozott, hogy még ha meg is lövik, képes legyen a gázpedálon tartani a lábát, hogy biztonságba helyezze 10 és 13 éves lányait. Miközben meséltek, újra átélték a történéseket. Azt is elmondták, hogy bár ők itt biztonságban vannak, sokan a városukból nem tudtak elmenekülni, mert útközben lelőtték őket.
Egy csomagmegosztó körút során egy óvoda vezetője mesélte el, hogy az unokatestvére a munkája miatt nem tudott eljönni az egyik legostromoltabb városból. A pincében élt, ott rejtőzött el. Aztán rátaláltak az orosz katonák, és bár nem bántották, a félelem okozta stressztől másnapra teljesen megőszült. Nagyon megrázó látni azt is, hogy sokszor a családok fiatal tagjai elmenekülnek, de az idős szülők otthon maradnak. A napokban sírva mesélte egy fiatal nő, mennyire aggódik szüleiért. Harkivból jött el. Ugyanakkor megható volt megtudni, hogy sokan a kapott élelmiszeradományt tovább küldik azoknak a családtagjaiknak, akik olyan helyen élnek, ahol már nehezen vagy egyáltalán nem lehet ételhez jutni.
Fontos megemlíteni, hogy a fegyveres háborún túl zajlik egy másik harc is: az információs háború, amely nagyon erős mindkét oldalról, és a szívem szakad meg ezt látva. Ukrán részről azt sulykoljak az emberekbe, hogy győzni fogunk és megvédjük a hazánkat. Ennek valahol van egy szépsége is, ami magával ragadja az embert, ugyanakkor látom, hogy hazaszerető férfiak elmennek katonának és meghalnak.
Ez a halál értelmetlen, tényleg csak Isten szemével lehet megérteni.
A háború árvákat nevel, és súlyos következményei lesznek évtizedek múltán is; nemcsak Ukrajnában, de Európában is biztosan, hiszen a globalizáció következtében össze vagyunk kötve.
Fotó: Molnár Katalin (Menekült kislánnyal egy csomagosztó körút során)
Hogyan alakította a háború az istenkapcsolatod? Volt, hogy megingott a hited a sok szenvedést látva?
A háború lelki átalakulást hozott bennem. Egy darabig vitt a lendület a karitatív munkában, de néhány hét után éreztem, szükségem van arra, hogy megálljak. Fontosnak tartottam, hogy a háborús időszakot tudatosan, Istennel éljem meg. A tevékeny élet be tudja fedni az emberben jelen lévő vívódást, és tudtam, hogy ezt nem szabad hagynom. Elgondolkodtam azon, hogy milyen dolgok segítettek ebben az időszakban, és nem volt közöttük se a hivatásom, se a közösségem, amelyekről egészen addig azt gondoltam, hogy a legfontosabbak számomra. Nagyon megrendített ez a felfedezés és azt éreztem, hogy bár körülöttem nem hullanak bombák,
a Jóisten egy lelki bombát dobott rám, mert azt akarta, hogy megújuljon a hitem, és hogy újra Ő és csakis Ő legyen a legfontosabb.
Elgondolkodtam azon, hogy a lelkiség, amelyen keresztül az életemet Istennek adtam, éppen a háború alatt született. Megerősödött bennem, hogy Isten a borzalmak ellenére is mindent újjá tud alkotni. Lelki vívódáson mentem keresztül, de volt egy pillanat egy szentségimádás során, mikor az Oltáriszentség előtt nagyon világossá vált előttem a küldetésem. Jézus, mintha ezt mondta volna nekem: „keress, ahol megtalálsz, és vigyél oda, ahol nem találsz!” És azóta ez a mondat vált a mindennapjaim mozgatórugójává, amit nemcsak egyénileg élek meg, hanem közösségben, a többiekkel együtt is, és ez szebbé teszi a hétköznapokat. A háború következtében megújult a hitem, az Istennel való kapcsolatom.
Azt tapasztalom, hogy kezdjük megszokni a háborút, és lassan normalitássá válik. Mit tudunk tenni a közöny ellen?
Nagyon jó kérdés, ezt mi magunk is föltesszük nap mint nap, mert a tehetetlenség érzése erős. Nagy kísértés, hogy közömbössé váljunk és azt gondoljuk, nem tehetünk semmit, de ez nem igaz. Élhetünk a békéért és imádkozhatunk érte. A béke azonban nem a háború befejezését jelenti. A béke már itt van, mert Jézus elhozta közénk, és hozza folyamatosan. Minden nap legyünk a béke eszközei; legyünk békében és kiengesztelődve Istennel, a mellettünk élőkkel, saját magunkkal. Terjesszük a béke kultúráját, hogy ne a félelem uralkodjunk bennünk és közöttünk, ne ellenséget lássunk a másikban, magunkat ne mindig a másik ellenében határozzuk meg, és ne féljünk a másságtól. A különbözőség gazdagít. A béke az emberi kapcsolatok szintjén kezdődik, majd nemzetek között folytatódik. Talán nagyon utópisztikusnak hangozhat ez, de úgy érzem, Jézus erre hívott bennünket, hiszen azért imádkozott, hogy legyenek mindnyájan egy.
Egy másik fontos dolog, hogy kritikusan olvassuk a híreket. Információs háború is zajlik, ezt ne felejtsük el. Legyünk informáltak, de ne olvassunk túl sok hírt. Aki pedig megteheti, az jöjjön el Kárpátaljára, hogy élő kapcsolata legyen az itt élőkkel, mert az ő történeteiken keresztül reális képet lehet kapni. De Magyarországon is lehet segíteni, hiszen sok az áttelepült. Találkozzatok a menekültekkel, segítsétek őket konkrét tettekkel. Az első nagy „adomány-hullám” lecsengőben van, és előbb-utóbb nehéz lesz a megélhetés; ne feledkezzünk el tehát a humanitárius segítségről, mert minden kicsi csomag és küldemény számít, és rengeteg szervezet van, amelyek eljuttatják ide az adományokat.
Mi ad reményt és hitet a háborús helyzet közepette?
Jézus igéi; „ne féljetek, én legyőztem a világot!”, „kérjetek és kaptok!”, „szeressétek egymást!”. Ezenfelül az imádság, az Istennel való kapcsolat, a kölcsönös segítségnyújtás. A lelkipásztorok fantasztikus munkája, amivel minden lelki támogatást megkapunk. Az a tapasztalatom, hogy a remény táplálója a hit, szülőanyja a szeretet. Egy reményvesztett embernek nem mondhatom, hogy remélj. Egy nem hívőnek nem mondhatom, hogy higgy. De ha megtapasztalja a szeretet konkrét tetteit egy érkező adomány, egy jó szó, meghallgatás, egy befogadó, szerető közeg által, akkor benne és bennünk is újraéledhet a remény.
Fekete Ági
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás