Hogyan tudunk túlhajszolt életünkben lelassítani és kapcsolódni Istenhez? Olvasónk írásában személyes élményeiről számol be.
Néhány évvel ezelőtt tapasztaltam meg azt a túlhajszolt életritmust, amikor olyannyira megteltem a napi teendők körüli forgolódással, hogy már nem hallottam az Úr szavát. A napokban visszaemlékeztem erre az időszakomra, és utólag már látom, hogy tudtam ebből kilépni. Akkor adventi időszak volt, ami ugyancsak az elvonulás, a csendesedés ideje, ahogy a most közeledő böjti időszak is. Sokat töprengtem azon, hogy tudnék leállni, lecsendesedni. Bár igyekeztem az időbeosztásomat úgy rendezni, hogy legyen időm Bibliát olvasni, az elmémet teljesen elborították a feladatok, kötelességek, hírek és az egyes események körüli gondolatok. A csendességeim nem voltak csendesek, inkább egy olyan internetes weboldalhoz hasonlítottak, ahol folyton hirdetések, reklámok ugranak fel, miközben valami értékes cikket olvasnék, és így egyszerűen képtelen voltam koncentrálni.
Bár olvastam a Bibliát, nem voltam jelen lélekben,
a lelkem megtelt, nem volt Neki hely, ahogy akkor, ott, Betlehemben sem. A fogadós számára Mária és József nem volt más, mint egy ugyanolyan pár, akik a nagy népszámlálás idején szállást kerestek. Nem látott bennük semmi különöset, nem látta bennük azt, Akit hordoztak. Azt gondolom, a napi bibliaolvasás is válhat rutinná, szokássá, s a sokszor olvasott igeszakaszok ugyanolyan információkká válhatnak bennünk, mint a napunk során olvasott más írott szövegek. Hálás vagyok Istennek, mert ilyenkor jelez, hogy valami nincs rendben, s én tudom, hogy a probléma az én készülékemben van.
Nemrégiben a telefonomat újra kellett telepíteni, mert már annyira lelassult, hogy félő volt, hasznavehetetlenné válik. Kiderült, hogy több száz napja nem volt kikapcsolva–újraindítva a készülék, így a rengeteg adatfeldolgozásban megterhelődött a memóriája. Azt hiszem, ez mivelünk is előfordul: megtelik a szívünk, tele van a fejünk és képtelenek vagyunk többet befogadni. „Nincs számodra hely!” – kiáltja a lelkünk az Isten felé, mert úgy hisszük, Ő is csak terhelni akarja a memóriánkat.
Hogyan válhatunk mégis éhessé, fogadóképessé az Isten Igéjére?
Azt hiszem, a megoldás a felesleges adatok törlésében rejtőzik. Abban a nagyon terhelt időszakomban azt kezdtem el gyakorolni, hogy egy teljes órán keresztül csendben ültem a szobámban és vártam, amíg lecsendesedik a lelkem, és megnyugszik az idegrendszerem. Bevallom, az első néhány ilyen alkalom nagyon nehéz volt. Sokszor már azon kaptam magam, hogy írom a feladatlistát, vagy éppen felvenném a telefont. Egy idő után kezdtem élvezni ezeket az órákat, különösen akkor, amikor a természetben élhettem meg a csendességeimet. Csodálatosak voltak!
Látszólag nem történt semmi, de ezekben a csendes percekben oldódtak az aggodalmaskodásaim görcsei, csillapodott a szívem, lassult a lelkem és egyre üresedett az elmém.
Időbe telt, míg újra megéheztem az Isten szavára és képessé váltam újra igazán befogadni Őt. Ezeket az órákat semmiért sem adnám! Jelen volt az Isten és jelen voltam én is teljes lényemmel – találkozás volt Örökkévaló és halandó között, amely nem múlt el nyomtalanul.
Jézus maga is gyakorolta a megüresedést, böjtölt, és a szolgálata során sokszor elvonult és egyedül imádkozott. Megüresítette magát, szolgai formát vett fel, lemondott, áldozatot hozott, hogy teljesítse küldetését Fil 2,7). Vajon nem azért kell-e néha hosszú perceket, órákat várakoznunk egy késő vonatra, egy vizsgálatra, dugóban vagy éppen egy hosszú sorban, hogy addig meg tudjunk állni, s fogadóképessé váljunk?! Az Ő lábainál mindent megtalálunk, amire igazán szükségünk van, s emellett a napi teendőink felőli aggodalmak is semmissé lesznek.
„Mennyire szereti népét!
Szentjei kezedben vannak, lábaidhoz telepednek,
befogadják beszédedet.”
5Mózes 33,3
Fosztó Tímea
Még nem érkezett hozzászólás