A Pannonhalmi Bencés Gimnázium az egyik legismertebb magyar középiskola, ahol 300 diák bentlakásos rendszerben tanul, sportol – és lesz egy rendhagyó közösség tagja. Nemrég Seitz Erik személyében a gimnázium egyik diákja a rákkutatás területén érhetett el áttörést hozó kutatási eredményt, míg másik két iskolatársa országos középiskolai versenyt nyert. Mégsem a kimagasló eredmények a legfontosabbak az ezeréves apátsággal egybeépült intézményben, hanem az a közösség és neveltetés, amely egy életen át meghatározza a pannonhalmi diákok életét. Riportunk a „katolikus Roxfortról”, ahol varázslók helyett kiváló emberekkel találkoztunk.
Áprilisban a magyar média jelentős része beszámolt arról, hogy Seitz Erik személyében egy 17 éves fiatalember érhetett el áttörést hozó tudományos felfedezést a rákkutatás területén. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanulója a Semmelweis Egyetem kutatócsoportjának legfiatalabb tagjaként hálózati modellek felállításával kutatja a rák áttétjeinek megállítását. A matematikai és számítástechnikai alapon végzett kutatásai során egy olyan fehérjét talált, amelynek köszönhetően elméletileg leállítható az áttétek képződése a daganatos betegségeknél.
Nem Erik az egyetlen diák a legendásnak számító pannonhalmi gimnáziumban, aki az elmúlt időszakban kiemelkedő eredményeket ér el: Koleszár Csoma az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen – azaz az OKTV-n – a fizika-, míg Horváth Dávid az angol versenyt nyerte meg.
Ezek a figyelemreméltó eredmények ösztönöztek arra, hogy személyesen is felkeressem a Pannonhalmi Bencés Főapátsággal egybeépült középiskolát, ahol civilek és szerzetesek együtt nevelik és tanítják a fiatalokat – mint később kiderül, az előbbi jelentősége legalább olyan fontos, mint az utóbbié. Elsősorban nem az érdekelt, hogy Erik milyen úton találta meg a fehérjét, avagy Csomának melyik a kedvenc területe a fizikán belül, sokkal inkább arra a szellemi műhelyre voltam kíváncsi, ahol ezek a fiatalok pallérozódnak. Pannonhalmát mindig is egy varázslatos – már-már titokzatos – helynek gondoltam, nem véletlen, hogy egy korábbi öregdiák a „katolikus Roxfort” jelzővel illette az intézményt – utalva annak egészen bensőséges, más iskolához nem hasonlítható légkörére.
hirdetésAmikor megérkezik a látogató, akkor először a fejét kell felemelnie ahhoz, hogy később esélye legyen a lelkével is megtenni ugyanezt: a főapátság a 300 méter magas Szent Márton-hegyen épült fel, az 55 méteres torony már messziről segít az eligazodásban. Ahogy a rövid séta után belépek a főkapun, testnevelésórára igyekvő tinédzserek közé keveredem, akik köszönésemre katonás lendülettel elmondott „Laudetur Jesus Christus”-al felelnek, majd rohannak is tovább.
Fotó: Dreamstime
A professzionális módon szervezett beszélgetés helyszíne a Jeges-terem, amelybe belépve már ott várakozik Barcza István igazgatóhelyettes, valamint Koleszár Csoma és Seitz Erik – az OKTV-t nyerő és a rákkutatásban kutató fiatalemberek. Sőt, igazság szerint érett felnőttek, miközben bevillan, hogy én gimnazista diákként mennyire nem voltam még az. Néhány perccel később csatlakozik a beszélgető társasághoz dr. Juhász-Laczik Albin atya is, aki harmadik éve igazgatója a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumnak.
Albin atya Barcza Istvánnal együtt a folytonosságot is képviseli, hiszen mindketten a gimnázium tanulói voltak: szerzetesként, illetve civilként tértek vissza a főapátság falai közé. Hamar arra terelődik a beszélgetés, hogy ez az intézmény miben tér el a többitől, az igazgató atyának erről határozott elképzelése van:
„Nekünk van egy ezeréves múltunk: szerintem ebben az ezer évben a világ nagyon sokat változott, de az ember annyira nem. Tízezer vagy éppen ezer éve is ugyanúgy az Isten teremtette az embert, ezért az akkori szükségletek nagy részben megegyeznek a mostaniakkal. Közben természetesen az iskolarendszer rengeteget változott, manapság például a gimnáziumok tudatosan törekednek arra, hogy a diákokat behatárolt időre és területen szólítsák meg. Ennek is van előnye, de mi Pannonhalmán azt valljuk, hogy az embernek a teljességét kell megszólítanunk. Ezer év alatt ez a fajta kapacitása és igénye az embernek nem változott meg” – véli Albin atya.
Ezt a bizonyos teljességet a bencés szerzetesek és a világi tanárok úgy próbálják elérni, hogy a működésüket öt területre bontják szét: a klasszikus tantárgyi felosztásra, a kreativitásra és művészeti kifejezőerőre, a test nevelésére, a közösség kialakítására és az egyéni Isten-keresésre. Az igazgató-szerzetes szerint ha ez utóbbit jól sikerül a diákoknak elsajátítani, akkor az akár képes is lehet a másik négyet összetartani:
„Ez nem olyan, mint a zongoratanítás, aminek azonnal hallható és tapasztalható eredménye lesz. Nem tudjuk, hogy melyik az a szentmise, prédikáció, személyes beszélgetés vagy pillanat, amelyikben Isten úgy megérint, hogy még évtizedek múlva is támaszt ad.”
A pannonhalmi diákok számára nemcsak a hit adja meg ezt a biztos támaszt, hanem a közösség ereje is.
A bentlakásos rendszerben működő gimnáziumba érkező fiúk arra vannak utalva, hogy hamar elkezdjenek közösségben gondolkodni és cselekedni.
Több korábbi öregdiákkal is beszélgettem az elmúlt napokban erről az erős véd- és dacszövetségről, egybehangzóan a legfontosabb jellemzőként emelték ki az iskolai éveikből. Közösségben lenni, miközben megélni a teljes szabadságot – valahogyan így lehetne megfogalmazni az iskola légkörét. Csoma négy, Erik pedig öt éve tanul az intézményben, így mindkettejüknek bőven van már személyes tapasztalata a közösségről.
„Teljesen más a kapcsolatunk a diáktársainkkal, mint egy átlagos iskolában, de ez igaz a prefektusokra is, akikkel sokkal több lehetőségünk van beszélgetni és közös programokon részt venni, mint más tanulóknak. A konfliktusokat is sokkal könnyebb kezelni a diákok között így, hogy rengeteg időt együtt töltünk. Vannak persze negatív részei is, de összességében ez egy nagyon pozitív, közösséget létrehozó módja a tanulásnak” – foglalta össze az érzéseit Csoma, aki éppen ezekben a hetekben érettségizik.
Erik számára még különlegesebb a bentlakásos szisztéma, hiszen ő családjával Pannonhalmán él, szobája ablaka is a monostorra néz:
„Amikor bekerültem ide az iskolába, akkor több osztálytársam is azt mondta, hogy nekem könnyű dolgom van, hiszen pannonhalmiként igen közel lakom az apátsághoz. Emlékszem, hogy vitáink is voltak ebből a messziről érkezett társakkal, hiszen én pont azt éreztem, hogy hiába vagyok nagyon közel az otthonomhoz, mégsem mehetek haza. Kellett néhány hónap addig, hogy megszokjam a kollégiumi létet, ezt 13 évesen nem egyszerű átélni. Ezt követően viszont megéreztem azt, hogy ugyanúgy megvan a szabadságom, hogy azt csináljam, amit szeretnék – bizonyos kereteken belül. Ha ezeket az értékeket magáénak tudja az ember – mint ahogy az én esetemben ez így volt – akkor magától értetődően tud beilleszkedni ebbe a közösségbe.”
Egészen máshogy néz ki egy tanár szemével nézve az a folyamat, amelynek során a különböző családokból, szociális és anyagi helyzetekből érkező gyerekek összekovácsolódnak. A matematikát és fizikát oktató Barcza István a Jeges-teremben beszélgetve rendkívüli élménynek nevezte, hogy tanárként átélheti egy közösség születését:
„Sok munka van abban, amíg harminc különböző helyről érkező fiatal közösségé érik: vannak hullámvölgyei és nagyon megható pillanatai is ennek a folyamatnak. Egy tanárnak rendkívüli élmény, amikor egy közösségnek megjegyzett, örök pillanataiban vehet részt, amelyekről még évtizedekkel később is beszélnek majd. De ugyanilyen szép feladat a nehéz pillanatokban velük lenni.”
Helyettesének és diákjainak szavait is megerősíti Albin atya, aki nemrég személyesen is megtapasztalta, hogy a diákok hosszú évtizedeken át szeretettel gondolnak a bencés szerzetesekre:
„Az a diák, aki belép ebbe az intézménybe, 4-6 évig el van köteleződve a közösségünk mellett, ahol nem ő válogatja meg a társait, hanem Isten hozza őket az ország minden tájáról. Erre szól a küldetésünk: nem elmenekülni a problémák elől, hanem kitartani, szembenézni a nehézségekkel. Ennek a gyümölcse, hogy ezek a közösségek nemcsak néhány évre szólnak, hanem egy egész életre – és ezt nem csak azért mondom, mert én is itt tanultam. Ennek a közösségnek van egy igen erős megtartó ereje, amely a tanulmányok után is kitart. Tavalyelőtt egészen megdöbbentő élmény volt, amikor meghívtak egy hatvanéves osztálytalálkozóra. Az akkori tanári karból már senki nem él, engem kértek fel arra, hogy legyek ezen a találkozón a „pótosztályfőnök”.
Ezek az öregdiákok – akik nálam jóval idősebbek – ugyanolyan szeretettel néztek rám, mint ahogyan anno a tanárukra.
Akkor tudatosult bennem, hogy ha jól végezzük ezt a szolgálatot, akkor a mostani diákok még akkor is szeretettel gondolnak majd ránk, amikor mi már nem leszünk.”
Fotó: Albin atya órát tart a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban
Hogy mennyire jellemző ez az életen át kitartó közösségi lét a pannonhalmi bencésekre, azt jól mutatja, hogy az öregdiákok a lehető legtöbb dologban segítik egymást, attól függetlenül, hogy ki melyik évben érettségizett. A munkaerőpiacon való elhelyezkedéstől kezdve az ügyes-bajos dolgokon át számtalan példát lehetne felsorolni, ahol számíthatnak egymásra. Az itt eltöltött évek alatt a fiatalok megtapasztalják ezt a bizalmi légkört, amelynek később maguk is hasznát vehetik – és segíthetnek társaikon is.
Ugyanakkor a tanárok és a diákok sem tagadják, hogy nem magától értetődő dolog sikeresen beilleszkedni ebbe a közösségbe – és nem is sikerül mindenkinek. Pannonhalma nem való minden diáknak, ezért különösen fontos, hogy a felvételikor a tanári kar jó szemmel válassza ki azokat a fiatalokat, akik itt folytatják tanulmányaikat. Albin atya szerint kulcskérdés, hogy a jelentkező magától szeretne-e idejönni vagy a szülők álma, hogy itt tanuljon a gyermekük:
„A szülőknek szoktuk mondani, hogy Pannonhalmára az jöjjön, aki magától szeretne. Fontos, hogy odasegítsék a fiatalembert, hogy választani tudjon, de neki kell kimondania azt az igényt, hogy ide szeretne járni. Ez azért fontos, mert ha elérkezik az első néhány hónap nehézsége, akkor sokkal könnyebb azon úgy átlendülni, hogy a diák tisztában van azzal: ő választotta ezt az utat, nem pedig más erőltette rá. Ekkor már van egy olyan élménye, hogy a mélyponton túl tud lendülni, ami élete későbbi részeiben is meghatározó lesz.”
A hit és a tudomány szolgálatában
Seitz Erik eredményes kutatása a daganatos betegségek áttéteinél több szempontból is rendkívüli dolog: egyrészt 17 éves korukban az átlagos fiatalok ritkán áldozzák arra szabadidejüket, hogy egyetemi kutatócsoportok munkájában vegyenek részt, másrészt az utóbbi években egyre hangosabbak lettek azok a hangok, amelyek a vallást és a tudományt egymás ellentéteiként próbálják beállítani. Hiába vannak a kereszténységnek elévülhetetlen eredményei a tudományban és az oktatásban, sokan – és növekvő arányban – gondolkodnak úgy, hogy a technika fejlődése cáfolata lehet Isten létezésének. Kimondottan érdekelt, hogy mit gondol erről a kérdésről maga az érintett: óvatosan próbáltam kérdezni erről, hiszen a tapasztalataim szerint kevesen mernek őszintén beszélni a hitükről – pláne nem a saját igazgatójuk előtt –, de Erik olyan érett választ adott, amelyért önmagában már megérte leutaznom Pannonhalmára:
„Az, hogy a tudomány megjelent az én életemben, csak megerősítette a hitemet. Úgy érzem, hogy nekem ebbe a gimnáziumba kellett jönnöm ahhoz, hogy megtaláljam az egyensúlyt a hit és a tudomány között – nagy boldogság, hogy ezt sikerült is felfedeznem. Az embernek muszáj teremtenie, alkotnia, nem várhat a csodákra. Mindenkinek tennie kell azért, hogy teljesítse a saját küldetését: ha ezt valaki felismeri és belülről fakadóan megéli, akkor megtapasztalja, hogy az életében úgy fognak alakulni a dolgai, ahogyan annak lennie kell. Ezt a saját utamon is végig megtapasztaltam. Soha nem gondoltam, hogy én majd itt ülök és arról fogunk beszélgetni, hogy milyen tudományos eredményeket sikerült elérnem. De mindig úgy alakult az életem, úgy bukkantak fel emberek az én életemben, hogy ez az egész valósággá vált és tudom, hogy ez nem véletlen.
Ezért nagyon fontos, hogy az ember bármit is végezzen az életében, a cselekedeteiben ott legyen a hit.
Rá kellett jönnöm arra, hogy az egyszerűség mennyire fontos. Akármennyire is mélyre ás a tudomány, akármennyi Nobel-díjat osztanak ki olyan felfedezésekért, amelyeket Isten már rég kitalált, csak addig mehetünk el, ahonnan még visszatalálunk. Van az a mélység, amit nem kell megértenünk, mert azt Isten megalkotta és működik.”
A biatorbágyi Koleszár Csomához fordulok ugyanezzel a kérdéssel, aki egyetért iskolatársával, szerinte is megfér egymás mellett a vallás és a tudomány:
„Nem ellentétet látok a kereszténység és a fizika között, hanem sokkal inkább egy kölcsönhatást, szintézist. A hit nem mond ellent a fizikának, a Bibliában leírt esetleges olyan gondolatok, amelyek a mai fizikáról alkotott tudásunkkal ellentétesek, sem fontos tézisei a kereszténységnek, nagyrészt szimbolikusak.”
Albin atya – aki továbbra is végtelen érdeklődéssel hallgatja a diákok gondolatait – nyilván sokszor megkapja a kérdést a hit és a tudomány kapcsolatáról, mivel azonban a velünk beszélgető Barcza István pedig a reál tárgyak oktatója – matematika és fizika –, ezért bátorkodom arra kérni őket, hogy a saját szemszögükből mondják el a véleményüket. Az igazgató történelem szakos tanárként érthető okokból visszaugrik a múltba:
„Ez a kérdés rengetegszer előjött az egyháztörténelemben, elég, ha csak a skolasztikára gondolunk. Ha hívő módon közelítünk az emberi élethez, akkor úgy gondoljuk, hogy a rációt is Isten teremtette – és nem azért, hogy azt mi ne használjuk, hanem ellenkezőleg. Ha ennek a rációnak a tudomány a nyelve, akkor a hit szempontjából kimeríthetetlen, szinte végtelen jelentősége van ennek. Természetes emberi vágy megérteni a világot, de Isten teljességét soha nem fogjuk tudni.”
Fotó: Albin atya órát tart a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban
Aligha vonható kétségbe Albin atya gondolata, miszerint ezt a teljességet az ember soha nem fogja teljesen megismerni. Barcza István szerint a hitnek nincsen helye a matematikában, de a világ szépségét így is képes megcsillantani:
„Amikor megkérdezik tőlem a hitnek és a tudománynak a kapcsolatát, akkor gyakran úgy válaszolok, hogy én egy matematikaórát pontosan ugyanúgy tartok egy egyházi iskolában, ahogy egy világiban is tenném. Nem az egyenletek megoldása mögött bújik meg az Isten, és ez meglepő módon a fizikára is igaz, még ha az egy természettudomány is. A természet kifürkészhetetlen, nincsen véges határa – mint ahogy az Isten is kifürkészhetetlen és Neki sincsen határa. Hogy egészen ijesztő legyek: a hitnek nincsen helye a matematikában, de a világ szépségéből mégis megcsillant valamit. Olyan magaslatokba tör a matematika, amelynek a hétköznapi valósághoz már nincsen sok köze: attól már távol vagyunk, hogy csak arra használjuk, hogy megszámoljuk a mezőn a teheneket.
A matematika mára elrugaszkodott a hétköznap valóságától, de a gazdagsága és a szépsége mégis tükröz az Isteni teremtésből.
Ez ugyanúgy igaz az ateista matematikusra is, aki szintén meglátja a szépséget, de ő nem Istenre vezeti ezt vissza.”
Azért is megnyugtatóak számomra Barcza tanár úr szavai, mert a gimnáziumi tanulmányaim folyamán a „matematika szépsége” kifejezés ritkán jutott eszembe. Hála Istennek – szó szerint – Eriknek kétségtelenül sikerült arra a szintre eljutnia, amikor a tudásával már nemcsak ő maga látja a tudomány szépségét, hanem másokon is tud vele segíteni. Saját maga elmondása szerint az elmúlt hetekben tartott attól, hogy osztálytársai másként fognak tekinteni rá azok után, hogy a média sztárként kezdte kezelni a fiatal kutatót:
„Az iskola és ez a munka teljesen más kihívások elé állít, más képességeimet kell megmozgatnom. Kizárólag az iskolában elvégzett kötelességeim után foglalkozom a kutatással. Nagyon örülök, hogy az osztálytársaim egyáltalán nem kezelnek másként, mint korábban, őszintén bevallva, tartottam ettől. Én ugyanolyan diák maradtam, aki néha hülyeségeket ír a dolgozatában, aki hibázik, semmivel sem vagyok különb az osztálytársaimnál.”
Fiatalok nagy álmokkal
A beszélgetésünk vége felé Erik és Csoma jövőjére terelődik a szó. Külön érdekesség – és számomra nagyon figyelemreméltó gesztus volt –, hogy habár Albin atyának más programra kellene sietnie, ő maga jelzi, hogy maradni szeretne, mert érdeklik a fiatalok gondolatai. Az idén végzős Csomának és a jövőre érettségiző Eriknek is egészen határozott elképzelése van a folytatásról:
„A BME Villamosmérnöki és Informatikai Karára jelentkeztem, remélem, hogy felvesznek. Ha sikerül elvégeznem az egyetemet, akkor utána mérnökként tervezek elhelyezkedni, ez az, ami a legjobban érdekel” – vázolja Csoma az elképzeléseit. Erik még ennél is határozottabban válaszol, olyan megnyugtató magabiztossággal jelenti ki, hogy mi lesz a foglalkozása, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy melyik a kedvenc étele:
„Én szívsebész leszek, elhatároztam, hogy ezt a pályát választom és mindent megteszek, hogy ez valósággá is váljon.”
Kétségem sincsen afelől, hogy mindkettejük vágya teljesülni fog, és habár Albin atya és Barcza István nem szólnak hozzá a témához, azt hiszem, szívük mélyén ők is tudják, hogy jó úton jár a két fiatalember a céljaik elérése felé. Erik a beszélgetés legvégén pedig összefoglalja mindazt, amiről beszélgettünk az előző egy órában:
„.A legtöbbeknek nem adatik meg az, hogy a gimnáziumukra úgy tekintsenek, hogy oda szeressenek visszatérni. Felnőttkorunkban rengeteg dolgot fogunk megtapasztalni, világot járhatunk, szerencsét próbálhatunk az életben, de szükségünk van azokra a biztos pontokra, amelyek mélyen gyökereznek és ahova mindig visszanyúlhatunk.
Pannonhalma pontosan egy ilyen hely.”
Miközben elköszönök és kilépek a Jeges-terem nagy ajtaján, a testnevelésóráról éppen visszatérő fiatalok az udvaron ugyanolyan jólnevelten köszönnek nekem latinul, mint ahogyan azt tették egy órával korábban. Minden lehetőségük megvan arra, hogy ebben a közösségben jó emberekké váljanak és egy életen át tartó kaland részesei legyenek. Ki tudja, talán ők is egyszer majd tanárként térnek vissza és mesélnek majd arról, hogy miért is olyan különleges ez a hely.
Laudetur Jesus Christus!
Martí Zoltán
Ez a cikk 777 olvasóinak támogatásából készülhetett el. Hálásan köszönünk minden adományt, amellyel szolgálatunkat támogatjátok!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás