Sokakat érdeklő és valóban fontos témában érkezett olvasói írás a 777 szerkesztőségéhez: Tóth Robi az egyre durvább kommentháborúkról, a tisztelet hiányáról és a virtuális ütésekről értekezik. Írását változtatás nélkül közöljük.
Meddig megy ez még?
Engedtessék meg nekem is, hogy leírjam azt, amit gondolok. Senkit nem megbántva és mindenkiben látva a Teremtőnk által a saját képmására megalkotott embert, aki értelmet és szabad akaratot kapott. Sajnos úgy érzem, előbbi két dolgot az emberek mostanság kezdik elfelejteni.
Szomorú olvasni, hallani (már nemcsak a médiában, hanem a munkahelyen, és akár egy barátinak mondott társaságban is) azt, hogy nincs tisztelet, nincs pardon. Könyörtelenség van. Farkastörvények uralkodnak. Oltás vagy nem oltás, jobb, vagy bal, piros, kék, vagy narancs… egyre megy. Aki nincs velünk, ellenünk van. Már nem bújunk a profilunk mögé, bátrak vagyunk és arccal megyünk neki a másiknak. Ütjük: először kommentben, aztán élőszóban, aztán…
Aztán? Meddig megy ez még?
Mire jó az, ha nekem van igazam? Jobb érzés tölt-e el azzal, hogy beletapostam a másik lelkébe, hogy emeltebb hangerővel (talán még durva szavakkal teletűzdelve) értésére adtam, hogy (szerintem) nekem van igazam? Vagy fordítva: miért félünk attól, ha nincs igazunk? Miért kell hangosabbá válnunk csupán azért, mert négyen hat ellenében mást gondolunk?
Úgy érzem, korunk embere hagyja magát sodortatni az árral: azzal az árral, amelyet az internet hozott. Hiszen mindent megtalálunk egyetlen kattintással, és mindennek az ellenkezőjét is. A nagy szabadságban mindenki azt, amit szeretne. Nem kell már könyvtárba járni, sem vaskos könyveket bújni, mert Google úr/hölgy megmondja a választ. Megkérdezzük az internetet, mint a mesében a tükröt a mostoha, és választ kapunk. Mindenre. Például, hogy a király a legdrágább kelméből készült ruhában jár, amit csak az lát, akinek tiszta szíve van.
De a király akkor is meztelen. És ezen a tényen nem változtat semmi.
Nemrégiben olvastam (a neten), hogy a Pitagorasz-tételt nem feltétlenül azért tanultuk, mert olyannyira szükségünk lenne rá a való életben, hanem azért, hogy megtanuljuk, hogy vannak tételek, amelyeket lehet bizonyítani. Hipotézisek, feltevések, amelyekre van valós magyarázat. És ettől a feltételezés már nem feltételezés csak, hanem egy bebizonyított tény, amelyre logikusan, észszerűen rá lehet jönni.
Valahol ezt vesztettük el. Azt, hogy meggyőződjünk az igazságról. Elvesztettük a logikus gondolkodás képességét és a másik ember iránti tiszteletet. És az alázatot. Hogy nem érthetünk mindenhez. Isten csodálatos teremtményei vagyunk mindnyájan! Istengyermekségünk viszont nem jogosít fel bennünket arra, hogy lenézzünk másokat és véleményt alkossunk róluk. Hanem arra hív, hogy alázatosak legyünk, és meglássuk a másikban Jézust. Hiszen a másikat is Isten teremtette. Jézus mindenkiben ott lakik.
Hamarosan érkezik egy gyermek, aki Isten fia. Jöhetett volna királyként, pompával, vagy születhetett volna nagyvárosban, egy fényes kastélyban, esetleg nem az ókorban, hanem most, a XXI. században. Biztos tele lenne vele az Insta meg a Face. A Google-ban tuti vezető találat lenne! De nem így jött el! Hanem a legegyszerűbb és legeldugottabb helyen, egy istállóban (bocsáss meg érte Uram, de úgy mondanánk ma, hogy), az Isten háta mögött. Csendben.
Jézus meg tudna születni benned? Meg tudna ma születni benned forrongó világod tajtékzó indulataiban? Amikor száguldó pulzusod és indulataid közepette szapulod a klaviatúrád, telefonod, tableted és már csak egy enter választ el attól, hogy mindent és mindenkit elárasszon a „szent” meggyőződésed? Advent van.
Engedd megszületni magadban a gyermeket! Válj szabaddá a szeretetre!
Áldott várakozást!
Tóth Robi
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás