Szemle

A legsokatmondóbb ima fiatal anyaként

Lehet, hogy a kicsi gyermekek szülei nem képesek szakadatlanul imádkozni, de Isten akaratának elfogadása ezekben a pillanatokban a legnagyobb áldozat, amelyet felajánlhatnak Neki.

Az egyik első dolog, amire rájöttem a gyermekvállalás után, az volt, hogy az imaéletemnek meg kell változnia. Négy igazán aktív kicsivel nem tudok egy pillanatra beugrani a kápolnába, vagy hosszú, nyugodt reggeleket tölteni a Szentírás olvasásával.

De ez a hirtelen változás nem azt jelenti, hogy a szülő már képtelen lelkileg fejlődni, vagy nincs ideje többet imádkozni. Valójában ennek az ellenkezője is igaz lehet:

a szülői élet óriási lehetőségeket kínál az erények gyakorlására.

A trükkös rész ezeknek a lehetőségeknek a megragadása, amelyek szinte mindig nemkívánatos formában jelentkeznek.

Talán a szellemi fejlődés titka egyszerűbb és nehezebb egyszerre, mint gondolnánk. A válasz abban rejlik, hogy teljes mértékben elfogadjuk Isten akaratát egy adott pillanatban, még akkor is, ha az Ő döntése nem az, amit mi magunk választottunk volna.

Láttam, hogy más anyák ezt az elképzelést a „jelen pillanat szentségének” írják le. Nemrégiben rájöttem, hogy milyen nehéz befogadni ezt a hozzáállást, de azt is, hogy milyen érték van az erre való törekvésben.

A múlt héten három nagyobb gyerekem játékkal volt elfoglalva, miközben a legkisebb baba szunyókált. Az imádkozás egyik legjobb módja számomra az, hogy egy alkalmazáson keresztül lejátszom a rózsafüzért és együtt mondom az imát a hanggal, miközben  végzem a napi teendőket.

Végül – gondoltam – békében imádkozom egy egész rózsafüzért. Ez vágyálomszerűnek bizonyult.

Egymás után minden gyerekem bejött valami miatt hozzám, és félbeszakították az imádsági kísérletemet. Az egyik vizet, egy másik harapnivalót akart; aztán az egyiknek segítségre volt szüksége a mosdó használatához, egy másik pedig játékot keresett; aztán ketten harcba kezdtek, és meg kellett őket nyugtatnom.

Ez folytatódott, minden megszakítással szüneteltettem az imámat és a munkámat, hogy a gyermekeim szükségleteire figyeljek.

A harmadik vagy negyedik megzavarás után kezdtem ingerült lenni. Nem lehetne egy kis időm magamra, hogy legalább a rózsafüzért el tudjam imádkozni? Miért engedi Isten, hogy ezek a gyerekek folyamatosan engem zavarjanak végtelen kéréseikkel?

Aztán eszembe jutott egy homília, amelyet évekkel korábban hallottam. A pap a legjobb tanácsokat adta nekem, amelyeket valaha hallottam: egy anya elmerenghet zajos otthonában, amikor gyermekei folytonos megzavarásait úgy látja, mint felszólítást Isten akaratának teljesítésére:

A kisgyermekek igényei biztosítják egy anyának azt, amit Szent Bernát, a szerzetesek egyik nagy építésze „kolostori harangnak” nevezett. Minden kolostornak van egy harangja. Bernát a szerzetességre vonatkozó szabályainak megírásakor elmondta felebarátainak, hogy valahányszor megszólal a szerzetesi harang, abba kell hagyniuk, bármit is csinálnak, és azonnal el kell menniük az adott feladatot teljesíteni (ima, étkezés, munka, tanulás, alvás). Elvárta tőlük, hogy azonnal reagáljanak… nem azért, mert ők azt akarják, hanem azért, mert akkor van az ideje az adott feladatnak,

és az idő nem a tiéd, hanem Istené.

Ennélfogva a gyermekeket nevelő anya akarata ellenére kénytelen folyamatosan szívét nyújtani. Éveken át, miközben gyermekeket nevel, soha nem az ő ideje, a saját szükséglete áll az első helyen.

Napközben sokszor hallja a szerzetesi harangot, és néha a feladatok közepén abba kell hagyni a dolgokat, és válaszolnia kell gyermekeinek, nem azért, mert ő azt akarja, hanem azért, mert éppen ennek van itt az ideje.

Amint felidéztem ezt az életet megváltoztató homíliát, megvilágosodtam. A rózsafüzér megszakítás nélküli imádkozása gyönyörű lenne, de Isten nem akarta, hogy ezt tegyem abban a pillanatban. Isten azt akarta, hogy bármi más előtt foglalkozzak a gyermekeimmel és vigyázzak rájuk.

Még akkor is, ha aznap nem tudtam elimádkozni a teljes rózsafüzért, még nagyobb áldozatot tudtam felajánlani Istennek: választhattam, hogy türelemmel és szeretettel válaszolok minden alkalommal, amikor félbeszakítanak.

Bárcsak elmondhatnám, hogy mindig eszembe jut ez a lecke; bárcsak mindig türelemmel válaszolhatnék! Természetesen nem így van. De tudom, hogy valahányszor úgy döntök, hogy békésen válaszolok a „kolostori harangjaim” megszakításaira, Istennek adom a legsokatmondóbb imát, amelyet életem ezen szakaszában tehetek.

Ez az imádság több erőfeszítést igényel, mint bármi más, amit most Istennek adhatnék. Ez egy áldozat, amelyet számtalan anya hoz minden nap, időt és energiát befektetve.

Mégis, Isten látja ezt a folyamatos önmegtartóztatást, és tudom, hogy ezek az erőfeszítések, amelyeket az anyák a családjuk érdekében tesznek, soha nem lesznek feledve és mindig megérik a fáradtságot. 

Forrás: Aleteia

Ujhelyi Dóra

Borítókép - Fotó: Monkey Business Images | Dreamstime.com
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás