Ezen a héten is három olvasói kérdésre válaszol Papp Miklós, amelyek kimondottan izgalmas témákat feszegetnek: bűnnek számít-e elhagyni a hazát, van-e gond az aszexualitással – és vannak-e a napjainkban is olyan személyek, mint amilyen Pio atya volt?
András (Budafok)
Fiatal férfikent mostanában sokat gondolkodom azon, hogy más országba költözöm az oktatás és a megélhetés miatt. A jövőmet nem Magyarországon képzelem el, családot sem itthon szeretnék alapítani, nem igazán érzek kötelességet a hazám felé. Van az Egyháznak valamilyen véleménye a állampolgárság megváltoztatásáról? Bűnnek számít, ha nem is teljesen, de elhagyom a hazámat?
A teológia alapján azt állítjuk: Istennek pozitív akarata a nemzetek léte, sajátossága. Amikor Isten az üdvösséget az embereknek akarta ajándékozni, akkor kiválasztott egy népet: bár egyetemesen gondolkodott, mégsem a „mindenek egybemosása” volt az út, hanem egy népen keresztül akarta az üdvösséget ajándékozni. A Tízparancsban a szülők tisztelete egyáltalán nem csak a kis családot jelenti, hanem a nagycsaládot, a törzset, a nemzetet is. A Katekizmus is ide csatolja a hazaszeretet parancsát (2199).
Az első keresztény közösségek is szervezik a maguk közösségét, az új választott népet, de nem veszik semmibe az állami lét kereteit. A teológia szerint a nemzet, az állam az ember természetes állapotából fakad: nem az a jó felfogás, miszerint van a kiscsaládunk, s aztán a globális földkerekség, hanem vannak köztük fokozatok. Az ember körül koncentrikus körök vannak: család, baráti-rokoni kör, szűkebb-tágabb lakóhely, állam, nemzet, földrész – s ezen körökhöz a „szeretet rendje” szerint is fokozatokban viszonyulunk. A Katekizmus szerint a „szeretet rendjéhez” tartozik a haza szeretete is (2239). Ha pedig van hazaszeretet, akkor van bűn is ezen szeretet ellen, van hazaárulás, szeretetlenség is a haza ellen. A nemzetek, államok léte, színessége tehát a Szentháromság színességére, szeretetére vezethető vissza – így a magyar létnek is van pozitív értéke Isten szemében. A tiédben miért nincs?
A hazaszeretet valójában kitágított családi-baráti szeretet.
A haza első körben az itteni barátokat, rokonokat, s ezt a kultúrát jelenti. Ezért fontos első lépcsőfokként a baráti és családi szeretet építése, hiszen ezt tudjuk majd kiszélesíteni. A baráti és családi szeretet kiszélesítése a hazára azt jelenti: különbözőek vagyunk, de jó lenne nagycsaládként élni egymással. Nagyon sokszor éppen azt látom: azoknak nem jelent semmit a hazaszeretet, akiknek nincsenek jó baráti, családi, rokoni köre, vagy nagy sebeket cipel. A világpolitikában is érdemes megnézni, hogy milyen családi hátterű emberek propagálják a családi, nemzeti kötelékek felszámolását valamilyen „világpolgárság” nevében. A liberalizmus jó volt, amíg valódi elnyomás alól akart felszabadítani, de mára a liberalizmus „túltolta”, olyan határok alól is fel akar szabadítani (mindent egybemosni), melyek egyébként védenek, gazdagítanak.
Senkinek egy szava sem lehet az ellen, ha egy fiatal ember más országokban is akar tanulni, dolgozni, s pénzt gyűjteni. Az élet első fele kicsit a „begyűjtésről” szól. Ám jegyezd meg: sohasem válsz igazi férfivá, ha a kis családon túl nem kezdesz a közjóért is élni. Egy fiatal férfi dolga a családalapítás, a szakmai gazdagodás, a javak biztosítása. De eljön az a határ, amikor már nem „begyűjtenie” kell, hanem adnia. Az ókori görögök idiótának nevezték, aki csak a magánügyeivel foglalkozott, s a közjóval, a társadalmi élettel, a nagyban való szeretettel nem. Kisfiú marad az a férfi, aki 40 évesen a második kamaszkorát éli, és nem lép a közjó színterére. Szóval, ha sebeid is vannak a magyar hazától, ha majd élsz is külföldön, akkor is legyen egy határ, amikor elkezdesz adni, felkarolni, a közjóért tenni. Nem csak azért, mert sokat-keveset kaptál, hanem önmagadért is. Richard Rohr sokat ír a férfilét fejlődéséről, s szerinte a „mély férfiassághoz” hozzátartozik, hogy az ember tágabb körökben is szeressen, felvegye mások keresztjeit is – ahogy Jézus is férfiasan megtette. A világban azért is van ennyi nyomor, mert az érett férfiak hatalmas energiáikat, lelki erejüket és igen, a pénzüket magukra vagy a munkájukra fordítják csak, s feledik a közjót.
Álmos (Szécsény)
Ismerünk-e ma olyan személyeket az egyházban, mint Pio atya volt a maga korában? Hiszen ő sem rejtette el a stigmáit és a lelkek ismeretének képességét, hanem nyíltan segített mindenkinek, akinek erre szüksége volt. Van-e olyan szerzetes vagy pap, akinek ilyen jellegű képességei vannak ma hazánkban, vagy a közeli országokban?
Jálics Ferenc, jezsuita atya ír sokat arról, hogy a hitben való fejlődésnek is vannak állomásai (jó lenne ezeket mindenkinek tudni). S a szenzáció, a különlegesség még az út elejéhez tartozik. Jézus is küldetése elején több csodát tett a befogadók miatt, aztán a kereszthez közeledve egyre kevesebbet, az állandó szeretetre került a hangsúly. Búcsúbeszédében is többször ennek adott hangot: nem a szenzációkat akarja hátra hagyni, s ne a különlegességek legyenek az ismertetőjegyeink, hanem az Ő szeretete. A kérdésre felelve: igen, ma is vannak olyan személyek, akik Isten agapé szeretetében egészen előre haladtak – a te környezetedben is. Lehet, hogy nem kapnak különleges stigmát, de az arcukon, a lényükön felderül valami isteni fény. Mi, görögkatolikusok úgy mondjuk: a Tábor-hegyi fény ragyog át emberi természetükön. Ha jól kinyitod a lelked szemét, akkor észre fogod venni a lényükön felsejlő szelíd és dicsőséges isteni fényt.
Izgalmas módon Pio atya, és minden más karizmatikus szent is megküzdött azzal, hogy az életszentségre való törekvésükben mi az első és mi nem. Mindannyian a szolgáló szeretetet tartották a legfontosabbnak (te is ezt fogalmazod meg), amihez csak plusz adomány a különleges ajándék. Sőt, ők maguk is alávetették az Egyház vizsgálatának magukat, nehogy a gonosz bármiféle becsapása működjön. Érdemes olvasni a misztikusok írásait, amiből kiderül, hogy ők mit tartanak az elsőnek, s a szenzációéhes világ mit tart elsőnek. A keleti atyák is hangsúlyozzák:
Isten legnagyobb adománya az, ha sikerül gyümölcsözően élni az evangéliumi életet.
Mindenki ismeri, milyen csodálatos himnuszt írt Szent Pál apostol a szeretetről. Ám érdemes elolvasni az előtte és az utána lévő fejezetet is: a korintusi közösség egy kikötőváros mindenféle tagjából verbuválódó közösség. Még a fejlődés első fokán nagyra tartják a különféle szenzációkat, a karizmatikus nyelveken szólást, az elragadtatást. A közösségben sok a széthúzás, még Pált is megbántják. S ezek gyötörték ki Pálból a szeretet himnuszának csodálatos sorait. Szólhat az ember az angyalok nyelvén, szétoszthatja vagyonát, ismerheti a nagy tudományokat – ám a legnagyobb adomány a szeretet.
Végül szeretném felmutatni a középkor egyik legnehezebben olvasható teológusának, Eckhart mesternek egy gondolatát: nem az az igazi istenismeret, amikor Istent mindig másnak gondoljuk el, mindig új jelet (szenzációt) várunk tőle, hanem ha sikerül Őt mindig ugyanolyannak elgondolni. Istennek nincs reggele és estéje, nem szomorú és nem vidám, nem szeret jobban és nem haragszik kevésbé, hanem állandóan ragyog, mint a Nap. A változóktól eljutni Isten maradandó, örök szeretetéig, a mindig ugyanolyan Istenig. „Az örök Jóságot ott kell megismernem, ahol önmagában van, s nem ott, ahol szétszórva.” Aki egy kicsit ezt elkezdi, az már elkezdi a színelátást.
Anonim (Tiszaújváros)
Szeretném megkérdezni, hogy mi a véleménye az aszexualitásról? Lehet szentségi egy házasság, érvényes-e, ha nincs testi kapcsolat a házastársak között közös döntés és elköteleződés alapján?
Az „aszexuális” kifejezés alatt azt értjük, ha valaki szexuálisan semleges akarna lenni. Ám mindenkinek van neme, s még szerzetesektől sem az aszexualitás az elvárt, hanem a cölibátus. A kettő között az a különbség, hogy a cölibátusban élő felvállalja a férfi-női nemét, de nem él szexuális életet. A nemiséget Istentől ajándékozott jónak tartjuk, a Paradicsomban is volt, nem a bűn következménye. A Tanítóhivatal szerint a nemiségünk egész életünket megpecsételi, s még a halállal sem múlik el a személyünk neme, a feltámadáskor lesz a személyünknek neme. Így tehát még a szerzetesek sem semlegességre törekszenek, hanem férfias-nőies életre, amihez fontos a másik nem világa, a találkozás a másik nemmel, a más gondolkodás pluralizmusa – még ha nincs is köztük szexuális élet.
