A mai magyar kortárs irodalom egyik legismertebb alakja Grecsó Krisztián. Az író őszintén mesélt a hitéről, annak mélységeiről, a kételkedésről és az újrakezdésről. Mint mondta, sokat perlekedett Istennel, főleg a betegsége kapcsán, de aztán olyan csodát élhetett meg, amely után már könnyű hinnie.
Grecsó Krisztián József Attila-díjas író volt az Isten kezében című műsor legutóbbi vendége. Bár az író katolikus, gyakori látogatója egy református templomnak, ugyanis jó barátságot ápol a Pozsonyi úti református templom lelkészével, Berkesi Gáborral. „Sokat beszélgetünk, szövegeket értelmezünk együtt, és az a szemlélet mindkettőnknek a sajátja, hogy teljesen természetesnek gondoljuk, hogy az Istenhez való nyitottság nem felekezet kérdése. Kifejezetten izgalmas lehet, ha megismersz máshonnan, más úton közelítő embereket: a saját utadat, szemléletedet ez helyre tudja rázni, kapsz egy új nézőpontot a helyzetedről” – mondta el Grecsó Krisztián.
„A nagymamám egyszer azt mesélte nekem kisgyerekként, hogy amikor nagyon nagy bajban voltak, azt kérte a nagyapámtól, hogy imádkozzon ő egyedül, mert az ő hite erősebb. Bennem akkor elindult egy tökéletességre való törekvés, én azt a hitet szerettem volna elérni, ami a nagyapámnak volt. De később rájöttem,
nincs olyan, hogy tökéletes hit. A hit időnként meggyengül, kilendül, azért küzdeni kell, nem egy állandó állapot.
Ezekről az állapotaimról, akár a kételyeimről mi Berkes Gáborral őszintén tudunk beszélni, ami nekem nagyon sokat ad. Feloldoz a saját gátlásaim, kételyeim, szorongásaim alól, végre megbocsátom magamnak, hogy nekem nincs ez a tökéletességem, és rájövök, hogy ez az ingadozás maga a hit” – mesélte az író.
A betegségéről elmondta, sok szempontból más ember lett tőle, kicserélte őt. „Nem mondhatom, hogy mennyivel bölcsebb vagy alázatosabb lettem, de mégis sokat tanultam belőle. Amikor kiderült, hogy daganatos vagyok, az teljes hitvesztéssel járt. Addig úgy éltem, hogy a Jóisten nekem nagyobb próbatételt nem ad, mint amit el tudok viselni. Tehát ha mégis nagyobbat tapasztalok, akkor Ő nincs. De közben fejben-lélekben állandóan Vele pereltem – ha nincs, hogy beszélhettem volna Hozzá? Eközben magamat sem tudtam elfogadni, ahogy a szeretet elfogadására is képtelen voltam. Ahhoz, hogy a betegséget el tudjam viselni, azzal a fájdalommal, azokkal a megpróbáltatásokkal, amelyeket átéltem, ebből muszáj volt kimozdulni” – emlékezett vissza. – „Egyszer felhívott egy katolikus pap, Izsák atya, aki azt mondta, eljönne beszélgetni. Akkor épp nagyon mély időszakomban voltam, azt mondtam neki, ne jöjjön, mert tele vagyok gyűlölettel. Erre ő azt válaszolta, nem az a dolga, hogy akkor jöjjön, mikor jókedvem van. Eljött, beszélgettünk, és egyszer csak megkérdezte, nem akarok-e gyónni. Volt ott egy pillanat, amikor tényleg semmi értelme nem volt hazudni neki vagy magamnak. Még soha ilyen boldog tét nélküli helyzetben nem voltam, mint mikor ott gyóntam neki. Akkor tudtam megbocsátani önmagamnak, hogy nem én vagyok a hibás. És arra jutottam, hogy később láthatok rá, hogy ez az egész hogy és miért van” – mondta Grecsó.
Mindig, mikor perlekedett Istennel, azt mondta, a tanítványoknak könnyű volt, mert ők láthatták Jézust.
„Most már tudom, nekem is könnyű. Mert egy olyan elemi csoda történt velem, és ezt olyan gyönyörűen élhettem át, hogy kaptam egy ígéretet, és az valósággá lett.”
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás