A Papp válaszol – pártalálás nehézsége, túlsúly meggyónása, Miklós atya küzdelmei

A Papp válaszol nyári szünet előtti utolsó részében ismételten három olvasói kérdés kerül megválaszolásra!

Iringó (Kézdivásárhely)

Miért van az, hogy kiimádkoztam a lelkem, hogy megtalálhassam a páromat, de Isten még nem adta meg? Pedig ez a legnagyobb és legerősebb vágyam, találkozni aki hozzám tartozik, akikhez én tartozom

Fel kell nőnünk az imádságnak arra a titokzatos szintjére, ahol az imáság már nem rendelés, hanem szövetségben való együttcselekvés. A kérő ima legelső célja nem valami, hanem maga az élő Isten, őt magát kérjük, hogy legyen szabad érezni a jelenlétét, meríteni inspiráló gazdagságából, bölcsességéből és vigasztalásából. Ez az „alapimádság”, s majd ezután kérünk javakat, konkrét kéréseket. Szent Ágoston szerint nem Istennek van szüksége arra, hogy tudassuk vele a kéréseinket, hanem nekünk magunknak fontos az ő szent jelenlétében tisztáznunk, hogy mit is szeretnénk, mi a fontos, mire tennénk fel az életünket, mit nem akarunk bűneinkkel lerombolni. Az így megfogalmazott kérések tehát eleve egy perspektívában vannak: mindennel azt szeretnénk, hogy a Szentháromság boldogító szeretetéből részesedjünk, s oda jussunk el.

Az „alapimádság” után, annak keretében kérünk konkrét javakat: pl. leendő házastársat. Felmérhetetlen előnyöket jelent, ha valaki imádsággal készül a házasságra. Először is megerősíti benne a házasság csodálatos értékét: a házasság isteni alapítású érték! Napjaink zavaros és beteg értékszemléletében újra és újra jó dolog megerősödni a paradicsomi Teremtő színe előtt a házasság értékében. Aztán az imádkozó nyer egy szemüveget, hogy milyen társat is keressen, akit majd ugyanezen Isten elé visz. Nem egyszerűen „rendes” embert akar, hanem a hitében is elmélyült keresztényt. A pszichológia is megerősíti: a hitét mélyen gyakorló ember olyannal lesz inkább boldog, aki a hitét ugyanolyan szinten gyakorolja. Az imádság így válogatóssá tesz! Aztán az imádság aktivitásra sarkall: nem elég „kiimádkozni” a jó kérést, hanem tenni is kell érte. Klaus Demmer, morálteológus, sokszor beszél arról: az imádságban a keresztény ember nem akar passzivitásba menekülni életvezetése kihívásai elől, szó sincs a saját szabadság és felelősség félrevetéséről, hanem tudja, hogy az aktív életvezetés az imádságban kezdődik. Akar tenni a kiimádkozott célokért.

Az imában puskapor van!

Végül az imában eleve rejtőzik egy vigasztalás: minden kérő imánkhoz hozzátesszük, hogy mindent úgy adjon meg Isten, ahogy az az üdvösségünket szolgálja. „Legyen meg a te akaratod.” Ha nem is úgy alakulnak a kért javaink, ahogy terveztük, az imádság jótékony légkörében máris kapunk alázatot, elfogadást, „a mégis van tovább valahogy szeretetben” érzést.

Ha tényleg úgy érzed, hogy a házasság, a család a te hivatásod, akkor az imádság mellett aktívan tegyél is érte. Minden párkeresőt nagyon szeretnék buzdítani: sokat lehet nyerni, egy jó házastársat és tőle gyerekeket – és sokat lehet veszíteni, egy jó házastársat és tőle gyerekeket. Ezért a jó célért érdemes fáradhatatlanul keresni, a visszahúzódóbb természetünk zárkózó programját most felülírni, nyitni, ismerkedni, bátornak lenni. Alapszabály, hogy a belső értékek nem látszanak, ami látszik, az a látvány: legyen az ember ápolt, tudjon vonzó lenni, legyen megnyerő fellépése, lehessen vele beszélgetni és nevetni. A létrejövő első lépés után tárulhatnak fel a személy központibb értékei. Pont ezek miatt is fontos, hogy ne ítéljen az ember az első néhány benyomás után, hanem adjon időt a személyiség mélységeinek feltárulására. Egy első szerencsétlen benyomás miatt el ne hajtsunk egy jó házastársnak valót… Jó dolog keresztény közösségi programokon, találkozókon, hittanon, zarándoklaton részt venni, olyan helyen keresni, ahol valószínűbb a hasonló értékrendszerű fiatal. Kicsit féltően buzdítok az aktivitásra: ne engedjük, hogy a korábbi szerelmi csalódások, az elkezdődött karrier, a sok munka és vele járó pénz, vagy éppen a ráérős mentalitás, a szorongások eltántorítsanak a céltól.  Nagyon szeretném a társfelelősséget is noszogatni: ismertessünk össze fiatalokat egymással, mi magunk szervezzünk alkalmat az ismerkedésre.

Minden imánk és aktivitásunk mellett nem tagadhatjuk, hogy nem minden jó ember talál társat. A házasság ajándék. Nem rendelés, nem önaktivitással biztosan elnyerhető életforma. A Teremtő titokzatos terveiben valahogy vannak olyanok is, akik jó keresztények, jó emberek, mégsem találják meg a párjukat. Nem rosszabb emberek ők, nem Isten büntetése ez. Valamiképpen mindannyian (házasok és nem házasok is) megtapasztaljuk, hogy az életünkben nem minden úgy alakul, ahogy mi megterveznénk, hogy Isten üdvterve a mi rendeléseinket felülmúló titokzatos dráma. Aki ezen a tisztítótűzön átmegy, azzal bármi is történik, akkor is fog szeretni, értelmesen élni, nevetni, s ráhagyatkozóan hinni.

József (Agárd)

Az lenne a kérdésem, hogy a túlsúly, ha nem genetikailag öröklött, részét kell hogy képezze-e a szentgyónásnak, bűnbánatnak? Tudatában vagyok a felesleges kilók egészségromboló hatásával, ám úgy érzem, a fogyasztói értékrend sugallja túlzóan, hogy mindenkinek kigyúrtnak, sportosnak kell lenni… Az egészséges életrevaló törekvés milyen mértékig kötelessége egy kereszténynek, ha nem túl buta a kérdés?

Azért nehéz erre válaszolni, mert nem tudom, hogy egy kis súlyfeleslegről van szó, van kóros túlsúlyról. Általánosságban pár dolgot mondhatok: először az egészséges életre törekvés a keresztény alapértékekhez tartozik. Az egészséget a morál „fundamentális javunknak” nevezi, ami azt jelenti: mint egy ház alapja ez teszi lehetővé a felépítményt. Azaz akkor tudunk sok-sok jót tenni (szülni, dolgozni, karitászban segíteni, beteget látogatni…), ha arra képesek vagyunk. A „Ne ölj!” parancs tehát vonatkozik a saját életünkre, egészégünkre is. Általánosságban kijelenthetjük, hogy a súlyosan egészségromboló életvitel súlyos bűn: az Egyház sohasem volt rest a mértéktelen alkoholizálást, az enyhe drogozást is, a felelőtlen közlekedést, a sportnak már nem nevezhető halálkihívó „extrém tevékenységet” bűnnek nevezni. De ugyanúgy tarthatjuk súlyos bűnnek a lustaságot, a mértéktelen étkezést, mert ezek egészségromboló hatása is visszahat ránk, valamint megakadályoz majd sok-sok jó megvalósításában.

Azonban azt is látjuk, hogy ma a testkép területén aránytalan és túlzott elvárásaink vannak magunkkal szemben. Még azok is elégedetlenek önmagukkal, még azokban is keletkezhet bűntudat vagy pszichés szorongás, akiknek nincs kóros túlsúlyuk, nem esztelenül mértéktelenek az étkezésben, és nem abszolút lusták. Ennek sok oka lehet, amit nem kellene tétlenül néznünk. Először is szeressük önmagunkat. Az önszeretet alapja nem a saját elégedettségünk önmagunkkal, hanem Isten gyönyörködése bennünk. Ahogy egy újszülött láttán elmosolyodunk, szerintem zigóta állapotunk óta Isten is mosolyog fölöttünk. Gondolkodjunk szeretettel önmagunkról! Aztán hihetetlenül kegyetlen tud lenni a kortársak viszonyulása: itt nagyon keménynek kellene lennünk a kisiskolások csúfolódásaitól a serdülők kitagadásáig. A környezet elfogadása ill. el nem fogadása mélyen vissza tud hatni a saját önelfogadásunkra. Azt is tapasztaljuk, milyen mértékben önti ránk a média a képeket a hihetetlen testalkatokról, ideálokról, szépségekről és izmokról. Tudatosan nem kellene részt vennünk az ilyen képek, filmek terjesztésében, akár médiában dolgozunk, akár csak megosztók vagyunk. S végül hadd említsem meg az Eucharisztát: Isten szeretete az egyszerű kenyéren és boron keresztül is meg tud jelenni. Ez vigasztalás a megváltoztathatatlan testi adottságainkra, s egyben sürgetés a testünk szent ügyre való „bevetésére”.

Az idealizált testkép hajszolásában nem is csak az anorexiát, a hánytatást, a határtalan sebészeti beavatkozást tartom gondnak, hanem a súlypont rossz helyét. Miközben a testével van elfoglalva az ember, hihetetlen szellemi értékekről maradhat le. „Ahol a kincsed, ott a szíved” – ha a fő kincs a testi egészség, szépség, izmok, akkor arra hajtasz, s abban leszel gazdag, de lehet, hogy csak abban. Rengeteg idő, edzés, pénz, figyelem, testi-lelki energia elmegy erre, s másban lesz nagyon szegény az illető. Szeretjük, ha egy ember egészséges, egy férfi ápolt, egy nő nőies, ha valaki műveli a testi adottságait – de ez nem minden. A morálteológia nem véletlenül nem nevezi a „legfőbb jónak” az egészséget (hanem fundamentális jónak), mert a legfőbb jó az „élet”, keresztény értelemben. Nem az egészség (biosz) a fő, hanem a Krisztusban való élet (zóé) – és ez bizony járhat akár egészségvesztéssel is (pl. egészségkárosodás elszenvedése a munkánk miatt, vagy vértanúság).

Általánosságban tehát azt mondanám: az embernek „működnie” kell. Jó gyümölcsöket teremni, szeretni, dolgozni, örülni a testi életünknek, masszívan vinni a keresztjeinket. Az egészség ahhoz fontos, hogy jó gyümölcsöket teremjünk. Ehhez érdemes igazítani a test fegyelmét, mértékletességét, edzettségét, egészségét. Valóban nem kell mindenkinek a retusált testképekhez igazodnia, de azért aszketikusan és intelligensen igenis kell fáradnia, hogy az egészségkárosodása, lustasága, ápolatlansága ne váljon jó gyümölcsei akadályává.

Péter (Budapest)

Mindig csak a problémáinkra kapunk választ, de az atyáról semmit nem tudunk. Mik voltak hitélete, hittanulmányai során a legnehezebben megérthető dolgok? Mi az, amiről még ma is azt mondja, hogy ésszel fel nem érhető az Ön számára, és csak hitével tudja befogadni?

A nyári szünet előtt megengedem magamnak, hogy az én gondjaimról is írjak. Nekem szeminarista koromtól az egyik legnagyobb kihívásom az, hogy a valódi Istent imádjam. Simone Weil óva attól, nehogy álszeretettel szeressük Istent. Könnyen megtörténhet bármelyikünkkel, hogy a magunk által kivetített istenképet imádjuk, mert az számunkra kellemes, az az isten pont annyit és pont azt akarja, amit én. Nagyon nehéz átlépni a múltbeli istenélményeimen, a jelen érzelmi helyzetemen, a saját gondolataimon, hogy ma a mai, élő Istent imádjam (amire Nazianzoszi Gergely is buzdít). Még papként is óvakodnunk kell, nehogy magát a szertartást, az imádságvégzést szeressük, hanem magát a Megszólítottat. Aztán mindig óvakodtam a leegyszerűsítő istenképektől. Eckhart mester egy-egy prédikációja mindig szédületes magasságokba emel, Karl Rahner és Klaus Demmer teológiája csodaszép komplexitásra hív, a görögkatolikus liturgia pedig misztikusan az általunk Atyának, Fiúnak és Léleknek nevezett felfoghatatlan szeretetben részesít.

A másik nagy küzdelmem a keresztény etika átadása.

Az etika célja nem egyszerűen a bűnök kerülése, hanem az élet értékes építése, erényes vezetése Krisztus követésében. Az etikával sohasem bántani, kioktatni akarok, hanem barátian segíteni az életvezetést, hogy az ember itt és most legyen okos, s ne utólag… Elképesztően sok örömöm van, amikor visszajelzik, hogy az én előadásaim, írásaim is hozzájárultak jó döntésekhez, családi örömökhöz, szakmai stratégiához, rákos daganat hordozásához vagy éppen bűn elkerüléséhez. Amivel küzdök: az az engedelmesség. Ahogy a hitben van egy engedelmesség, úgy az etikában is. Mindenki azt hisz, amit akar – de ha valóban keresztény akar lenni, akkor az Egyház által őrzött hitletéteményt engedelmesen el kell fogadnia. Ennek az engedelmes elfogadásnak persze fokozatai vannak, de mindenképpen van engedelmesség az Egyházon keresztül Krisztus felé. A hitet kapjuk, nem mi találjuk ki. Mindez igaz az etikára is: a jó erkölcsi élet nem egyszerűen okos és interdiszciplináris élet, amit „alulról” mi magunk rakhatunk össze (ez az ezotéria), hanem engedelmesség az isteni Igének, Jézusnak és a Lelke által vezetett Egyháznak. Az erkölcsi életben is van egy bizalom Isten felé. Az lesz erkölcsös, aki erkölcsös akar lenni. S azt tapasztalom, olykor a keresztény etika elleni agyafúrt és indulatos érvelések mögött bizalmatlanság, engedelmességre képtelenség rejtőzhet, ami mögött ismét ezer ok lehet. Ahogy a hitben, úgy az etikában is van negatív teológia: nem értünk mindent, de bizalommal cselekszünk. A Zsidókhoz írt levélben található nagyon sok igazság a hit és az engedelmesség kapcsolatáról, egész nyárra való elmékedési anyag van benne!

A harmadik nagy küzdelmem manapság a társadalmi dimenzió: árral szemben nem lehet jól élni, Krisztus szeretete nemcsak privát belső dolog akar lenni, hanem ki akar áradni már most a történelemre. Sok-sok történelmi oka van annak, hogy a keresztények sokat foglalkoznak önmaguk lelki világával és szűk környezetükkel, de túl kell lépnünk ezen. Nagyon nehéz kinyitni azokat az ajtókat, melyeket ránk zártak, vagy mi magunk zárunk magunkra. Nem győzöm mondani, hogy sohasem válik érett felnőtté, aki a közjóra nincs tekintettel, aki csak magával és kis családjával foglalkozik. Van helyük a keresztényeknek a vezető pozíciókban – keresztényként. Újra kell tanulnunk a hatalommal való bánásmódot: nem könnyű olyanokkal, akik nem tudnak egyszerre csapatban is gondolkodni és a tekintélyt is tisztelni, nem tudnak együttműködni és majd maguk is tekintéllyé válni, akik nem tudnak nagyban gondolkodni gazdaságilag, kulturálisan, politikailag, akik nem bírják a „hangos kisebbség” sebeit. Egy globális világban újra kell fogalmaznunk a hazaszeretet és a hazaárulás fogalmát, a globális testvériesség és szubszidiaritás dimenzióját. Nem akarhatunk földi mennyországot építeni, de a másik véglet sem keresztényi, a közjótól, a társadalmi dimenziótól való elfordulás.

Istennel és Isten felé lépegetni „már” barátság, amivel alkalmanként meghatóan megtisztel az Úr, s egyszerre sürgetés, noszogatás, kihívás. Egyáltalán nem unalmas kereszténynek lenni!

Papp Miklós atya a mai napon két évtizedes lelkipásztori szolgálata, közérthetően megfogalmazott morálteológiai útmutatásai, valamint közösségépítő, élet- és családvédő tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetésében részesült. A 777 csapata szeretettel gratulál a kitüntetéshez, ezúton is hálásan köszönjük Miklós atya írásait – és értünk mondott imáit!

A “Papp válaszol” most nyári szünetre vonul, de hamarosan a rovatot érintő bejelentést fogunk tenni!

hirdetés