Ellenben aszexualitásra törekedni hazugság, s talán betegség is.
Másrészt a szentségi házasság nem erre való. A házasság célja a férfi és a nő teljes életközössége, amiben benne van a spiritualitás, de a szexualitás is. Ha valaki a házasságnak egy lényeges elemét nem akarja, akkor nem jön létre a házasság szentsége – színlelés, hazugság az egész. S ez valamilyen szinten a szentség elleni bűn, keményebb kifejezéssel szentségtörés, szentséggyalázás. A szentséget nem arra kaptuk, hogy hazudjunk vele, vagy csak egy részét akarjuk. Szentség elleni bűn lehet így pl. ha érdekből keresztelkedem meg, ha hazudok a gyónásban, ha tudatosan érvénytelenül szenteltetem magam pappá. A latin egyházjog szerint a szentségi házasság létrejöttéhez elengedhetetlen a szóbeli beleegyezés után az „elhálás”, azaz szexuálisan is megpecsételni a kimondott szót. Itt derül ki, hogy az Egyház egyáltalán nem szexualitás ellen van (amivel Nietzsche vádolt minket), sőt, éppenséggel olyan nagyra tartja az igaz szexualitást, hogy az nélkülözhetetlen a házassághoz.
Persze lehet, hogy most mindketten beleegyeznének egy ilyen együttélésbe, de mi van, ha az egyik meggondolja magát, s szeretne szexuális életet és szeretne szülővé válni? Egy nem valódi házasság tartsa fogságban? Az is lehet, hogy igazán jó barátok, szívesen élnének együtt szexualitás nélkül – de ehhez nem kell házasság. Az is lehet, hogy idősebbek, s már csökken az erósz, ám nő az elmélyült kapcsolat iránti igény. Ám ekkor is azt mondom: még időskorunkban is fontos a szexualitás, az erósz, a testi gyöngédség – ezt eleve kiiktatni nem jelent „teljes életközösséget”. Talán más lelki oka van a szexualitás elvetésének, ám a problémát inkább tapintatosan gyógyítani kellene, s nem konzerválni. Én úgy látom, az irreális „megoldások” mindig megbosszulják magukat, mindig nagy árat kérnek – inkább érdemes a reális megoldást keresni.
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
hirdetés
4 hozzászólás
Álmos kérdése jogos, de a válasz merő mellébeszélés!
.
Az evangélium világosan leírja, több helyen is, hogy Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy gyógyítsák meg a betegeket, űzzék ki az ördögöket, és ha valami mérgezőt isznak, nem fog ártani nekik, stb. Az is le van írva, hogy a tanítványok tettek is ilyen csodákat – és az ősegyház hirtelen gyors elterjedésére nem is nagyon van más magyarázat. A középkor is televolt olyan szentekkel, akiket már életükben különféle csodák és természetfeletti képességek kísértek.
Aztán ahogy közeledünk a jelenhez, egyre kevesebb ilyenről tudunk. Miért? Nincsenek? Vagy csak az Egyház nem beszél róluk, mert szégyelli? Szent Pio atyát is igyekeztek sokáig elszeparálni, hogy ne rontsa a szalonképes, modern Egyház imázsát… Sőt, megmondom őszintén, Pio atyáról sem az Egyházon keresztül értesültem. Soha nem hallottam sem róla (se más hasonló, modern kori szentről) sem az egyházi iskolában, sem prédikációkban. Hanem különféle alternatív könyvekből, filmekből szereztem róla tudomást. Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy hová tegyem őt. Aztán a szentté avatásakor nyugodtam meg, hogy ezek szerint tényleg nem kamu… Mintha az Egyház azt mondaná: Elismerjük ugyan, de azért szégyelljük.
Pedig Jézus felhatalmazást adott Péter apostolnak, és azt adta tovább, megszakítás nélkül, tehát elvben a katolikus (és az ortodox) papok fel vannak ruházva ilyen hatalommal. Persze a gyakorlat az meglehetősen mást mutat.
Az más kérdés, hogy az Isten szemében nem az ilyesmi képességek az értékesek, hanem a szeretet, de attól még teljesen jogos a kérdés, hogy hová lett az a hatalom, amelyet Jézus a tanítványaira bízott. És amit utoljára Pió atya esetében láttunk nagy nyilvánosság előtt felbukkanni.
Nem igaz az, hogy most már a kezdeti szenzációk helyett a szolgáló szeretet ideje lenne. Hiszen lassan már nagyítóval találunk csak keresztényeket. Hiszen a kereszténynek mondott országokban is nagyobb a hitetlenség, mint az első századok pogány Rómájában. Ha valamikor szükség lenne ilyen egyértelmű és elsöprő erejű, Isten léte melletti bizonyítékokra, akkor most van.
„A teológia alapján azt állítjuk: Istennek pozitív akarata a nemzetek léte, sajátossága.”
Ószövetség egyik legelső tantörténete a bábeli nyelvzavar, ami lényegében a nemzetekké szakadás. Ez alapján biztos, hogy pozitív?
A sok egymásra fenekedés amit ma látunk nem pont akadályoz minket abban, hogy valami igazán nagyot, jót alkossunk? (Nem a kultúra elvesztését támogatom).
Ábrahám vándorlása, hazakeresése mi volt? Bűn?
Kedves Gábor!
Pedig ha a globalizációt védi, akkor a kultúra elvesztését támogatja. A globalizáció, ahogyan most zajlik, az nem a bábeli zűrzavar helyreállítása, hanem pont hogy maga a zűrzavar! A zűrzavar, amelyre azért van szükség, hogy a kiszolgáltatott, gyökértelen, ismeretségekkel és barátságokkal nem rendelkező emberek boldogan vessék alá magukat a tömeges digitális megfigyelésnek, mint a létbiztonság egyetlen lehetséges útjának!
Egyébként a középkorban elég nagy mértékben megvalósult a globalizáció, legalábbis Európában. Az írástudó emberek egész Európában latinul beszéltek, egységes kultúra és jogrend és egységes egyház volt. Akkor az volt a „baj”!
A reformkorban ezt rombolták le a nemzeti öntudat felélesztésével. Most meg ugyanazok akarják a nemzeteket lerombolni. Ha Régen a nemzetek jók voltak, mert szét lehet velük tördelni az Egyházat. Ha viszont ma néhány nemzetállam még képes ellenállni az új világrendnek, akkor a nemzetek rosszak. Vegye észre, hogy az egyetlen valódi cél az egyház akadályozása, szabotálása, aláaknázása, megsemmisítése. Minden más csak ürügy és mellébeszélés.
Mindszenty bíboros világosan megmondta, hogy ne meneküljünk el! 1956-ban, amikor szabad volt a határ, ő arra buzdított, hogy maradjunk.
Ne keverjük ide Ábrahámot a Bibliából, mert az egészen más, hogy valaki, akinek nem volt hazája, isteni hívás alapján elindul hazát keresni. Aztán Ábrahám nagy nemzetté lett. De mivé lettek azok, akik Magyarországot elhagyták? Egyelőre többnyire semmivé. Kihaltak, asszimilálódtak, felszívódtak. Sok ismerősöm van, aki 56-ban kiment Amerikába, aztán ott (a kádár-korszak mércéjével mérve) luxuskörülmények között élt, de közben állandóan panaszkodott hogy micsoda szegénység van ott, és végül utód nélkül halt meg. De ismerek olyant is, aki nem halt ki, hanem lett két gyereke, és az egyik már át is operáltatta magát… Na hát ezért aztán érdemes volt kimenni… Itthon még kubikosként is többre vitte volna. Ismerek olyan fiatalokat is, akik pár éve mentek ki, tanulni, nyugati egyetemekre, aztán valamelyik évek múlva hazajött, mert hogy nem tetszett neki, hogy személytelen az egész közeg, nincs semmiféle közösség… De legalább jó drága volt!
Szóval a mostani gazdasági célú kivándorlást ne hasonlítsuk se Ábrahámhoz, se semmilyen honfoglaláshoz, mert nem az. Többnyire a vesztükbe rohannak a kedves megtévesztett honfitársaink, és csapást mérnek a hazájukra is, mert ha minden tehetséges ember kimegy, akkor tényleg csak összeszerelőüzem lehetünk.
Az USA (hajdani) sikerének a titka az, hogy a legtehetségesebb emberek oda áramlottak évszázadokon keresztül. A Szovjetúnió és Kína csak azért volt képes alternatív úton jutni valamire, mert lezárták a határaikat, és nem engedték, hogy mindenki elszökjön. Elárulom, hogy az egész EU-bővítés azért történt, hogy a mag-államok lerabolhassák a szegényebb keleti országok humánerőforrását. Csak ezt a nehezen forintosítható tételt nem szokták beleszámolni a mérlegbe, amikor azt mondják, hogy nettó haszonélvezők vagyunk…
Szűz házasságban élni bűn? Én úgy tudtam, Mária, Jézus édesanyja is abban élt Józseffel. Rosszul tudom?