Elég tudni a következő lépést – a menekültválság egy cserkész szemével

„Kívülről tudom a Záhonyból jövő vonatmenetrendet, de még nem értem rá, hogy a saját szememmel lássak bármit is” – Pótó Judit személyes beszámolója az ukrán menekültek segítéséről, az egy héttel ezelőtti állapotokról és arról, mennyi mindent tanulhatunk a menekültektől.

Egészen eddig nem találkoztam élő menekülttel.

Egy hete, hogy a Magyar Cserkészszövetségen belül a menekültsegítő krízis-munkacsoportban önkénteskedem. Ez idő alatt sosem hallott határátkelőhelyek nevei váltak ismerőssé. Kívülről tudom a Záhonyból jövő vonatmenetrendet. Bármikor fel tudom sorolni, melyik a hat legnagyobb segélyszervezet, mert az összessel folyamatosan egyeztetünk, hogy a cserkészeink hol és hogyan tudnának a leginkább segíteni ebben a káoszban, amiben mindenkivel közösen próbálunk valami rendet és rendszert találni. Ismerem már a legnagyobb civil önkéntes Facebook-csoportokat, ahol szállást, fuvart, segítséget lehet keresni. Miközben múltak a napok, én a koordinációval voltam elfoglalva. A sokadik cserkész-önkéntes csoport járt már Záhonyban, hogy végigmelózza az éjszakát a menekültek fogadásánál, a Református Szeretetszolgálat munkatársainak segítve. A két nagy budapesti pályaudvaron keresztül-kasul ismerjük már a helyzetet, a vonatokról, a menekültekről és a segítők rendszeréről szóló információkat azoktól a cserkészektől gyűjtöttük be, akik ezeken a helyszíneken voltak kint „a terepen”, egymást váltva, segíteni az érkezőknek. De én még nem értem rá, hogy a saját szememmel lássak bármit is.

Hétfőn aztán a központi irodában voltam egy napot, Budapesten. Már hazafelé indultam volna Pécsre, ahol amúgy a munkám és az életem van, amikor estefelé jött a hír, hogy egy ukrán cserkészvezető tart Budapest felé a családjával, egy éjszakára kellene nekik szállás. Húsz perc volt a szállás megtalálása, a másik tíz az, hogy eldőljön, ki megy ki értük kocsival az állomáshoz. Öten vannak, két kocsi kell. Ha nyolcra itt vannak, utána még pont el tudok indulni haza – bevállaltam az egyik sofőr szerepét.

hirdetés

Gyorsan elrohantam bevásárolni számukra (a szálláson semmi étel nem volt), és közben elképzeltem, kik lehetnek: valamiért azt gondoltam, egy férfi lesz az, a feleségével és három gyerekével. De kiderült, hogy a cserkészvezető egy húszéves lány, Irina. Aha – gondoltam – akkor ő meg a szülei és két testvére.

Persze a vonat késett majdnem egy órát, de az internetnek hála elég pontos képünk volt, hogy mikor érkezhet. A társammal együtt nagy nehezen találtunk parkolóhelyet. Majd izgatottan siettünk a pályaudvar felé. Nem tudtuk, mit hoz a helyzet. Merthogy szállásuk van holnapig, pipa. Enni is fognak tudni. Tudnak angolul (legalábbis Irina, aki írt nekünk), szóval beszélni tudunk majd velük. De milyenek lesznek? Megrendültek? Kiszolgáltatottak? Elveszettek? Vajon hány napja lehetnek úton? Honnan jöhetnek, mit láthattak eddig? Különben is,

miről beszélget az ember valakivel, aki egyenesen egy háborúból érkezik?

Irina írta, hogy rajta és a húgán cserkésznyakkendő lesz, onnan megismerjük őket. Lassan keresgéltünk a peronon az emberek között. Aztán a társam váratlanul rájuk bukkant. Fegyelmezetten várakoztak a rendőrök mellett, öt vékony nő: Irina, Nadia (aki 14 év körülinek nézett ki) és az édesanyjuk; meg egy másik anya, a barátjuk, a kislányával. Hát persze. A férfiak, az apák nem jöhettek.

Meglátva őket valahogy minden kisimult, a dolgok valódiak lettek. Gyors ölelések, bemutatkozások, és már mentünk is kifelé, keresztül a segítőkön. Bár tudtam, hogy lesz vacsora és reggeli, ajánlgattam nekik az osztogatott édességeket, tisztálkodószereket. Fogalmam sem volt, mi van náluk, mire lehetne szükségük. Egy-egy iskolatáska-méretű hátizsákjuk volt csak.

Aztán odaértünk az autókhoz: gyorsan kettéosztották magukat. Irina édesanyjával beült a társam kocsijába, Nadia pedig a másik hölggyel meg a kislánnyal hozzám – és én felismertem a cserkész-működést, ahogy felelősséget vállalnak a többiekért, akik kevésbé tudnak angolul.

Kérdezgettem Nadiát útközben, mikor indultak, honnan jönnek. Mondta, hogy vidéken voltak a nagyszülőknél; aztán vissza kellett menniük a kijevi központi állomásra, hogy ott fel tudjanak szállni a vonatra. Úgy volt, hogy három család jön együtt, de a harmadik végül máshogy döntött, és ő most nagyon aggódik a barátnőjéért. Két napja vannak úton, éjszaka is utaztak. Holnap délután pedig továbbindul a vonatuk Bécsbe. Még nem tudják, hogy végül Németországba vagy Svédországba mennek – majd mire a közelbe érnek, addigra a rokonaik (akiket nem ismernek személyesen) egymás között kitalálják, melyik legyen.

Majd ő is kérdezett: hogy van-e wifi ott, ahova megyünk. Mondtam, hogy az van, viszont amúgy meg félek, hogy nem lesz túl meleg – van fűtés, de ezt az épületet nem használjuk állandóan. „Don’t worry” – válaszolta. „We have our cozy pijamas.” Majd megemlítette, hogy még sosem volt külföldön, úgyhogy most, hogy itt vannak, szeretnének holnap körbenézni Budapesten, megismerni a várost. „Itt magabiztosabbak vagyunk már, mert nem vagyunk veszélyben.”

Én meg csak csodáltam. Itt ül mellettem egy tizennégy éves lány, egy hátizsák a mindene; és összeszedetten válaszolgat, egy idegen nyelven, egy idegen embernek. Nem tudja, hol fognak végül kikötni, de addig is szeretné megnézni Budapestet, mert még sosem volt külföldön.

Én aggódom, és ő az, aki megnyugtat.

Megérkeztünk, bepakoltak a szobáikba az emeleten, és Irina meg Nadia lejöttek elbúcsúzni. „Mivel nincs mit beraknunk a hűtőbe, így mehetünk is lefeküdni” – mondta Irina könnyedén. Mondtam, hogy vettem vacsorát és reggelit. Láttam, ahogy meghatódik.

Mondták, hogy remek, holnap fognak enni, most túl fáradtak hozzá. Elbúcsúztunk, és sikerült eldadognom a legfontosabb mondatokat, hogy ha nekik, a cserkészeiknek vagy a barátaiknak szükségük van még ránk, hívjanak, bármikor. És már kint is találtuk magunkat a kocsink előtt, ők meg eltűntek a pihenés irányába. Ennyi volt. Egy óra az életemből.

Még nem tudtam elszakadni tőlük gondolatban. Látom őket magam előtt, ahogy a kicsi hátizsákjaikkal elsétálnak, bele Európába. Csodálom az erejüket, ahogy folyamatosan tervezik a következő lépést, ahogy tájékozódnak, figyelik a térképet, az információkat, kapcsolatot tartanak és rugalmasan alkalmazkodnak. Ahogy nem számít, hogy néhány váratlan országon keresztül vezet az út, amelynek nem is tudják pontosan, hogy mi a végállomása. Ahogy odafigyelnek egymásra, összeszedetten és higgadtan. Mindennapi emberek, egy hete még pont úgy éltek, mint én, és egy háborúnál több kell ahhoz, hogy a tenni tudásuk megváltozzon.

Mindez engem is felszabadít az alól a lehetetlen, kényszerítő vágyakozás alól, hogy bár megszüntethetném az egész háborút, vagy bár úgy tehetnék, mintha nem történt volna meg.

Elég lett csak elismerni, hogy ami velük történt és történik, az valóság; elég volt mellettük állni – elég segíteni az úton. Nevük lett és arcuk: „rászoruló menekült”-ből Irina és Nadia lett – ők képviselik az összes sorstársukat számomra. Már tudom, hogy számíthatok rájuk, hogy meg tudják mondani, mire van szükségük, hogyan tudok segíteni. Bár menekülniük kell, láthatóan nem vesztették el az irányítást az életük felett. Tudják, merre tartanak, és tudnak segítséget kérni – de legalább segítséget elfogadni.

Úgy képzelem, egyszer majd találnak egy szilárd pontot, egy biztos helyet. Talán később. Talán majd csak miután vége lesz a háborúnak. És akkor talán majd megengedik maguknak, hogy összetörjenek. Akkor majd meggyászolnak mindent és mindenkit, akit elvesztettek.

Végül pedig – biztos vagyok benne – újra felépítik az életüket.

De addig is, amíg úton vannak: értük nem kell aggódnom. Elég nekik egy hátizsák, mert viszik magukkal a belső összeszedettséget. És nincsenek egyedül; további segítők kísérik őket az útvonalon. Én pedig megtanultam tőlük, hogy érdemes megragadni a lehetőséget a városnézésre. És a következő lépést elég tudni. A többi meg majd kialakul. Útközben.

Pótó Judit

hirdetés