Ima a Katonáért

Kozma Erzsébet megrázó hangvételű imádságot írt, melynek középpontjában a katona áll. Különös jelentősége van ennek, hiszen ő maga is katonafeleségként várja vissza mindennap szolgálatot teljesítő férjét.

Uram, Te tudod, hogy „nem törődöm a fegyverekkel”. Tudod, hogy nem nyűgöz le a modern technika csodája, bár csodálatos az elme mögötte, amit Te alkottál. Nincs is veszélyesebb fegyver az embernél. Te tudod, Uram, hogy nem értek egyet a háborúkkal, nem hiszek az erőszakban és nem tartom lehetetlennek a békét. Te ismered minden gondolatomat és minden lépésemet, nem egyenruhában menetelve járok, látod Te is. Te tudod, hogy nem köt eskü, haszon vagy félelem a világ egyetlen hadseregéhez sem. 

Te tudod, Uram, hogy mégis milyen sok közöm van hozzájuk…

Hányszor szítottam háborút békés otthonban kritikával, elégedetlenkedéssel, tapintatlansággal. Te tudod, Uram, hányszor volt fegyver a kezemben gúny, harag, sértettség. Talán nem fogtam még „valódi” fegyvert senkire, de hányszor fegyvereztem le másokat akár csak egy dühös pillantással. Te tudod, Uram, hányszor használtam fegyverként a nőies hiszti álcájába bújtatott irigységet. Te tudod, Uram, bár még magamnak sem vallottam be sosem, hogy ágyúval galambra pont úgy lőnék, ahogy könnyekkel lövök falakra, kiabálással bánatra, fekete epével örömre. Hányszor nyúltam alázat helyett kivagyisághoz, együttérzés helyett kárörömhöz, imádság helyett kétségbeeséshez, csodálat helyett irigységhez, támogatás helyett megvetéshez… Uram, a világ összes hadserege nem tud olyan pusztító lenni, mint egy egyszerű és esendő emberi lélek… Uram, napestig kérhetném bocsánatodat, akkor sem lenne elég.

hirdetés

És ma mégsem magamért akarok könyörögni.

Uram, én pusztítok és ölök, pedig üres a kezem. Uram, akinek kezébe fegyvert adott a tudása, a hivatása, az érdeme – azt ki óvja meg a lélek háborúitól? Uram, akik maguk is békés céllal vezérelve védenének anyát és gyermeket, otthont és hazát, ha kell, fegyverrel is, Uram, az Ő kezüket ki óvja meg az ártatlanul kiontott vértől? Uram, akik éjt nappallá téve gyalogolnak egy kietlen határ mellett, mert oda szólította őket a kötelesség, Uram, azokat ki óvja meg az idegengyűlölettől? Uram, akinek fekete terheket cipel a lelke, aki reggel alig bír felkelni az ágyból, aki nem lát már értelmet az életben, és mégis fegyver van a kezében – Uram, őt ki állítja meg, amikor saját koponyáját célozza? Uram, aki a társadalom megvetésének terhét hordozza vállán, mert nem értik, hogy nem a gyűlölet a hivatása, hanem a védelem, Uram, őt ki teheti boldoggá? Uram, aki asszonyt és kisbabát, kamaszt és óvodást, nagyszülőt és aggódó anyát hagy a háta mögött újra meg újra, őt ki segíti vissza a karok ölelésébe, ha háborús zóna a lelke? Uram, aki őrt áll és imádkozik, aki vezet és tanít, aki engedelmeskedik és parancsol, aki tiszteletet ad és követel, aki ember alkotta fegyverekkel száll szembe isten alkotta fegyverként, aki bocsánatot kér és nyer, aki dolgozik és fárad – Uram, ki őrzi meg a katonákat? 

Ma nem magamért akarok könyörögni, Uram. Fogadd ma imámat a Katonáért.

“Quis custodiet ipsos custodes?”  (Juvenalis)

Kozma Erzsébet

hirdetés