Lényegében bármit bálvánnyá tudunk tenni, nem kell valami romlott dolognak lennie. Mindaz, amit Isten elé veszünk, eltereli a fókuszunkat Róla. Igen, akár a küldetésünk, elhívásunk kutatása is.
Mostanában sokszor eszembe jut, hogy minden, tényleg minden lehet bálvány, még a keresztény vonatkozású dolgok is. Hiszen bálvány mindaz, ami Isten elé kerül az életünkben, amivel többet foglalkozunk, mint a Vele való kapcsolattal. Vegyük például az elhívást. Mi, keresztények eszeveszetten tudjuk keresni, kutatni, hogy mire lettünk teremtve, mi Isten célja velünk itt, a Földön. Ezzel alapvetően semmi gond nincs, teljesen természetes, hogy célt keresünk az életünknek. De azért azt ne felejtsük el, hogy a legfőbb célunk, hogy megismerjük Jézust egyre mélyebben, és olyanná formálódjunk, mint Ő.
Minden más csak ezután jön.
Ha Istenhez már csak azért megyünk, hogy zörgessünk, hogy mutassa meg az utunkat, hogy rendeljen ki embereket, akik segítenek betölteni a küldetésünket, hogy jelentse ki, mivel tudunk kitűnni a tömegből – akkor pont megint magunkra figyelünk helyette.
Sokkal inkább abban hiszek, hogy ha tényleg az Ő királyságát keressük először, akkor ráadásként megad minden mást. Ha az Ő szívét akarjuk látni, abból indul ki majd minden más, amit tudnunk kell. Akkor, amikor tudnunk kell. Ne görcsöljünk rá, ha még nem látjuk tisztán, miben leszünk jók, miben tudunk kiteljesedni és mások javára válni. És arra se, ha már tudjuk, mi ez a terület, de még a gyakorlatban nem látjuk ennek a megvalósulását. Ő hűséges, és fontos Neki az életünk. Mi pedig nyugodtan engedhetjük azt, hogy inkább Vele teljünk meg.
hirdetés
hirdetés
1 Komment
Nagyon jó írás. Ebben a témában íródott Elisabeth Elliot No Graven Image (Ne legyenek faragott képeid) c. regénye, amibôl sajnos magyar fordítást nem találtam.