Vajon el kell-e törölni a cölibátust, hogy többen válasszák a papi hivatást? A jövőben nőket is felszentelhetnek papnak? Eközben a visszaélésekkel kapcsolatos botrányok hiteltelenné tették a katolikus papságról alkotott képet Németországban. Vissza lehet még állítani a bizalmat? Egy papnövendék fejti ki véleményét ezekről a vitás kérdésekről. Az interjút Kulcsár Dávid atya fordította nekünk.
Domradio.de: Ön 27 éves, a regensburgi egyházmegye papnövendéke, valamint a Német Szemináriumi Konferencia (SSK) elnöke. Mi is pontosan az SSK?
Marvin Schwedler (papnövendék és az SSK elnöke): Az SSK-t 1968-ban alapították Mainzban. Olyan testületnek tartjuk, mely a papképzésben részt vevő teológushallgatók érdekképviseletét látja el. Jelenleg 305 papnövendék van Németországban, ez egy rendkívül friss adat. Az egyes papnevelő intézetek növendékei választanak 1-1 képviselőt, vagyis szóvivőt, akik a hallgatókat képviselik. Ezek a tisztségviselők évente egyszer találkoznak valamelyik egyházmegyében, a legutóbbi ilyen ülés novemberben volt a paderborni főegyházmegyében.
hirdetésDomradio.de: Ezeken az üléseken bizonyára a papkép változásával és az azzal kapcsolatos károkról is eszmét cserélnek, melyet a katolikus papok az elmúlt években különösen is megtapasztaltak. Hogyan zajlik ez?
Schwedler: Természetesen ez volt az egyik fő napirendi pont a legutóbbi paderborni konferenciánkon. Foglalkoztunk a szinódusi út azon témáival, melyek a mi jövőnket is érintik, egészen pontosan a „Papi egzisztencia napjainkban” című ponttal. Elszomorít, hogy egészen mostanáig nem kérdeztek meg bennünket az ott összegyűjtött véleményekről, azonban reméljük, hogy még bevonnak a tárgyalásokba. Feltettük magunknak is a kérdést, hogy milyen módon tudnánk álláspontunkat továbbítani. De természetesen elsőként egymással kell megállapodnunk és közös nevezőre jutni. Hogy mit gondolunk és hogyan látjuk a jövőt? A legutóbbi konferencia alkalmával már egészen egységesek voltunk a tekintetben, hogy támogatni tudjuk a szinodális egyházmodellt. Viszonylag egységes álláspontot képviseltünk azzal kapcsolatban is, hogy a jövőben is kiállunk a cölibátusi életformáért, mivel Jézus életformája is ez volt, azonban el tudunk képzelni különféle kreatív lehetőségeket, melyek a mai papi életmódra jó hatással lehetnének.
Domradio.de: Ez azt jelenti, hogy Önök elviekben ellenzik a kötelező cölibátus eltörlését, ahogyan azt a szinódusi út résztvevői is javasolták?
Schwedler: Személy szerint rendkívül kritikus vagyok, amikor a kötelező cölibátus kifejezést hallom. Véleményem szerint ilyen cölibátus nem létezik. Az, hogy valaki pap szeretne lenni, egy szabad döntés, és a papi életformához hozzátartozik a nőtlenség. Ez nem egy fakultatív elem, azonban a kötelezettség túlhangsúlyozását nem tartom helyénvalónak. A cölibátus esetleges enyhítését azért tartanám problémásnak, mivel véleményem szerint nem csupán hátrányai vannak annak, ha egy pap nem él házasságban. Azt sem hiszem, hogy az ún. kötelező cölibátus feloldása megoldaná a paphiányt; nem gondolnám, hogy azután több fiatal férfi szeretne pap lenni.
Domradio.de: De nem lennének közelebb az esetlegesen családos papok a való élethez?
Schwedler: Mit jelent az, hogy való élet? Az, hogy nem alapítok saját családot, nem jelenti azt, hogy nem tudom, hogyan néz ki egy család élete. Testvérekkel nőttem fel és tudom, hogy milyen családban élni. És papként is van az embernek rálátása a családokra, akkor is, ha nem annyira konkrét módon, mint egy édesapának. Tehát mi is családból jövünk és találkozunk a családok életével.
Domradio.de: Sok pap magányosságra panaszkodik a hétköznapokban. Ezt sem látja a házas papság melletti érvnek?
Schwedler: Biztosan nehéz lehet egyedül élni. Egyrészt azonban fontos az egyedüllét gyakorlása, másrészt a papok ápolhatnak és kell is ápolniuk baráti kapcsolatokat. Papnövendékként és később papként is rendkívül fontos, hogy olyan barátságokat alakítsunk ki, melyekre lehet építkezni, például a plébánia területén élő családokkal vagy más papokkal. Azonban ha egy papnak valóban gondot okoz az egyedüllét, akkor rengeteg lehetősége van. Erről is részletesen beszélgettünk a konferencián. Egy ezzel kapcsolatos modell az ún. „vita communis”, mely esetén több pap él együtt egy fedél alatt, azonban mindegyik a saját feladatát végzi. Ez egy különleges papi életközösség. Már régóta létező formáról van szó, amelynek észszerű létrehozása esetén az érdekeltek püspöki támogatásra is számíthatnak.
Domradio.de: Nem is olyan régen a papokat még rendkívül tisztelték az egyházközségeikben, manapság azonban gyakran gyanakodva tekintenek rájuk. Ön mégis úgy döntött, hogy ezt az utat választja. Miért?
Schwedler: Gyermekként és fiatalkoromban mindig is jó tapasztalataim voltak az egyházzal kapcsolatban. Volt egy plébánosom, akit még most is a példaképemnek tartok. Az Egyházat mindig egy pozitív valóságnak éltem meg. Ez segített végül hozzá ahhoz, hogy kimondhassam: „Igen, ezt el tudom képzelni magamnak”. Természetesen én is küzdök, előfordulnak hullámvölgyek. Tekintettel arra a viharra, amely jelenleg a német egyházban tombol, bizonyosan nem egyszerű egy ilyen döntést meghozni. Végül azonban arra jutottam, hogy legalább megpróbálom. Nem mindig könnyű. Azonban az embernek nyíltan és őszintén kell azokkal a problémákkal foglalkoznia, melyek az egyházat jelenleg érintik.
Domradio.de: Valóban úgy érzi, hogy leendő katolikus papként egy általános gyanú él Önnel szemben?
Schwedler: Már jelenleg is elmondható ez, hiszen sokszor tapasztalom. Ez nemcsak nálunk, a regensburgi egyházmegyében, de a papnövendékekkel Németországban mindenütt ugyanígy van: amint kimondjuk, hogy papok szeretnénk lenni, azonnal kritikus szemmel néznek ránk. Rendkívül szomorú ez, hiszen rengeteg olyan pap van, aki nagyon jól végzi a szolgálatát.
Domradio.de: Hogyan mutatkozik meg ez az általános gyanú?
Schwedler: Amikor például a többi szeminaristával együtt megyünk át a dómba, akkor rögtön észrevesznek bennünket. Nagyon fájó, mikor érzékeljük a megvető tekinteteket és halljuk a megjegyzéseket. De családi és baráti körben is újra és újra meg kell indokolnunk, hogy miért is akarunk papok lenni.
Domradio.de: Egy mai papnak rendkívül sok talentummal kell rendelkeznie: adminisztrátor, menedzser, pénzügyi szakember és persze lelkipásztor. Nem vezet ez automatikusan túlterheltséghez?
Schwedler: De igen. Az egyre nagyobb plébániákat és plébániai közösségeket tekintve egyértelmű, hogy egy bizonyos ponton túl egy teológiát végzett ember nem tud helytállni. Azonban azt gondolom, hogy sok német egyházmegye már jó úton halad a világi vezetők alkalmazásával, akik a plébániákon az adminisztratív tevékenységeket intézik. Támogatják a plébánost az ügyintézések terén, aki ennek köszönhetően a lelkipásztori feladatokra tud összpontosítani.
Domradio.de: A jelenlegi vita egy másik kényes pontja a nők pappá szentelésének kérdése, amit már régóta követelnek. El tudná képzelni, hogy női pap-kollégái legyenek?
Schwedler: Nem, én ezt egyáltalán nem tudom elképzelni. Megítélésem szerint 1994-ben pápai tekintélyével II. János Pál ezt a vitát lezárta, amikor kijelentette, hogy az Egyháznak nincs hatásköre arra, hogy nőket pappá szentelhessen. Úgy látom, rendkívüli lehetőségek állnak rendelkezésre a nők számára, hogy más módon kapcsolódhassanak be az Egyház életébe. Voltak nagyszerű nők az Egyház történetében, mint például Teréz anya. Miért kellene tehát kényszerűen lehetővé tenni, hogy nőket pappá szenteljenek? Személy szerint minden hölgynek örülök, aki szeretne bekapcsolódni az Egyház életébe, azonban a papszentelés nem szükséges ahhoz, hogy valaki hiteles és vonzó keresztény életet éljen.
Domradio.de: Feltételezem, hogy ismeri Philippa Raht bencés nővér könyvét azokról a nőkről, akik papi hivatást éreznek magukban és mélyen sértve érzik magukat amiatt, hogy ezt a hívást nem tudják a Katolikus Egyházban megélni.
Schwedler: Igen, ismerem a könyvet. Olyan nők történetei, akik hivatásukról beszélnek. De itt is más lehetőségeket keresnék. Nagyon jó dolognak tartom, hogy ezek a nők az Egyházért, az evangélium terjedése mellett szeretnének elköteleződni. De miért van ehhez szükségünk a nők pappá szentelésére? Ferenc pápa nemrégiben bevezette a katekétai szolgálatot, mely nyitott nőknek és férfiaknak egyaránt. Ez is lehetne egy módja annak, hogy a nők a hithirdetésben erőteljesebben részt vehessenek.
Domradio.de: Azonban döntésekről van szó, melyeket végül a Katolikus Egyházban mindig felszentelt férfiak hoznak meg…
Schwedler: A gyakorlati időszakom alatt a különböző plébániákon azt tapasztaltam, hogy sok esetben épp nem a felszentelt pap határoz bizonyos kérdésekben, noha végül övé a felelősség. Régóta jellemző, hogy sok plébánián egy pasztorális csapat hozza meg a döntéseket. Ezen a téren nagyon jó csoportmunkákat és közös döntési folyamatokat láttam. Ezekben pedig több mint a résztvevők fele nem pap, hanem világi munkatárs, férfiak és nők.
Domradio.de: Sok nő azonban már nem akarja elfogadni az Egyház nőkről és társadalomról alkotott képét, mely szerintük elavult. Az Egyházból kilépők száma – természetesen a visszaélésekkel kapcsolatos botrányokkal is összefüggésben – magáért beszél. Nem fél, hogy végül nem maradnak hívők?
Schwedler: Természetesen ez baj. Azt gondolom, hogy új utakat kell találnunk és a nyelvezetünket is meg kell változtatnunk – nem a belső tartalmat, nem az Egyház tanítását. A hittartalmat és az Egyházat a fiatalok számára egy általuk is érthető nyelvezettel kell tudnunk magyarázni. Gyakran olyan nyelvezetet használunk, melyet már senki nem ért.
Domradio.de: Mi az Ön elképzelése? Mit tegyen az Egyház a papjaival az elveszített bizalom helyreállítása érdekében?
Schwedler: A visszaélések botrányai következtében valóban bizalomvesztés következett be. Szörnyűnek tartom, hogy papok ilyen cselekedeteket követtek el. Nagyon világosan ki kell mondanunk: minden visszaélés, ami történt, túl sok. Ez szörnyű és már nem tudjuk jóvátenni, csupán bocsánatot kérhetünk az emberektől a történtek miatt. Természetesen az Egyháznak is következetesen kell cselekednie azért, hogy ilyen esetek újra ne történhessenek meg. Valójában már most rengeteget tesz a megelőzések és képzések révén minden területen. Ez egy nagyon fontos lépés a helyes irányba.
Az én elképzelésem, hogy újra egy hiteles egyházzá válunk a társadalomban és segíteni fogjuk az embereket az istenkapcsolatukban. Azt gondolom, hogy az új evangelizáció jelszavát kell újra és újra szem előtt tartanunk a túlzott önmagunkra koncentrálás helyett. Nem az kellene, hogy a kérdés legyen: „Hol tudnánk valamit itt és ott változtatni?”, hanem „Hogyan tudnánk Istent az emberekhez és az embereket Istenhez eljuttatni?”. Lehetőleg egy olyan nyelvezetet alkalmazva, melyet a mai ember is ért azért, hogy a hit visszanyerje a jelentőségét a mindennapokban.
A cikket Kulcsár Dávid atya fordította
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás