Kovács Zsolt római katolikus pap vendégírással tisztelte meg a 777 szerkesztőségét, amelyben Szilágyi Liliána úszó felkavaró története kapcsán osztja meg értékes gondolatait.
Bár egy hónapja ünnepeltük a karácsonyt, Urunk földi születésnapját, most húsvéti gondolatokat szeretnék megosztani. A minap láttam Szilágyi Liliána Európa-bajnoki ezüstérmes, ifjúsági olimpiai és Európa-bajnok magyar úszónő interjúját D. Tóth Krisztával az „Elviszlek magammal” című online műsorban, ami számomra is felkavaró élmény volt. Ami a leginkább megérintett, az egy kérdés volt, amely az interjú végén hangzott el (bár már az elejére is bevágták), így egy keretet adva az egész videónak: „Milyen érzés szabad embernek lenni?”
Az interjúban Szilágyi Liliána beszámolt arról, hogy édesapja hogyan bántalmazta őt gyermek- és tinédzserkorában, hányszor megalázta női mivoltában, és hogy milyen félelemben kellett mellette élniük édesanyjával és húgával. 19 évesen költöztek el édesanyjával. Ezért ez a kérdés az interjú végén a szó eredeti értelmében hozott katarzist a számára, mert benne volt a megszabadulás és a megtisztulás, amikor valóban feloldódhat benne minden, ami addig feszültséget okozott, az a bántalmazás okozta teher, amely még a reménytől is képes megfosztani az embert.[1]
A történetet nagyon sok oldalról meg lehetne vizsgálni. Most hadd említsek három szempontot:
hirdetés- a rendszerszintű bűnt, hogy az hogyan ivódik be a társadalom egyes alrendszereibe és torzítja el azokat (jelen esetben a versenysportot)
- hogy mit jelent az, hogy valakit feláldoznak a teljesítmény bálvány-oltárán és szörnyű sebet okoznak neki
- és magát azt a jelenséget, hogy az egyéni bűn mennyire képes magával ragadni emberek személyiségét, ami a társas kapcsolataikra is kihat. Szimbolikusan mondva nem csupán a poklot hordozzák a szívükben, hanem mások életét is időről időre megpróbálják pokollá tenni.
Ezek a történetek rámutatnak az egyén és a közösség morális felelősségére, és végül is döntések sorozatába illeszkednek bele. Amikor ezzel foglalkozik az ember, akkor szörnyülködhet, eljuthat a csüggedésig, hogy milyen gonosz a világ, ami túlmutat a mi erőnkön, és milyen gonoszak tudunk mi, emberek lenni egymással. De keresztény emberként itt nem állhatunk meg, mert ez az éremnek csak az egyik oldala. Mert ha csak ennyi lenne, nem hangozhatott volna el a kérdés a maga teljes jelentőségében: „Milyen érzés szabad embernek lenni?”
Katolikus papként, teológusként óhatatlanul is továbbugrott a gondolatom a krisztusi megváltásra, felszabadításra, amely úgy gondolom, hogy hasonlóan katartikus erővel képes belépni bármely ember életébe, ha igazán átadja magát bizalommal neki. Talán ezzel lehet legjobban jellemezni a megtérés pillanatát, amikor a megelőző nyomasztó világ- és önképünk helyett meglátjuk magunkat Isten szeretetében: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy” (Iz 43,1). Erre a hozzánk forduló személyes szeretetre (kegyelemre) válaszolunk mi a saját töredékes szeretetünkkel. Ekkor válik jelenvalóvá számunkra is az a szövetség, amelyben szabad emberként élhetünk. Amint János apostol írta: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1Jn 4,16).
Már maga a Szentírás is számos ember történetén keresztül megmutatta, hogy milyen az, amikor Isten Jézus Krisztus személyében belép az egyén életébe: ott szembesülünk önmagunkkal, új élet fakad és valami beteljesül számunkra. Mária Magdolna, Nikodémus, Máté és a többi apostol, valamint még sok más személy története is ilyen sorsfordító találkozással kezdődött. A felszabadítás azonban mégis csak a húsvéti eseményekben jelenik meg a maga teljességében: az Isten Fia, aki megannyi életet új pályára állított, nagy erővel hirdette a mennyek országát, paradox módon mégis alávetette magát a szenvedésnek, áldozatként engedte fizikailag elpusztítani magát a kereszten, hogy harmadnapra feltámadva elhozza a katartikus felszabadulást. A halál kényszere már nem veheti el reményünket, mert benne egy új élet nyílt immár az egész emberiség számára.
A feltámadás az, amelynek fényében éljük a keresztény életünket immár Krisztusban, szabad emberként. Ezáltal jutunk el a totális reménytelenség állapotából az Istennel való teljes egységre. Ez tesz minket szabaddá az emberek iránti önátadó, feltétel és érdek nélküli szeretetre (az ún. agapéra), amellyel maga Isten szeret minket.
Ez a szabadság igazi útja, amelyet a Szentlélek folyamatosan, egyre erőteljesebben munkál bennünk, amelyben újra és újra megtapasztalhatjuk a megtisztító élményt, a katarzist.
A keresztségben, a szentgyónásban, a szentmisében, lényegében minden szentségben, sőt az őszinte imádságban és szeretet-tettekben is megélhetjük az Úr irgalmát, amellyel felemel minket és megmutatja számunkra istengyermeki méltóságunkat: „Annyira szeretlek téged, hogy egyszülött Fiamat adtam oda, hogy ha hiszel benne, el ne vessz, hanem örök életed legyen!” (Vö. Jn 3,16). Hihetetlen erő van ebben, ha ráhagyatkozunk, mert akkor leoldja a félelem láncait, amelyek gúzsba akarnak kötni minket. Hiszen az új értelmezési keret nem más, mint az Isten szeretete, amelynek horizontján minden más eltörpül. „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Rm 8,15)
Ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve nem érhet baj és szomorúság minket, vagy nem kell megküzdenünk az élet adta nehézségekkel és kihívásokkal. Inkább azt jelenti, hogy ez a szabadság életünk drámai helyzeteiben is jelen van, mert az alapja nem bennünk van, hanem a mennyei Atyával való kapcsolatban, amelyet Jézus Krisztuson keresztül a Szentlélekben élünk meg. Amint Pál apostol írta: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Rm 8,38-39).
Bár nem tudom, Liliána hogyan áll az Úristennel, szívből örülök a szabadságának, amely most megszületett a szívében, noha a bírósági perek miatt nehéz időszaknak néz elébe. Az ő történetében is meglátszik a szeretet gyógyító ereje: saját sebeiből felerősödve képes másokat megérteni, és bátorságot merítve szakértők társaságában segítséget nyújtani az úszó szakág visszásságainak leküzdéséhez. Mivel a Szentlélek képes bárhol titkon kifejteni hatását, ezért úgy látom, hogy az új kezdeményezésük, amely a versenysport megújítására (és egyben gyógyulására) törekszik, szintén képes építeni az Isten országát, és élhetőbbé tenni azokat a viszonyokat, amelyek a versenyekre való felkészülést szolgálják.
Nekünk, keresztényeknek pedig újra és újra reflektálnunk kell hivatásunkra, és nem árt, ha időről időre magunktól is megkérdezzük: „Milyen szabad embernek lenni?”. Jó, ha szembesülünk azzal, hogy mi a krisztusi szabadságra vagyunk meghívva és egymást is erre kell segítenünk, kicsiket és nagyokat egyaránt. Ha pedig nem találjuk életünk horizontján, akkor az elterjedt újévi köszöntést vegyük komolyan:
„Bízd Újra Életedet Krisztusra!”
Kovács Zsolt
[1] Bár mindenkinek kijár az ártatlanság vélelme, számomra nagyon is hiteles volt az interjú, és társadalmilag nagyon fontos témát feszeget: a családon belül erőszak kérdését, legyen az verbális, mentális vagy fizikai, amelyről valóban nem beszélünk eleget, és amelynek visszaszorításában fontos szerepe van a közbeszédnek az én véleményem szerint is. A meghallgatás, odafigyelés és odafordulás szükségszerű attitűdök, amelyek a krisztusi mentalitásnak is alapvető elemei. A katolikus egyházon belüli abuzáló esetek feltárása is hasonlóan fájdalmas esemény volt, amelynek következtében egy tisztulási folyamat indult el: gyermekvédelmi felelősöket neveztek ki, bejelentési felületek keletkeztek és az egyházmegyékben elindult a papok edukációja is ezen a területen.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás