Blog

Fejlődés: alkalmazkodás vagy alakítás?

Nyaralásunk első napjaiban olvastam egy érdekes könyvet, melyben megfogott egy gondolat. A szerző, Ujházy Kolos a fejlődést nem alakításként, hanem alkalmazkodásként definiálja. Elgondolkodtam.

Ahogy a könyv is több példán keresztül rávilágított, a világtörténelem során számos olyan állomás is volt, amit hatalmas fejlődési ugrásként definiálunk. Például Mezopotámiában az öntözőrendszerek bevezetését, Amerika felfedezésével az ismeretlen állatok és növények meghonosítását, vagy éppen a gőzgép feltalálását. Ezek mind olyan korszerű és a világ működését alapjaiban megváltoztató dolgok, melyekre méltán lehetünk büszkék és mondhatjuk, hogy előrébb lépett az emberiség. Vagyis fejlődtünk.

A Zsákutca a végtelenbe című könyv azonban azt mondja, hogy az igazi fejlődés az, amikor az ember képes jól alkalmazkodni a természet rendjéhez. Képes megtartani az egyensúlyt a kereslet és a kínálat között, vagyis amikor önmaga fejlődik. Amely közösségekben abból gazdálkodtak, amit meg tudtak termelni, elő tudtak állítani, ott nem volt túlfogyasztás, túlhasználat. Így a természet is meg tudott újulni és a rendszer egyensúlyban tudott működni.

Mai fejjel ez lehet, hogy egy diszkomfortos állapot, hiszen jelentős korlátokba ütközik az ember. Nem utazhat oda, ahova akar és akkor, amikor akar. Nem eheti a távoli tájak gyümölcseit, nem tud bármelyik percben ráguglizni arra, amit nem tud. Helyette tapasztalnia kell és tanulnia az idősektől, a szakemberektől. A 21. században ez elképzelhetetlen, hiszen ezzel gyakorlatilag mindent fel kellene adnunk, amit ma jónak és élvezetesnek találunk. Így marad az, hogy mindannyian kongatjuk a vészharangot, klímaharcot hirdetünk és folytatunk mindent ugyanúgy, ahogy eddig, hiszen miért ne élveznénk ki a fejlett világ lehetőségeit.

hirdetés

Ezen rendszeresen el szoktam gondolkodni. Például amikor a télen zöld, jegesmacimentő emberek nyáron a karib-térségi mojitoikat posztolják. Vagy amikor a vegán ózonvédők nejlonzacsiban hordják haza a humuszt. Stb.

Komolyan elgondolkodtató, hogy valóban ez lenne-e a fejlett társadalom.

Istentől kaptunk egy végtelenül színes és lenyűgöző életteret, a Földet. Kaptunk hozzá egy világűrt is, amit minden éjjel álmélkodva szemlélhetünk szabad szemmel is mindenféle űrutazások nélkül. Mi pedig a technológiai fejlődés, a korszerűsítés és a kényelem oltárán mindezt feláldozzuk. Esténként pedig sajnálkozva állapítjuk meg, hogy nem látjuk a csillagokat, mert túl nagy a fényszennyezés, de cserébe van közvilágítás, így éjfélkor is biztonságosan mehetünk a buliba alvás helyett.

Pedig a rendszer jól lett kitalálva. Ha nem azon járna állandóan az eszünk, hogy mindent a kényelmünk érdekében magunkhoz idomítsunk, hanem megadnánk magunkat a természetes rendnek, többet élvezhetnénk az életből. Időben lefeküdnénk aludni, kevésbé lennénk stresszesek, jobban észrevennénk az élet apró örömeit, csodáit. Kedvesebbek lennénk egymással, a szervezetünk egészségesebb lenne, nem szednénk annyi gyógyszert, amelyek előállításával az ivóvizeinket szennyezzük. Egészségesebben tudnánk étkezni, sportolnánk. A kapcsolataink is nyugodtabbak és meghittebbek lennének.

Belül mindnyájan erre vágyunk. Ez van belénk kódolva. A béke és a nyugalom, az öröm és lenyűgöződés képessége.

Titkon talán minden keresztény ilyennek képzeli a Mennyet, egy utópisztikus földi életnek. De vajon miért nem efelé teszünk lépéseket? Miért a technológia fejlesztésén jár az eszünk ahelyett, hogy megtanulnánk újra együtt élni a természettel, amelyben rend van és nyugalom. És ezzel nyilván nem azt akarom mondani, hogy vissza kellene térnünk a földműveléshez és vesszen minden luxus, utazás, szórakozás, de meg kellene találnunk egy igazi egyensúlyt, ami nemcsak egy szép eszme, hanem a valóság lehet.

Kép: Dreamstime.com

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás